Ugróvillások
 | ||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: Kora devon–Jelenkor [1] | ||||||||||
| ||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||
| ||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||
|
Arthropleona | ||||||||||
| Rendek | ||||||||||
|
Entomobryomorpha | ||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Ugróvillások témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Ugróvillások témájú médiaállományokat és Ugróvillások témájú kategóriát. |
Az ugróvillások (Collembola) a hatlábúak (Hexapoda) altörzsébe tartozó alosztály, az ízeltlábúak legnagyobb egyedszámú osztálya (illetve alosztálya). 2011-ben egyes szerzők szerint mintegy 3500,[2] mások[3] szerint 7500 fajuk ismeretes.
Származásuk, rendszertani helyzetük[szerkesztés]
A legősibb szárazföldi állatok közé tartoznak; devon vörös homokkőből 400 millió éves fosszíliáik kerültek elő. „Élő fosszíliáknak” is nevezik őket, mivel testfelépítésük a devon időszak óta lényegében nem változott.
A hatlábúak azon három rendjének egyike, amelyeket nem sorolnak többé a rovarok közé. A másik kettő az előrovarok (Protura) és a Diplura. A három rendet gyakran az Entognatha osztályba sorolják szájszerveik belső elrendeződése miatt, bár nem állnak közelebbi rokonságban egymással, mint a rovarokkal.
Egyes DNS vizsgálatok[4] azt sugallják, hogy az ugróvillások az egyéb hatlábúaktól elkülönült fejlődési irányt képviselnek, mások ezt nem támasztják alá.[5] Ez annak tudható be, hogy az ízeltlábúak molekuláris evolúciója nagyon szerteágazó.
A hagyományos rendszerezésben az ugróvillásokat a rovarok osztályának egy rendjeként tartották számon. Ha a filogenetikus osztályozás szerint az Entognatha osztályhoz soroljuk, akkor alosztály, ha az ízeltlábúak alapi csoportjának tekintjük, akkor osztály.
Különlegességük, hogy az ivarérettség elérése után is vedlenek. Fejlődésük kifejlés: epimorfózis, monometabólia.
Előfordulásuk[szerkesztés]
Az egész Földön elterjedtek. Magyarországon mintegy kétszáz fajukat mutatták ki.[forrás?]
Néhány jellegzetes fajuk:
- vízi ugróvillás (Podura aquatica)
- hossúcsápú ugróka (Tomocerus plumbeus)
- békalence ugróka (Sminthurides aquaticus)
- sárga villásgömböc ugróka Bourletilla lutea)
Megjelenésük, felépítésük[szerkesztés]
0,2–9 mm hosszúak, szárnyatlanok, 3 pár lábbal. A tor 3, a potroh leggyakrabban 6 szelvényű.
Fej[szerkesztés]
Fejükön egy pár szemük van és csápok. A csápok mindig 4 ízűek, ízenként külön izomzattal. A legfeljebb 8 ommatidiumból álló összetett szemek a csápok tövében nőnek — sok fajuk teljesen vak. A nedvességet a higro-receptornak nevezett posztantennális szervükkel érzékelik. Szájszervük általában rágó.
Tor[szerkesztés]
Toruk első szelvénye sokszor fejletlen. Elsődlegesen szárnyatlanok.
Potroh[szerkesztés]
Fartoldalékuk (cercus) nincs.
Névadó speciális szervük az ugróvilla (furca).[6] Ez a potroh 4. haslemezén ered, és nyugalmi helyzetben előrefelé a testhez simul, és a potroh harmadik szelvényén egy akasztóba (reticulum) illeszkedik. Amikor a negyedik szelvény erős izomzata összehúzódik, a villa hátrafelé kivágódik, amitől a test előrelendül. Egyes csoportok ugróvillája csökevényes vagy teljesen hiányzik.
Egyéb speciális szerveik is a potrohukon találhatók: az első szelvény ventrális oldalán egy ún. hasi tömlő (tubus) a harmadikon pedig a retinakulum (akasztó). Úgy vélik, a hasi tömlőnek a vízháztartás szabályozásában lehet szerepe.
Rendszertani felosztásuk[szerkesztés]
Rendjeiket nagyrészt testalkatuk szerint különítik el. A huszadik század közepén[7] még csak két rendjüket különböztették meg: a hengeres és a gömbölyded potrohúakat (Arthropleona, illetve Symphypleona) Utóbbi a 2020-as évwek rendszertanaiban változatlanul szerepel, aktuális magyar neve villásgömböcök. A hengeres potrohúak rendjét szétbontották, és még nem tisztázott, hogy két vagy három rendre-e.
1) Vízi ugróvillások (Poduromorpha) rendje: testük hosszúkás, előtoruk fejlett. Több fajuk vizes élőhelyeken tömegesen él; egyesek szélsőségesen hidegtűrők. Hat öregcsaládjukba összesen családot sorolnak:
- Neanuroidea öregcsalád 3 családdal:
- Poduroidea öregcsalád egy családdal:
- Hypogastruroidea öregcsalád 3 családdal:
- Gulgastruroidea öregcsalád egy családdal:
- Onychiuroidea öregcsalád 2 családdal:
- vak ugróvillások (Onychiuridae)
- Tullbergiidae
- Isotogastruroidea öregcsalád egy családdal:
2) Hosszúcsápú ugróvillások (Entomobryomorpha) rendje: testük hosszúkás, előtoruk redukált, a csápjaik hosszúak. Négy(?) öregcsaládjukba összesen családot sorolnak:
- Coenaletoidea öregcsalád egy családdal:
- Entomobryoidea öregcsalád 5 családdal:
- Isotomoidea öregcsalád 3 családdal:
- Tomoceroidea (rendszertani helye kétséges) öregcsalád 2 családdal:
3) Villásgömböcök (szelvényezetlen potrohúak, Symphypleona) rendje: szelvényezettségük elmosódott, potrohuk gömbölyű, általában növényzetlakók. Öt öregcsaládjukba összesen 10 családot sorolnak:
- Sminthurididoidea öregcsalád 2 családdal:
- Katiannoidea öregcsalád 4 családdal:
- Sturmioidea öregcsalád egy családdal:
- Sminthuroidea öregcsalád 2 családdal:
- Dicyrtomoidea öregcsalád egy családdal:
4) Neelipleona rend (rendszertani helye vitatott) egy családdal: Neelidae
Egyesek[8] a vízi és a hosszúcsápú ugróvillásokat szelvényezett potrohúak (Arthropleona) néven közös rendbe vonják össze.
Életmódjuk, élőhelyük[szerkesztés]
Elsősorban talaj- (2 m-ig) és avarlakók, de moha között, a fák kérge alatt, a hómezők és gleccserek tetején, a hangya- és termeszvárakban, a kövek alatt, barlangokban, sőt, szobanövényeken is élnek. Nagyon gyakran megtalálhatók a bomló szerves anyagokban.[9] Nagy relatív páratartalomra van szükségük.[7]
A talajlakók között talajban lakó (0–2 m, úgynevezett euedafikus) és a talaj felszínén, az avarban lakó (úgynevezett epedafikus) fajok egyaránt előfordulnak. Az euedafikus fajok általában fehérek és vakok, az epedafikusok sárgák, barnák vagy feketék.
A hidegre nem érzékenyek, de a melegre igen: ez elől lehúzódnak a talaj mélyebb szintjeibe. A szélsőségesen hidegtűrő fajok példája az Antarktiszon honos Cryptopygus antarcticus. Hidegtűrésük részeként akár meg is fagyhatnak — aztán amikor felmelegszik a talaj, újra aktívvá válnak.
Táplálékuk vegyes:
- elsősorban gombahifák — ezért aztán termékenységük erősen függ a gombafonalak nitrogén-tartalmától,
- gyökerek, egyéb növényi részek, avar, alga, zuzmó,
- baktérium, nematoda,
- más ugróvillások vagy azok petéi.
Mindezzel alapvetően fontos szerepet játszanak a talaj képződésében:
- minden rothadó-korhadó anyagot fölfalnak a talajban és annak felszínén,
- jelentősen hozzájárulnak a humusz képződéséhez azzal is, hogy ürüléküket a mikroorganizmusok könnyebben alakítják át humusszá. 1 m² területen évente mintegy 180 g humuszt termelnek.
- Jól jelzik a talaj öregedését: a fizikai és kémiai laboratóriumi módszereknél jobban használhatóak a talaj fizikai és kémiai jellemzésére, mert az öreg talajoknak csak a legfelső rétegében fordulnak elő.
Szaporodásuk[szerkesztés]
A hím spermatofórokat rak, és ezeket a nőstény felszedegeti. Epimorfózissal fejlődik — ez azt jelenti, hogy a kikelő ivadék testszelvényeinek száma megegyezik a felnőtt állatéval (imágóéval), amelyre külseje és életmódja is hasonlít. A felnőtt méretet fokozatosan, külön fejlődő, szelvényszerző szakaszok beiktatása nélkül éri el.[10]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Hoell et al. (1998)
- ↑ Debreceni Egyetem: Talajfauna I[halott link]
- ↑ Classis: Parainsecta (Entognatha) - osztálya[halott link]
- ↑ Delsuc et al. (2003), Nardi et al. (2003a,b)
- ↑ Gao et al. (2008)
- ↑ Kriska, György. Vízi gerinctelenek, Élővilág Könyvtár. Kossuth Kiadó (2004). ISBN 9630945479
- ↑ a b Ulrich Sedlag, 1979: A csodálatos rovarvilág. Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1982. ISBN 963 231 370 4, p. 183.
- ↑ Török Júlia: Subphylum: Hexapoda - hatlábúak
- ↑ Hopkin (1997)
- ↑ Ulrich Sedlag, 1979: A csodálatos rovarvilág. Mezőgazdasági Könyvkiadó, 1982. ISBN 963 231 370 4, p. 182.
