Déli bunkóliliom
 | ||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
_plant.JPG)
| ||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||
 A déli bunkóliliom ökotípusai (angol szöveggel)
| ||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Déli bunkóliliom témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Déli bunkóliliom témájú médiaállományokat és Déli bunkóliliom témájú kategóriát. |
A déli bunkóliliom (Cordyline australis) a spárgavirágúak rendjébe (Asparagales) sorolt, vitatott rendszertani helyű bunkóliliom (Cordyline) nemzetség egyik faja. Nevét némely fordításban (Johnson) tévesen „széleslevelű bunkólilomnak” írják — ez félrevezető, mert széleslevelű bunkólilomnak magyarul az Új-Guineában honos Cordyline fruticosa fajt hívjuk.
Tudományos előneve a bunkót, illetve buzogányt jelentő görög „kordyle” szóból származik, és arra utal, hogy a növény gyöktörzse a táplálék raktározása érdekében megvastagodott[1]
Származása, elterjedése[szerkesztés]
Új-Zélandról származik, de dísznövényként sokfelé kapható. A meleg mérsékelt égövben — így a Mediterráneumban sokfelé kivadult; szabadon nő (Johnson).
Megjelenése, felépítése[szerkesztés]
Eleinte tőlevélrózsás, majd ahogy alsó levelei fokozatosan leszáradnak, legfeljebb 16 m magas fává cseperedik. Az így kialakuló törzs virágzás után elágazik — először jellemzően a növény nyolc éves korában, amikor kb. 5 m magas. További elágazásokkal sűrű vagy váza alakú koronát fejleszt (Johnson).
Gyökere fehér; sokáig főleg ennek alapján különböztették meg a nagyon hasonló alkatú sárkányfáktól (Dracaena spp.).[1]
Lándzsahegy alakú, párhuzamosan erezett levelei fölfelé kanyarodó spirálvonalban nőnek. A felálló, majd szétterülő, méter hosszúra is megnövő, nem túl kemény tapintású levelek idővel üstökszerűen lekonyulnak. Leveleinek színe az élénkzöldtől a sötétliláig változik változik (CityGreen).
Apró, halvány, fűszeres illatú, fehér virágai nagy, összetett, de nem túl látványos bugavirágzatban nyílnak. Termése piros bogyó.
Életmódja, termőhelye[szerkesztés]
Örökzöld. Egyike annak a néhány egyszikűnek, amelyek csírázáskor nem két hanem egy sziklevéllel bújnak elő (Johnson). A rokon fajokkal kereszteződhet (lásd a térképen).
Egyáltalán nem fagytűrő, de hidegházban, 10 °C-hez közeli hőmérsékleten jól átteleltethető.
A nedvességet igényli, de a tocsogó, pangó vizet nem bírja. Ha a földje kiszárad, a levélvégek könnyen beszáradhatnak,[2] ezért talaja legyen lehetőleg állandóan nyirkos. Magról és vegetatívan (rizómájáról, valamint törzs- és levéldugványról) egyaránt szaporítható.
Fényigényes, de a tűző napot rosszul tűri. A huzatot sem szereti (CityGreen).
Betegségei, kártevői[szerkesztés]
Száraz levegőjű helyiségben gondot okozhatnak a takácsatkák. A gyapjastetvek feltűnését a levelek hónaljában feltűnő fehér vattapamacsok jelzik. A leveleken megjelenő, ezüstösen csillogó foltok tripszek jelenlétére utalnak — Ezeken a helyeken a kártevők kiszívták a növény nedvét, és az üres sejtek levegővel teltek meg.[3]
Felhasználása, kertészeti változatai[szerkesztés]
Levéldísznövényként a mérsékelt égövön is közismert (CityGreen).
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Johnson: Owen Johnson (David More illusztrációival): Európa fái. HarperCollins Publisher Ltd., 2004. Budapest, Kossuth Kiadó, 2007, 2011. p. 450. ISBN 978-963-09-6602-3 (2. kiad.).
- CityGreen: CityGreen: A déli bunkóliliom (Cordyline australis) bemutatása, gondozása
