Commodore International
 |
Ez a lap vagy szakasz tartalmában elavult, korszerűtlen, frissítésre szorul. Frissítsd időszerű tartalommal, munkád végeztével pedig távolítsd el ezt a sablont! |
 |
 |
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. |
| Commodore Business Machines (Commodore International) | |
 | |
 | |
| Típus | Nyilvánosan működő részvénytársaság |
| Alapítva | 1954  Toronto |
| Megszűnt | 1994 |
| Székhely |  Pennsylvania, West Chester |
| Vezetők | Jack Tramiel, Irving Gould |
| Alapító | Jack Tramiel |
| Iparág | számítástechnika, elektronika, irodatechnika |
| Forma | részvénytársaság |
| Termékek | Commodore PET Commodore VIC-20 Commodore 64 Commodore Plus/4 Commodore 128 Amiga Egyéb |
| Szolgáltatások | hardver- és szoftvergyártás |
| Leányvállalatai | MOS Technology |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Commodore Business Machines (Commodore International) témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Commodore a közismert neve a Commodore Business Machines, majd később Commodore International néven működő elektronikai cégnek, mely az 1980-as évek számítástechnikájának jelentős szereplője volt. Olcsó, tömegek számára elérhető gépeik révén több millió család számára vált elérhetővé a számítógép, amely így méltán érdemelte ki az otthoni számítógép (home computer) elnevezést. Bár a cég 1994-ben csődöt jelentett, még azóta is számos próbálkozás volt az egyik legsikeresebb modellje, az Amiga újraélesztésére.
A kezdetek[szerkesztés]
A Commodore-t az Auschwitzot is megjárt lengyel származású Jack Tramiel alapította. Kezdetben régi írógépek javítgatásával foglalatoskodott Bronxban, miután 1952-ben leszerelt az amerikai hadseregtől. Tramiel hamar felismerte, hogy a gyártásban és az eladásban rejlik az igazán nagy pénz, így 1954-ben Kanadába, Torontóba költözött, és megalapította a Commodore Portable Typewriter Company céget, amellyel már írógépek importálása és előállítása is színesítette a palettát. A cég 1955-ben vette fel a Commodore Business Machines, Inc. (CBM) vállalati nevet és formát.
A vállalkozás azért kapta a Commodore nevet, mert Tramiel egy katonai csengésű titulust szeretett volna, ám már minden magasabb rang, így a General (tábornok) és az Admiral (tengernagy) is foglalt volt. Ezért hát maradt a Commodore (sorhajókapitány).
A hatvanas évek elején Japán az amerikai és az európai piacra zúdította nagyszámú és olcsó mechanikus összeadó gépét, aminek hatására új, rendkívül sikeres Commodore-részleg született, amely asztali számológépek előállításával foglalkozott. Ehhez azonban rengeteg pénzre volt szükség, és ezért 1962-ben a cég Commodore International Limitedként belépett a New York-i tőzsdére. Egy részvény ára a belépéskor 2,50 dollár volt.
A vállalat hamarosan Kanada legnagyobb irodagépgyártója lett, és töretlen ütemben emelkedett felfelé, ám hamarosan felmerült a gyanú, hogy a sikerhez vezető út etikátlan lépésekkel volt kikövezve. Jack Tramielt vizsgálatnak vetették alá, ám nem sikerült vele szemben elég bizonyítékot összegyűjteni ahhoz, hogy vád alá helyezzék. Az ügynek azonban így is meglett az eredménye: a Commodore – rossz sajtóvisszhangja miatt – óriási veszteségeket könyvelhetett el. A cég mindezek után hamar csődbe ment volna, ha 1965-ben nem bukkan elő a váratlan megmentő, Irving Gould. A neves befektető megvásárolta a Commodore részvényeinek 17%-át mintegy 400 ezer dollárért, és cserébe nem kért mást, mint a cég igazgatói helyét.
Egy Japánban tett látogatás után Tramiel ejtette a mechanikus megoldásokat, és minden erőforrást az ott látott új termékvonalra irányított, azaz a Commodore az akkor robbanásszerűen terjedő digitális karórák és számológépek piacán próbált szerencsét. A gyors váltás meghozta a gyümölcsét: 1969-ben a Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus zsebszámológépet, a C108-at, amelynek a lelkét egy Texas Instruments által készített chip képezte.
Az üzlet beindulása[szerkesztés]
A cég ezzel hatalmas aranybányára lelt, mert szinte alig tudta tartani a lépést az óriási kereslettel. Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy felbukkanjanak a vetélytársak, és az első természetesen maga a Texas Instruments volt, mégpedig igen jó esélyekkel. A cég ugyanis jelentősen kedvezőbb árakat kínálhatott, mint a Commodore, mivel ugyanarra a saját készítésű chipre alapoztak, amelyet a konkurenciának nyereséggel adtak el. Ennek köszönhetően a Commodore, több nyereséges év után, 5 millió dolláros veszteséggel zárta az 1975-ös esztendőt.
Jack Tramiel persze hamar felismerte, hogy mi jelentette a gyenge láncszemet. Rájött, hogy csak akkor maradhat továbbra is sikeres, ha terjeszkedik, és megpróbál minden szükséges komponenst maga előállítani. Ehhez azonban új technológiákra, illetve más vállalkozások felvásárlására volt szükség, ami hatalmas tőkét igényelt, valamint rendkívül nagy kockázattal járt. Itt került a képbe ismét Irving Gould, aki újabb kölcsönt folyósított a Commodore-nak, ám a 3 millió dollár ellenében az alapító valamennyi Commodore-részvényét kérte cserébe.
A MOS Technology felvásárlása[szerkesztés]
A cégen belül tartani a teljes eszközfejlesztést és gyártást a korábban említett kockázatok mellett számos előnnyel járt:
- Rövidebb ideig tartottak a fejlesztések.
- Az egyes részfejlesztések jobban együtt dolgozhattak.
- A csak saját részre fejlesztett technológiájú gépek kevesebb alkatrészt jelentettek.
- Nincs kiszolgáltatottság a beszállítók felé.
- Mindez együtt hosszútávon költségmegtakarítást jelentett.
Az első cég, amelyet Tramiel felvásárolt, nem volt más, mint a 800 000 dollárt kóstáló MOS Technology. A MOS-hoz még 1975-ben csatlakozott Chuck Peddle vezetésével néhány mérnök, akik addig a Motorolánál dolgoztak a 6800-as mikroprocesszoron. A kis csapat az új munkahelyen is folytatta a fejlesztést, és a 6800 közvetlen konkurenciájaként kifejlesztették a 6501-et, amely teljesen kompatibilis is volt az előddel. A Motorola azonban perre vitte a dolgot, s miután sikerült több százezer dollárt kicsikarnia a MOS-ból, a kis vállalkozás hamarosan komoly pénzügyi problémákkal nézett szembe. Ekkor jött a Commodore ajánlata, amelyet a vezetés minden tétovázás nélkül elfogadott 1976 novemberében.
A MOS (későbbi nevén Commodore Semiconductor Group) ekkorra már elkészítette a 6501-es tökéletesített verzióját, a 6502-t is, amely sokkal olcsóbb volt a Motorola termékénél: 175 helyett mindössze 25 dollárba került darabja. Ez pedig óriási fegyverténynek bizonyult, és a processzor, valamint továbbfejlesztett változatai a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején megjelent otthoni számítógépek egyik meghatározó processzora lett. Többek között a 6502 volt a lelke a Commodore első számítógépének, a modulokból házilag összeszerelhető KIM-1-nek, valamint ez a chip vitte sikerre az Apple I-et, az Apple II sorozatot (az Apple IIGS-be azonban már a 16 bites 65816 került), hogy a 8 bites Atari gépekről vagy akár a Nintendo első megoldásairól ne is beszéljünk (a NES a 6502-t, a SuperNES pedig a 65816-ot használta).
A PET[szerkesztés]
1977-ben Chuck Peddle javasolta, hogy a 6502-re alapozva építsenek egy teljes asztali számítógépet. Tramiel rábólintott, ám nem akart nagy kockázatot vállalni, így hat hónapot adott arra, hogy előálljanak egy kész termékkel. A határidőt sikerült tartaniuk a fejlesztőknek, és a PET (Personal Electric Transactor) elnevezésű számítógép, amely magában foglalta a monitort, a billentyűzetet, és az adatbevitelhez nélkülözhetetlen magnót is, hatalmas siker lett.
Tramiel azonban továbbra is szkeptikus maradt, és újsághirdetések révén akarta felmérni, van-e kereslet a számítógép iránt. A PET-et 595 dollárért kínálta, és hathetes szállítási időt ígért. Az eredmény már meggyőzte őt is, mivel hamarosan több millió dollár értékben futottak be a megrendelések a Commodore-hoz.
Ekkor még úgy tűnt, hogy a dolog sínen van, azonban nem minden alakult úgy, ahogy kellett volna. A PET ára ugyanis a kezdetektől fogva folyamatosan kúszott felfelé. Eredetileg 495 dollárért hirdették meg, de hamarosan kiderült, hogy az ár túlságosan optimista volt, és még az első megrendelések felvétele előtt 595 dollárra emelték az összeget. Ez még mindig csak minimális nyereséget jelentett, ráadásul a szállítás is igen nehézkesen ment, s támogatás szinte egyáltalán nem volt hozzá. A Commodore ennek ellenére végül még feljebb, 795 dollárra emelte az árat, és ennek részleges ellentételezéseként 4 Kbyte extra memóriát rakott a gépbe. Megoldást azonban ez sem jelentett, és a PET 1978-ban már a harmadik helyre szorult az Apple II és a TRS-80 sorozat mögé. Ezek után Tramiel csak úgy tudott az élvonalban maradni, hogy jelentős árcsökkentéseket hajtott végre.
A VIC[szerkesztés]
A Commodore eközben hozzálátott a PET továbbfejlesztéséhez, mivel Tramiel számára egyértelművé vált, hogy az Apple és az Atari sikerének a fő kulcsa az otthonok meghódítása. Az alapító ezért úgy határozott, hogy készít egy színes kijelzős számítógépet, ami hihetetlenül alacsony, 300 dolláros árával elsősorban a játékosokat és a hobbifelhasználókat célozza meg.
Az új gép processzora a még mindig olcsó és kellően nagy tudású 6502 lett, ami mellé 5 Kbyte memóriát helyeztek (max. 29 Kbyte-ra bővíthető), valamint beépítették a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip), amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A felbontás 176×184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben. 16 szín állt rendelkezésre, amelyből valamennyit lehetett használni a háttérre, de csupán nyolcat az előtérre, azaz a karakterekre.
A Commodore ezúttal tartani tudta az eredetileg eltervezett árat, és a VIC-20 1981-ben valóban 299,95 dolláros áron került a piacra, amivel óriási sikert aratott.
A siker pedig folytatódott, és naponta 9000 darabot gyártottak le belőle annak ellenére is, hogy az 5 Kbyte memória bizony édeskevésnek bizonyult, mert a programozók, mielőtt befejezték volna a munkájukat, gyakran túlszárnyalták a gép memórialimitjét.
A cég egyik mottója az lett, hogy "számítógépet a tömegeknek és nem csak a tehetőseknek" (computers for the masses, not the classes). A nagyon alacsony, 300 dolláros árat természetesen néhány apró trükkel sikerült megvalósítani. Először is egybeintegrálták a billentyűzetet az alaplapot tartalmazó házzal, s ami a legfontosabb: nem járt hozzá monitor, hanem csak egy TV-kimenet, aminek révén bármilyen televíziókészüléket megjelenítőként lehetett használni.
A Commodore 64[szerkesztés]
Hiába volt az óriási siker, hiába érték el az eladások 1982-re a 305 millió dollárt, a tervezők nem ücsörögtek tétlenül a babérjaikon, hanem elkezdtek dolgozni a gép VIC-40 fedőnevű utódján. Ennek fő újdonsága a 64 Kbyte memória és a továbbfejlesztett grafikus chip volt, amely már valóban csak a megjelenítéssel foglalkozott. A hangképzést ugyanis másik chip végezte, amely a maga nemében egyedülálló volt, ugyanis ez volt az első, „home computer”-be épített különálló hangvezérlő. Az új gép végül Commodore 64 (röviden: C64, vagy „C=64”; ahol az „=” jel a gép emblémájának csíkjait szimbolizálja) néven és 599,95 dolláros áron került a nyilvánosság elé 1982-ben.
A C64 kétségtelenül a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe. A piacra történő bevezetés után mindössze 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot több mint 4 millió példánnyal világszerte. A Commodore csődjéig pedig, általánosan elterjedt nézet szerint, 22 millió darab kelt el belőle, amivel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. (Más források szerint az a 22 inkább 30 millió volt!)[forrás?] Ez óriási dolog, különösen úgy, hogy egy olyan termékről van szó, amely lényegében mit sem változott hosszú élete során: az utoljára előállított példány pontosan ugyanazt tudta, mint a legelső verzió, miután a modern PC-knél megszokott továbbfejleszthetőségről szó sem volt.
A hatalmas siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy a C64, alacsony ára ellenére olyan, korát megelőző lehetőségeket kínált, amelyekről más gyártók megoldásainak felhasználói sokáig még csak álmodhattak.
Egy váratlan fordulat[szerkesztés]
A C64-es megjelenése, és hatalmas sikere után a cég évről évre nagyobb bevételeket ért el. Piaci részesedése egyre nagyobb lett, és az egykoron kicsi, írógépekkel foglalkozó vállalkozás éves bevétele meghaladta az évi egymilliárd dollárt. Sőt, piacra dobták a C64 mobil verzióját, az SX64-et, amely a világ első hordozható számítógépe volt. Minden szépnek tűnt tehát, amikor váratlan dolog történt: Jack Tramiel bejelentette, hogy távozik a saját maga által alapított cégtől! Akkoriban semmivel sem indokolta a döntését, ám évekkel később kiderült, hogy Tramiel és Irvin Gould között nézeteltérés támadt, mivel az alapító rendszeresen kihagyta a részvényeseket és őt is a legfontosabb döntések meghozatalából. Ezzel azonban a Commodore fennállásának legsúlyosabb veszteségét szenvedte el, és megpecsételte önnön sorsát. Akármilyen diktatórikus is volt Tramiel, kétségtelen, hogy a legfontosabb és legeredményesebb döntések az ő nevéhez fűződtek, és marketingpolitikája nagy szerepet játszott a sikerben.
Tramiel helyét a vezetésben, Gould jóvoltából, Marshall F. Smith vette át, aki hasonló területen ugyan szerzett már vezetési tapasztalatot, de mégsem tudta pótolni elődjét. Smith hozzá nem értésének jelei elég korán, már 1984-ben megmutatkoztak. Minden azzal kezdődött, hogy a Commodore leállította a VIC-20, majd több más gép gyártását, mivel nem tudott mit kezdeni azzal a sok projekttel, amit Tramiel hátrahagyott.
C=128[szerkesztés]
1984-ben a Commodore még mindig a C64 eladásaiból élt, de közben elég sok hátralépést is tett. Kiadták a zsákutcának számító C16 sorozatot és a Plus/4-et, amelynek célja, hogy egy az eddigieknél olcsóbb piaci szegmenst hozzanak létre a csökkentett teljesítmény árán. Jelentőségüket később, a C128 1985-ös megjelentetésével sikerült ismét megerősíteniük, mivel ebből a gépből újabb 4-5 millió darabot adtak el. Ez a gép egyszerre két processzort is tartalmazott. A 6502 legújabb variánsa mellett egy Zilog Z80A is került a házba, amivel a gép kompatibilis lett a CP/M operációs rendszerrel, és az ahhoz készült számos remek üzleti segédprogrammal (akkoriban a CP/M-et tartották a jövő operációs rendszerének). A gép memóriája a nevéhez méltóan 128 Kbyte lett, és a grafikus rendszere is megváltozott a C64-hez képest. Elérhetővé vált vele a 80 oszlopos szövegmód, és a grafikus felbontás is a duplájára nőtt vízszintesen, 320×200 helyett 640×200 lett.
Ezzel azonban még nem merültek ki a gép lehetőségei, ugyanis 1987-ben, Németországban piacra került egy svájci fejlesztő által készített apró áramkör, amelyet forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és segítségével elérhetővé vált a 720×700 pixeles felbontás is. Ha azt nézzük, hogy az IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720×350 pixelt tudott, és azt is csupán monokróm üzemmódban, a szóban forgó Graphic Booster későbbi verziója pedig már 720×720 pixelre emelte a csúcsot, ráadásul 65 ezer színből egyidejűleg 7200-at tett megjeleníthetővé, akkor elismerhetjük, hogy e termékek segítségével a Commodore egy újabb rekordot állított fel.
Az említett fejlesztések ellenére a C128 kompatibilis maradt a C64-gyel, hiszen a hardver változatlan maradt, s csupán kiegészítések történtek, módosítások nemigen. Mindemellett mégiscsak szükségessé vált az újítások elhatárolása, a nagy elődhöz készült programok futtatásának érdekében; ezért a gép bekapcsolásakor a „Commodore-gomb” nyomva tartásával, vagy egy parancs beírásával (go 64 vagy sys 65357) lehetett elérni az úgynevezett 64 módot. A Commodore ennek megfelelően úgy hirdette a C128-at, mint három gépet egyben: egy C64-et, egy C128-at és egy CP/M kompatibilis x86-os PC-t.
Közben jelentős hardverfejlesztések is történtek: megjelent a már említett 1351-es egér, a 3,5”-os lemezzel működő 1581-es meghajtó és a RAM bővítők is napvilágot láttak. Ezek a C64-et és a C128-at továbbra is versenyképessé tették, az ekkor közkedveltté váló 80286-osokkal szemben. A 8 bites gépek forradalmának utolsó lángja a befagyasztott fejlesztésű C65 volt, amely már új generációs chipset-et és gyorsabb processzort tartalmazott. Ez azonban sohasem került piacra, mivel pénzügyi szempontból előnyösebb volt a vállalat számára az Amigák fejlesztése. Az Amiga Inc.-et a Commodore még 1984-ben, az Atari elől vásárolta fel, amelynek élén az alapítója, Jack Tramiel állt.
Az Amiga[szerkesztés]
Ekkortájt ugyan évente jelentek meg a legfejlettebb technikának számító Amigák, de magas áruk miatt nem igazán váltak közkedveltté. Az első elfogadható árú gép ebben a sorozatban 1987-ben jelent meg, Amiga 500 néven, de ekkoriban már PC-k gyártásával is foglalkozott a cég. Az Amiga továbbfejlesztése mellett újabb próbálkozás volt a multimédia területére való betörés is: az első játékra alkalmas, CD-t használó konzol, a CDTV 1991-ben jelent meg. Ez nem volt egyébként más, mint átalakított Amiga 500, ami beépített CD olvasót tartalmazott.
Ezek után még sorban jöttek ki a piacra az új Amigák (500+, 600, 4000, 1200), valamint a CD32 nevű, billentyűzet nélküli profi konzol, is megjelent. Látszólag minden rendben volt, mivel az Amiga 1200-ból 100 000 példány kelt el, a CD32 is kezdte meghódítani a piacot, valamint a PC klónok mérsékelt sikere is töretlen volt. Ennek ellenére ezek voltak a cég végnapjai!
A vég kezdete[szerkesztés]
A tulajdonos, Irvin Gould még 1989-ben nevezte ki a Commodore élére a pénzember Mehdi Ali-t, akit azonban nem érdekeltek a számítógépek, csupán azt akarta, hogy Gould elégedett legyen. Ez pedig azt jelentette számára, hogy profitot kellett termelnie minden áron. Ezért az elkövetkezendő években folyamatosan csökkentette a kiadásokat és az alkalmazottak létszámát, köztük azokét, akik az Amiga népszerűsítésén, valamint továbbfejlesztésén dolgoztak. Ennek egyenes következménye volt, hogy a programfejlesztők szép lassan elpártoltak az Amigától, és inkább a PC-t kezdték el támogatni. Mindennek pedig meg is lett az eredménye! Amikor az oly sokáig jó profitot termelő C64 eladásai is csökkenni kezdtek, a rendkívül sikeres Amiga 500 gyártását pedig leállították, hamarosan nem maradt kiadás, amit csökkenteni lehetett volna, és nem maradt alkalmazott, akit el lehetett volna bocsátani. Pénz pedig már nem volt egy esetleges fordulatra.
1993-ban 357 millió dolláros veszteséget produkált a Commodore, és a piaci részesedése 1,7%-ra csökkent. A végső állomásnak az 1994. április 29-én tett hivatalos bejelentést tekinthetjük, ugyanis ekkor zárta be kapuit az anyacég. A kanadai kirendeltség még 1996-ig bírta, mivel addig fenntartotta magát a megmaradt raktárkészletek kiárusításából.
A Commodore-t az Escom vásárolta meg, és első lépésként az Amiga gyártását egy külön vállalatba, az Amiga Technologies-be osztotta. 1996-ban aztán az Escom is csődöt jelentett, és a Gateway nevű cég vásárolta meg az Amiga jogokat, hogy továbbadja azt az Amino Development Corporation-nek, akik ezután felvették az Amiga International nevet. Ez a cég a mai napig létezik.
A Commodore védjegy a csődbe ment Escom holland kirendeltségének tulajdonába került. Ez a cég azonban 1997-ben szintén tönkrement és a holland Tulip cég vásárolta meg, amely ugyan tervbe vette, hogy a Commodore nevét viselő PC-k gyártásába kezd, ám a dologból nem lett semmi.
A Commodore ma[szerkesztés]
A Commodore márkanév a Tulipnak sem hozott sok szerencsét; legalábbis erre utal, hogy 32,6 millió dollárért eladta leányvállalatát a Yeahronimo Media Venturesnek. Mike Freni, a Yeahronimo elnöke bejelentette, hogy folytatni fogják a jelenlegi, a Tulip által bevezetett termékek (USB eszközök, C64 Direct-to-TV stb…) forgalmazását, de fontolgatják Commodore márkanév alatt PC-k piacra dobását is.
Források[szerkesztés]
- Chronological History of Commodore Computer Archiválva 2010. március 4-i dátummal a Wayback Machine-ben (angolul)
- Commodore History (angolul)
- The Twists and Turns of the Amiga Saga (angolul)
- History of Commodore (angolul)
- History Of The Commodore Amiga - Part 1. YouTube (angolul)
- History Of The Commodore Amiga - Part 2. YouTube (angolul)
- History Of The Commodore Amiga - Part 3. YouTube (angolul)
- Commodore 64 konkurencia összehasonlító reklám (1982). YouTube (angolul)
