Dák–római folytonosság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A dák–római folytonosság vagy dákoromán kontinuitás a románok eredetét azok erdélyi őshonosságával magyarázó, a 18. században kialakult őstörténeti elképzelés, mely Romániában állami szinten élvez támogatást.

Az elnevezés problémái[szerkesztés]

Dacia 106–271 között (kék színnel)
Traianus, aki 101-ben hadjáratot indított a dákok ellen, akiket a római haderő le is győzött

A magyar nyelvben használatos dákoromán (vagy dáko–román) kontinuitás megnevezés a román nyelvben használatos daco-romană kifejezés félrefordításából ered. A román forma (romană) helyes fordítása: római. (A dák–román daco-română lenne.) Következésképp a dák–római folytonosság elméletéről van szó, amely szerint a dák népesség a rómaiak közvetítésével él folytonosan az ókori Dacia provincia területén.[m 1]

További kérdéseket vet fel, hogy a román nép feltételezett etnogenezisében mekkora szerep jutott a római hódítást túlélő dákoknak és mennyi a Római Birodalom kiterjedt területeiről érkező telepeseknek, figyelembe véve a háborús népességveszteséget. Történeti iskolánként és politikai kurzusonként változott a dák vagy a római lakosság szerepének hangsúlyozása, ehhez társult egy rövid ideig az 1950-es években a szlávok szerepének kiemelése. Ugyanakkor a kelet-európai és balkáni országok többségében is megfigyelhetők hasonló ideológiai változások, melyekre talán a legjobb példa a bolgár őstörténetben a bolgár-törökök, a szlávok vagy éppen a thrákok előtérbe helyezése.[1]

Az elmélet keletkezése és lényege[szerkesztés]

A román nyelv és a többi újlatin kapcsolatát már régen felismerték. A humanista történetírás erre alapozva tényként emlegette, hogy a románok Traianus legionáriusainak leszármazottai; Antonio Bonfini már a 15. század végén értekezést írt erről, majd az elképzelést a kora újkori magyar humanisták is átvették. A románok latin eredete a következő három évszázadban gyökeret vert, ez egészült ki a kialakulás problémakörével, így jött létre a dák–római folytonosság elmélete. Az elképzelés azután vált a román történeti gondolkodás részévé, hogy a 18. századi Erdélyben kialakult egy görögkatolikus román klerikusi réteg, mely műveltségénél és a Rómával való kapcsolatánál fogva kiemelten kutatta Erdély császárkori, latin előzményeit. Továbbá változást okozott, hogy az addig csonka társadalomban élő – nemesség és politikai osztály nélküli – román lakosság sorai között úgy Erdélyben, mint a 19. század végén egységesülő Regát területén kialakult egy nemzeti értelmiségi réteg, mely identitását és politikai törekvéseit a középkori Magyar Királyságnál jóval régebbi múltra alapozta.

A kontinuitási elméletnek megfelelően miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, megkezdődött az őslakos népek romanizálása, ami a latin nyelv és kultúra elterjedésében, valamint a Római Birodalom provinciáiból való betelepítésekben nyilvánult meg. A dákoromán vagy dák-római elképzelés szerint a dák királyság lakossága helyben maradva romanizálódott, vagy a betelepülők és a dákok összeolvadtak, és ez a népesség alkotja a románságot. Ez az elmélet már a 18. században létezett és a 19. századra – főleg a nyelvcsaládelméletek és a nyelvi történeti szemlélet terjedése révén – szinte kizárólagossá vált. Az első világháború után az addig kizárólagos történeti és nyelvészeti vizsgálódások kiegészültek azzal a szándékkal, hogy a dákoromán elméletnek régészeti bázist találjanak.

Dák írás[szerkesztés]

A 19. század végi román nacionalisták felvetették a Dacia meghódítása előtt létező dák írás lehetőségét, e felvetést azonban a jelenlegi kutatás következetesen elutasítja és áltudománynak tekinti. Újabban egy román régésznő, Viorica Enăchiuc (ejtsd: [vjo'rika enə'kjuk]) a Rohonci kódex teljes általa való fordítását közzétette.[2] Állítása szerint a szöveget Dacia vulgáris latin nyelvén, azaz (véleménye szerint) a mai román nyelv egy korábbi nyelvállapotában írták, melynek tartalma a Blaki (Vlah) nép 11–12. századi magyar- és a besenyőellenes harcait írja le. Enăchiuc írását nyelvészeti és történészi kritika éri.

Ortodoxia Erdélyben[szerkesztés]

A román kutatás a keleti kereszténység mégoly szórványos erdélyi emlékeit a román etnikummal azonosítja. Ezzel szemben tény, hogy a Kárpát-medence délkeleti területei a 9. század folyamán az első bolgár birodalom fennhatósága alatt állottak, majd a 10. században és az első Árpád-házi királyok alatt a magyar államterületen jelent meg az ortodoxia. A Bizánc területéről érkező hittérítők a Magyar Királyság keleti és déli részeiben térítették a keleti kereszténységre a magyarokat, melynek az egyházszakadás és a nyugati kereszténység diadala vetett véget. Hierotheosz nevéhez fűződik a magyarság körében végzett ortodox misszió kezdete. Mindenesetre az első ortodox templomot Erdélyben magyarok építették az erdélyi Gyula 953-as bizánci megkeresztelkedése után. Ez komoly érv a dákoromán kontinuitás ellen. A későbbi bizánci rítusú kolostorok a 14–15. században beköltöző román és délszláv népességhez fűződnek.[3]

A román történetírásban az ortodox=román kijelentésének megjelent a régészeti forrásbázisa is, az Erdély területén előkerült bizánci vagy balkáni eredetű kereszteket többnyire ortodox vallású románok tartozékainak tekintik.[4]

Nyelvi folyamatosság[szerkesztés]

A román kutatásban uralkodó nézet, hogy a román nyelv – a latin leánynyelve – Dacia provincia területén alakult ki.[m 2] Az elképzelésnek ellentmondanak a román-albán nyelvi kapcsolatok, valamint a népvándorlás kori germán, illetve török nyelvi hatás teljes hiánya. Említést érdemel, hogy a római hódítás területi kiterjedése nem fedte le a (későbbi) román nyelvterületet, másfelől Dacia a birodalom nem latin nyelvű régióihoz tartozott.[5]

A daciai epigráfiai emlékek vizsgálata és a névanyag elemzése szintén a latin nyelv hosszú távú jelenléte és a dákok romanizálódása ellen szól, hiszen főképp görög nyelvű és a keleti provinciákból származó lakosság telepedett le Daciában.[6]

A dákoromán folytonosság főbb ellenérvei[szerkesztés]

A dákoromán elmélet alapjaiban hibás, ugyanis feltételezi a dák őslakosság fennmaradását a római hódítást követően. Azonban az egykorú római forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a rómaiak kiirtották a dákokat és Dacia provinciát Rómához hű római polgárokkal népesítették be:

„οἰ δὲ Γέται ἕθνος βάρβαρον καὶ ἰσχυρόν, ὃ Ῥωμαίων κατεξαναστὰν καὶ μέχρι φόρου ἀπαγωγῆς ταπεινῶσαν Ῥωμαίους ὑπὸ Τραιανοῦ ὕστερον οὕτως ἐξωλοθρεύθη Δεκεβάλω χρώμενον βασιλεῖ, ὥστε τὸ πᾶν ἕθνος εἰς τεσσαράκοντα περιστῆναι ἅνδρας. ὡς ἱστορεῖ Κρίτων ἐν τοῖς Γετικοῖς.”

"A géták (=dákok) egy barbár és hatalmas nép, amely a rómaiak ellen lázadt és megalázta őket annyira, hogy adófizetésre kötelezte őket. Később Decebal király idejében Traianus annyira elpusztította őket, hogy egész népük negyven emberre csökkent, ahogy Kritón elbeszéli a Geticában."

Kritón, Traianus császár orvosaként részt vett a második dák háborúban, így szemtanúja volt a dákok kiirtásának.

Egy másik forrás a Iulianus által írt Császárok című szatíra így emlékezik meg erről az eseményről:

"μόνος ὑπὲρ τὸν Ἴστρον ἐτόλμησα προσλαβεῖν ἔθνη, καὶ τὸ Γετῶν ἔθνος ἐξεῖλον, οἳ τῶν πώποτε μαχιμώτατοι γεγόνασιν, οὐχ ὑπὸ ἀνδρείας μόνον τοῦ σώματος, ἀλλὰ καὶ ὧν ἔπεισεν αὐτοὺς ὁ τιμώμενος παῤ αὐτοῖς Ζάμολξις. οὐ γὰρ ἀποθνήσκειν, ἀλλὰ μετοικίζεσθαι νομίζοντες ἑτοιμότερον αὐτὸ ποιοῦσιν ἢ ἄλλοι τὰς ἀποδημίας ὑπομένουσιν."

"Egyedül én mertem megtámadni az Isztroszon túli nemzetet, és a Géták (=dákok) nemzetét megsemmisítettem, a legjobb harcosokat, részben a fizikai erejük, részben abbéli hitük miatt, hogy ők Zamolxis-tól származnak. Meg vannak győződve arról, hogy nem halnak meg, hanem csak máshová költöznek, és úgy tekintenek a halálra, mint bármely más utazásra."

A dák lakosság kiirtása és a túlélők elüldözése Traianus oszlopán is ábrázolva van a legutolsó képen:

A leggyakoribb, a romanizált népesség továbbélésével szemben elhangzó érv Dacia 3. század közepi pusztulásával, majd 271-ben a provincia teljes kiürítésével számolt. E vélemény szerint a gyakori népmozgások, az egymást váltó gótok, hunok, gepidák és avarok miatt nem maradhatott fenn a provinciális lakosság. Elgondolkodtató, hogy már a 3. században megszűntek azok a keretek, melyek Dacia lakosságának továbbélést lehetővé tették volna: mind a Keletrómai Birodalom esetében megfogható közigazgatás, mind a népvándorlások által sújtott Nyugat-Európában jelenlévő keresztény püspökségek hiányoznak Erdély területéről, a városi kultúra pedig egyértelműen megszakad. Másrészt a dákoromán elméletnek nem találni pozitív régészeti bizonyítékát, leszámítva a román régészet által túlértékelt néhány tárgytípust, valamint a 4. századra datálható szegényes, hamvasztásos temetőket.[7]

Az 1700-as évek elején keletkezett Letopisetul Cantacuzinesc nevű krónikában le van írva a románok északra vándorlása:

"Insă dintâi izvodindu-se de rumânii carii s-au despărţit de la romani şi au pribegit spre miiazănoapte. Deci trecând apa Dunării, au descălecat la Turnul Severinului; alţii în Ţara Ungurească, pre apa Oltului, şi pre apa Morăşului, şi pre apa Tisei ajungând şi până la Maramurăş. Iar cei ce au descălecat la Turnul Severinului s-au tins pre supt poalele muntelui până în apa Oltului; alţii s-au pogorât pre Dunăre în jos. Şi aşa umplându-se tot locul de ei, au venit până în marginea Necopoei."

"De először beszéljünk a románokról, akik elszakadtak a rómaiaktól (=bizánciaktól) és észak felé vándoroltak. Tehát a Duna vize felé költöztek, átkeltek Szörényvárnál; egyesek Magyarországra az Olt vizéhez, a Maros vizéhez, a Tisza vizéhez, elérve egészen Máramarosig is. És azok, akik átkeltek Szörényvárnál elérték a hegység lábát az Olt vizénél. Egyesek lementek a Duna mentén és így betöltötték magukkal az egész helyet és Necopoi határáig jöttek."

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Kevéssé ismert, hogy a (továbbélő) dákokat nem a románokkal azonosították először. Iordanes Getica című művében a dákok, géták és gótok azonossága és a gótok több évszázados daciai tartózkodás mellett érvelt.
  2. Egyes nézetek szerint a dákok a római hódítás előtt is latin nyelven beszéltek (az elképzelés még inkább kidomborítja az autochton civilizáció jelentőségét). Ezen teória áltudománynak minősül, hiszen a latin nyelv Latiumban alakult ki.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Nacionalizmus és régészet – Lukácsi Béla beszélgetése Bálint Csanád régésszel. Interjú. In: Magyar Tudomány 2003/6. 759–764. o. Online hozzáférés.
  2. Enăchiuc, Vioroca. Rohonczi Codex: descifrare, transcriere si traducere (Déchiffrement, transcription et traduction) (román és francia nyelven). Editura Alcor (2002). ISBN 973-8160-07-3 
  3. Pirigyi István: A görögkatolikus magyarság története. Nyíregyháza, 1982. Sz. Kürti Katalin: Hajdúdorog, Görögkatolikus Székesegyház. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára, 329. szám. Veszprém, 1989.
  4. Gáll Ervin: Honfoglalás- és kora Árpád kori szórványleleteink elemzése az Erdélyi-medencében, a Partiumban és a Bánságban Doktori Disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 2008. 44–45. o. Online hozzáférés
  5. Térkép a Római Birodalom és az újlatin nyelvek összefüggéseiről
  6. Szabó Edit: Dacia népei. In: Rubicon 2008/I. különszám. 76-81. o.
  7. Bóna István: Dáciától Erdőelvéig. A népvándorlás kora Erdélyben (272-896). In: Erdély története. Első kötet. A kezdetektől 1606-ig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986. Online hozzáférés

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Kosztin Árpád: A dákoromán legenda: Keresztény kultuszhelyek Erdélyben. Für Lajos (előszó). (hely nélkül): Népszava. 1989.   helytelen ISBN kód: 963 322 000 000

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]