Déli bunkóliliom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Déli bunkóliliom
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Osztály: Egyszikűek (Liliopsida)
Rend: Spárgavirágúak (Asparagales)
Család: Spárgafélék (Asparagaceae)
Alcsalád: Lomandroideae
Nemzetség: Bunkóliliom (Cordyline)
Faj: Cordyline australis
(G. Forst.) Endl., 1833
Elterjedés
A déli bunkóliliom ökotípusai (angol szöveggel)
A déli bunkóliliom ökotípusai (angol szöveggel)
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Déli bunkóliliom témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Déli bunkóliliom témájú médiaállományokat és Déli bunkóliliom témájú kategóriát.

A déli bunkóliliom (Cordyline australis) a spárgavirágúak rendjébe (Asparagales) sorolt, vitatott rendszertani helyű bunkóliliom (Cordyline) nemzetség egyik faja. Nevét némely fordításban (Johnson) tévesen „széleslevelű bunkólilomnak” írják — ez félrevezető, mert széleslevelű bunkólilomnak magyarul az Új-Guineában honos Cordyline fruticosa fajt hívjuk.

Tudományos előneve a bunkót, illetve buzogányt jelentő görög „kordyle” szóból származik, és arra utal, hogy a növény gyöktörzse a táplálék raktározása érdekében megvastagodott[1]

Származása, elterjedése[szerkesztés]

Új-Zélandról származik, de dísznövényként sokfelé kapható. A meleg mérsékelt égövben — így a Mediterráneumban sokfelé kivadult; szabadon nő (Johnson).

Megjelenése, felépítése[szerkesztés]

Eleinte tőlevélrózsás, majd ahogy alsó levelei fokozatosan leszáradnak, legfeljebb 16 m magas fává cseperedik. Az így kialakuló törzs virágzás után elágazik — először jellemzően a növény nyolc éves korában, amikor kb. 5 m magas. További elágazásokkal sűrű vagy váza alakú koronát fejleszt (Johnson).

Gyökere fehér; sokáig főleg ennek alapján különböztették meg a nagyon hasonló alkatú sárkányfáktól (Dracaena spp.).[1]

Lándzsahegy alakú, párhuzamosan erezett levelei fölfelé kanyarodó spirálvonalban nőnek. A felálló, majd szétterülő, méter hosszúra is megnövő, nem túl kemény tapintású levelek idővel üstökszerűen lekonyulnak. Leveleinek színe az élénkzöldtől a sötétliláig változik változik (CityGreen).

Apró, halvány, fűszeres illatú, fehér virágai nagy, összetett, de nem túl látványos bugavirágzatban nyílnak. Termése piros bogyó.

Életmódja, termőhelye[szerkesztés]

Örökzöld. Egyike annak a néhány egyszikűnek, amelyek csírázáskor nem két hanem egy sziklevéllel bújnak elő (Johnson). A rokon fajokkal kereszteződhet (lásd a térképen).

Egyáltalán nem fagytűrő, de hidegházban, 10 °C-hez közeli hőmérsékleten jól átteleltethető.

A nedvességet igényli, de a tocsogó, pangó vizet nem bírja. Ha a földje kiszárad, a levélvégek könnyen beszáradhatnak,[2] ezért talaja legyen lehetőleg állandóan nyirkos. Magról és vegetatívan (rizómájáról, valamint törzs- és levéldugványról) egyaránt szaporítható.

Fényigényes, de a tűző napot rosszul tűri. A huzatot sem szereti (CityGreen).

Betegségei, kártevői[szerkesztés]

Száraz levegőjű helyiségben gondot okozhatnak a takácsatkák. A gyapjastetvek feltűnését a levelek hónaljában feltűnő fehér vattapamacsok jelzik. A leveleken megjelenő, ezüstösen csillogó foltok tripszek jelenlétére utalnak — Ezeken a helyeken a kártevők kiszívták a növény nedvét, és az üres sejtek levegővel teltek meg.[3]

Felhasználása, kertészeti változatai[szerkesztés]

Levéldísznövényként a mérsékelt égövön is közismert (CityGreen).

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]