Galápagosi óriásteknős

Galápagosi óriásteknős
	Santa Cruz-szigeti óriásteknős (Chelonoidis nigra porteri)
	Természetvédelmi státusz
	Sebezhető;
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Osztály:	Hüllők (Reptilia);
Rend:	Teknősök (Testitudines);
Család:	Szárazföldi teknősfélék (Testudinidae);
Nem:	Chelonoidis;
Faj:	C. nigra;
Tudományos név
	Chelonoidis nigra; (Quoy & Gaimard, 1824)
Szinonimák
	Geochelone nigra; Geochelone elephantopus (Harlan, 1827);
Elterjedés
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Galápagosi óriásteknős témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Galápagosi óriásteknős témájú kategóriát.

A galápagosi óriásteknős vagy más néven elefántteknős (Chelonoidis nigra) a hüllők (Reptilia) osztályába, a teknősök (Testudines) rendjébe, ezen belül a szárazföldi teknősfélék (Testudinidae) családjába tartozó faj.

Elterjedése[szerkesztés]

Csak az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken találhatók meg, egyre kisebb számban.

Alfajai[szerkesztés]

A Galápagos-szigeteken 10 alfaja él az óriásteknősnek. Régen természetesen sokkal gyakoribbak voltak, a spanyol felfedezői hajdan éppen a teknősökről nevezték el a szigetcsoportot (galápagos spanyolul teknősöket jelent). Akkor még körülbelül 250 ezer páncélos élt a szigeteken, ma már csak 14-15 ezer maradt meg. Főleg a bálnavadászok és kalózok irtották a 18.- és 19. században. Azonban nem csak a vadászat tizedelte, hanem a hajósok által behurcolt jövevények is, köztük elsősorban a vándorpatkányok.

Az alábbi felsorolásban a galápagosi óriásteknős alfajai láthatóak. Nevük után az otthonukul szolgáló sziget neve látható. Mivel a Galápagos-szigetek korábban az angol kalózok kedvelt rejtekhelyei voltak, ők angol eredetű neveket adtak a szigeteknek. Ezért több alfaj nevében is az élőhelyükül szolgáló sziget angol neve van megörökítve. Később Ecuador fennhatósága alá kerültek a szigetek és akkor minden sziget spanyol nevet kapott, amely ma is a hivatalos nevük. Az angol nyelvű források azonban olykor ma is a sziget régebbi angol nevére hivatkoznak. Ezért a sziget hivatalos neve mellett zárójelben meg van adva a sziget angol neve is.

Chelonoidis nigra abingdonii – Pinta (Abingdon) – kihalt-Magányos George volt az utolsó feltehetőleg
Chelonoidis nigra becki – Wolf-vulkán, Észak-Isabela (Albemarle) – 2000 egyed
Chelonoidis nigra chathamensis – San Cristobal (Chatham) – 700 egyed
Chelonoidis nigra darwini – San Salvador (James vagy Santiago) – 800 egyed
Chelonoidis nigra ephippium -Pinzon (Duncan) – 300 egyed
Chelonoidis nigra guntheri – Sierra Negra terület Délkelet-Isabela (Albemarle) szigeten – 500 egyed
Chelonoidis nigra hoodensis – Espanola (Hood) – 120 egyed
Chelonoidis nigra microphyes – Darwin-vulkán, Észak-Isabela – 1000 egyed
Chelonoidis nigra nigra – Délnyugat-Isabela (Albemarle) – kihalt
Chelonoidis nigra porteri – Santa Cruz (Indefatigable) – 3000 egyed
Chelonoidis nigra phantastica – Fernandina (Narborough) Island – kihalt
Chelonoidis nigra vandenburghi – Alcedo-vulkán, Isabela középső része – 5000 egyed
Chelonoidis nigra vicina – Cerro Azul, Dél-Isabela – 700 egyed

Megjelenése[szerkesztés]

A legnagyobb ma élő szárazföldi teknősfaj, amelyet óriás voltának hangsúlyozásaként elefántteknősnek is hívnak. Testtömege akár 400 kilogramm, testhossza pedig akár 187 cm hosszú is lehet fejétől a farkáig.^[1]^[2]^[3]

Súlyos teknőjének alakja mutatja, milyen élőhelyen él. Azon alfajoknak, amelyek dús növényzettel borított területen élnek, a páncélja boltozatos, a lába és nyaka is rövidebb, így nem tudnak olyan magasra nyújtózni. Más területeken élő alfajoknak, ahol gyérebb a növényzet, a páncéljuk nyereg alakú, valamint hosszabb nyakuk és lábuk is segíti őket abban, hogy jobban elérjék a növényeket. A harmadik típusba a kettő ötvözete tartozik. Ez az élőhelyhez köthető morfológiai változatosság nagy hatással volt a szigeteken tartózkodó fiatal Charles Darwinra is.

Életmódja[szerkesztés]

A szigetek szélsőséges éghajlati viszonyaihoz nagyszerűen alkalmazkodtak. A hűvösebb órákat az alacsonyabban fekvő, lávafelszínű területeken töltik. Itt azonban gyér a növényzet, ezért a hőmérséklet emelkedésével a magasabban fekvő, buja növényzetű szigetrészekre vándorolnak. Növényevő állat, főként fűvel és levelekkel táplálkozik, olyan felfegyverzett növényeket is „megtámad”, mint a csalánfélék és a manzanillo-fák. Ez utóbbi valósággal égeti az emberi bőrt, de a páncélosoknak nem tud ártani, a termése kedvelt csemegéjük.

Az óriásteknősök nem a gyorsaságáról híresek, mindössze 0,25 km/h-val sétálnak. Az óriásteknősök napi vándorlásuk során ugyanazt az ösvényt használják. Állatkerti megfigyelések szerint meghatározott sorrendben mennek alvóhelyükre, amelyen belül minden egyed saját területet foglal el. Körülbelül 16 órás szendergés után indulnak ki a külső kifutójukba, szintén meghatározott, de fordított irányú sorrendben, mint befelé. Vagyis az hagyja ott legutoljára a házat, aki legelőször lépett be. A természetben is megfigyelték, hogy összehangolják a napi vándorlásukat. Az évek során több ezernyi teknősláb által legyalult ösvények valóságos országutakká válnak. Fontos, hogy ezeken járjanak, mert a legrövidebb utat jelzik a ritka vulkanikus tavakhoz, az ösvényekről letérve valószínűleg eltévednének. A sorrend a szociális rendszer és dominancia-viszonyok meglétét is jelzi.

Szaporodása[szerkesztés]

A nőstények illatanyagokkal jelzik fogékonyságukat január és augusztus között. Mikor a hímek a levegőt szimatolva erről tudósítást kapnak, felkerekednek megkeresni az illat forrását. A találkozást a hím heves udvarlása követi, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy rámászva mozgásképtelenné teszi, majd párzik vele. A nőstények júniustól decemberig több alkalommal ásnak fészket, amelyekbe egyenként átlagosan 10 tojást raknak. A tojások lerakására az alacsonyabban fekvő napos területek a legmegfelelőbbek, a nőstények rendszerint a megszokott fészkelőhelyükre térnek vissza. A lerakott tojásokat a nőstény gondosan betemeti, majd a nap melegére bízza a költésüket. A hőmérsékletviszonyoktól függően 3-8 hónap alatt kelnek ki a kis teknősök. A gyámoltalan, de korán önállóságra kényszerült fiatalok közül csak nagyon kevesen élik meg az első tíz életévüket. A nagyobbra nőtt teknősöknek azonban már nincs természetes ellensége, így akár 120-200 évig is élhetnek. A legöregebbnek tartott egyed Harriet, egy ausztrál állatkert lakója, aki 1830-ban született, és 2006-ban pusztult el.

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]

Bár vannak kihalt alfajai és olyan alfajai is melyek száma nagyon kevés a faj összlétszáma 14-15 ezer egyed között van, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a „sebezhető” kategóriába sorolja.

Élőhelyén igyekeznek mindent megtenni a faj megmentése érdekében. Mivel a Galapagos-szigetek Ecuador legtöbb bevételt hozó tartománya, és ez kizárólag a turizmusnak köszönhető, igyekeznek a szigetek legfőbb vonzerejét adó teknősöket megóvni. A ritkább alfajokból tojásokat hoznak be a Charles Darwin Kutatóközpontba, ahol kikeltik azokat. A fiatal teknősöket, mihelyst elérik azt a méretet, hogy már nem fenyegetik őket a betelepített disznók, patkányok, kutyák és macskák, visszaengedik természetes környezetükbe.

Emellett igyekeznek a szigeteket megtisztítani a fiatal teknősökre veszélyes betelepített állatoktól és a teknősök fő táplálékkonkurenseitől, a szintén betelepített kecskéktől, szamaraktól és szarvasmarháktól.

Egyéb[szerkesztés]

Impozáns mérete és ritka volta miatt kedvelt állatkerti állatnak számít. Elsősorban a gyakoribb alfajait tartják. Főleg az amerikai állatkertekben elterjedt faj, néhány gazdagabb magángyűjtőnél is megtalálható az Egyesült Államokban.

Magyarországon egyetlen állatkertben sem látható, legközelebb Bécsben és Prágában találkozhatunk vele.

Képek[szerkesztés]

(Chelonoidis nigra) El Chato Reserve, Santa Cruz Galapagos

Jegyzetek[szerkesztés]

↑ Ebersbach, V.K. (2001), Zur Biologie und Haltung der Aldabra-Riesenschildkröte (Geochelone gigantea) und der Galapagos-Riesenschildkröte (Geochelone elephantopus) in menschlicher Obhut unter besonderer Berücksichtigung der Fortpflanzun, Hannover: Tierärztliche Hochschule, <http://elib.tiho-hannover.de/dissertations/ebersbachk_2001.pdf>
↑ Sous-genre tortue de terre – testudo. brongn. tortue noire – testudo nigra. N., Voyage autour du Monde ... exécuté sur les corvettes de L. M. "L'Uranie" et "La Physicienne," pendant les années 1817, 1818, 1819 et 1820 (french nyelven), 174–175. o. (1824b)
↑ Fritts, T.H.. Morphometrics of Galapagos tortoises: evolutionary implications, Patterns of evolution in Galapagos organisms. San Francisco: American Association for the Advancement of Science, 107–122. o. (1983). ISBN 0-934394-05-9

Források[szerkesztés]

C. H. Ernst, R. W. Barbour (1992): Turtles of the World.^{[halott link]} New York City, ISBN 1-56098-212-8
C. H. Ernst, R. G. M. Altenburg, R. W. Barbour (1999): Turtles of the World, Win/MAC CD , ISBN 3-540-14547-8
M. Pfeiffer (2000): Langzeituntersuchungen zum Fortpflanzungsgeschehen bei Aldabra- und Galapagos-Riesenschildkröten (Geochelone gigantea und Geochelone elephantopus) anhand von Steroidanalysen im Kot und Verhaltensbeobachtungen, Dissertation, Universität Zürich , IDN 960035389
Poznik Claudia (2002): Schutzprogramme für die Galápagos-Riesenschildkröten (Geochelone nigra, QUOY und GAIMARD 1824) auf Isabela Archiválva 2007. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben. – TESTUDO (SIGS), 11(2)
P. C. H. Pritchard (1996): The Galapagos Tortoises: Nomenclatural und Survival Status, Chelonian Research Monograph No. 1 Chelonian Research Foundation, Leominster (USA)

További információk[szerkesztés]

Biológiaportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] Ebersbach, V.K. (2001), Zur Biologie und Haltung der Aldabra-Riesenschildkröte (Geochelone gigantea) und der Galapagos-Riesenschildkröte (Geochelone elephantopus) in menschlicher Obhut unter besonderer Berücksichtigung der Fortpflanzun, Hannover: Tierärztliche Hochschule, <http://elib.tiho-hannover.de/dissertations/ebersbachk_2001.pdf>

[Quoy_b-2] Sous-genre tortue de terre – testudo. brongn. tortue noire – testudo nigra. N., Voyage autour du Monde ... exécuté sur les corvettes de L. M. "L'Uranie" et "La Physicienne," pendant les années 1817, 1818, 1819 et 1820 (french nyelven), 174–175. o. (1824b)

[I._Bowman,_M._Berson_p._107-3] Fritts, T.H.. Morphometrics of Galapagos tortoises: evolutionary implications, Patterns of evolution in Galapagos organisms. San Francisco: American Association for the Advancement of Science, 107–122. o. (1983). ISBN 0-934394-05-9

[1]

[2]

[3]