Cassandra-levél

Cassandra-levél
Szerző	Kossuth Lajos
Megírásának időpontja	1867. május 22.
Nyelv	magyar
Témakör	kiegyezés
Műfaj	nyílt levél
Kiadás
Magyar kiadás	1867. május 26-án Magyar Újság

A Cassandra-levél Kossuth Lajosnak Deák Ferenchez írott nyílt levele, amellyel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése óta emigrációban élő Kossuth az 1867-ben megszületett kiegyezésről mond (elutasító) véleményt. A Párizsból küldött nyílt levél Kasszandra trójai mitológiai királylányra utal, akinek jóslatait figyelmen kívül hagyták. A levél, bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta megakadályozni az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét.

Előzményei és megjelenése

Aki a levelet írta: Kossuth Lajos

Kossuth figyelemmel kísérte a készülő kiegyezésről folyó országgyűlési vitákat. Már 1866 novemberében elindította a Negyvenkilencz című politikai lapot, amellyel a korabeli magyar ellenzéket kívánta támogatni. Itt megjelent értekezéseiben elsősorban gazdasági (a Habsburg Birodalom súlyos nehézségekkel küzdő pénzügyi rendszerét vette célba) és külpolitikai szemszögből (szerinte a dinasztikus alapú Habsburg-államalakulat a nemzetállamok Európájában halálra van ítélve, elkerülhetetlen felbomlásakor Magyarországnak sem kegyelmeznek) bírálta a kiegyezést. Ezeknek a sajtócikkeknek kevés politikai hatása volt. 1867. május 22-én írta meg Kossuth a korábbi, részletesebb cikkek szónokias, drámai hangú összefoglalóját, a Cassandra-levelet, amelyet május 26-án közölt először a Magyar Újság, majd május 28-i számában a Magyarország című kormánypárti lap.

Idézetek a levélből

„	Barátom! Engedd meg e megszólítást azon múlt emlékének nevében, amely a hosszú számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bú súlya alatt előttem mindig szent maradt. Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakaszán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiúi kötelesség ösvényén. […] Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-i jogalapon vél állani. Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére jutottál… Mi marad még feladni való mindazon jogokból, amelyek az alkotmányos állami élet lényegét és biztosítékait képezik…? […] A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részévé dekretáltatik [rendeltetik], s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik. A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegációkra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá. Ezáltal elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztosítékát. […] … Magyarország … a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontatókötelére akasztatik… […] Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani. […] … a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők. Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki. […] … én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! […] Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának! Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!	”
– Cassandra-levél, 1867

A levél hatása, következménye

Akihez a levél szólt: Deák Ferenc

Kossuth nyílt levele kellemetlenül érintette a magyar kiegyezéspárti politikusokat, mert a kiegyezés március 30-án megszavazott tervezetével már a főrendiházhoz készültek, s megkezdődtek a koronázás előkészületei is. A kiegyezéspárti újságok éles hangú válaszaikban a koronázási ünnepség megzavarását emlegették. A Cassandra-levél nyomán széles körű sajtóvita bontakozott ki, amelynek során kirajzolódott a kiegyezést helyeslők és ellenzők sajtóbeli tábora. Mindezek azonban nem változtattak a kiegyezés politikai menetén, a kiegyezés hívei az országgyűlésben egyértelműen többségbe kerültek. Augusztusban, miután Kossuth újabb nyílt leveleket küldött a váci és jászladányi választóknak, közbelépett a hatalom: az uralkodóházzal fennálló birodalmi kapcsolat elleni izgatás vádjával elkobozták a Magyar Újság augusztus 28-i számát, s mivel a cikkszerző, Kossuth külföldön tartózkodott, a lap szerkesztőjét, Böszörményi Lászlót fogták perbe és ítélték börtönbüntetésre „személyes izgatás és tettleges sértés” címén. A súlyos beteg Böszörményi, miután nem volt hajlandó kegyelmet kérni, a börtönben halt meg. Szeptember 14-én pedig Kossuthot belügyminiszteri rendelet marasztalta el hűtlenségben, a kiegyezés jogi alapjául szolgáló Pragmatica sanctióra hivatkozva.

Deák ellenérvei

Az 1848 című lap május 28-án közölte Pulszky Ferenc cikkét, amelyben a kiegyezéspárti oldal képviseletében elsőként foglalkozott Kossuth levelével. Az újságcikket Pulszky Deák Ferenc útmutatásai alapján szerkesztette meg, a Kossuth-féle Dunai Konföderáció terve és a kiegyezés szembeállításával. Maga Deák a Pesti Napló május 30-i számában kijelentette, hogy nem válaszol Kossuth levelére, nem kíván a kiegyezés ügyében sajtóvitába bonyolódni. Valamivel korábban azonban, a kiegyezésről szóló általános képviselőházi vitában közvetve érintette Kossuth vádjait.

„	Legsúlyosabb vád, mely ellenünk az eddigi vitatkozások folytában fölhozatott, kétségtelenül az, hogy javaslatunk az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti, és Magyarországot némi autonómiával bíró osztrák tartománnyá teszi. […] Ezen állapottal szemben legyen szabad kérdeznem: meg van-e semmisítve alkotmányos függetlensége azon országnak, mely saját országgyűlésén alkotja minden köz- és magánjogi és közigazgatási törvényeit; saját országgyűlésén állapítja meg védrendszerét és ennek minden változtatását; ő rendelkezik a szükséges újoncokról, ezeknek számáról, kiállítási föltételeiről, a katonaság elhelyezéséről és élelmezéséről? (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg van-e semmisítve azon országnak alkotmányos függetlensége, mely maga határoz államjövedelmei, adórendszere, az adó kivetése és behajtása fölött, melynek parlamentáris felelős kormánya van, és melynek e kormány felelni tartozik minden tettéért, számolni minden fillérnek hováfordításáról? (Élénk tetszés, éljenzés a középen.) Meg van-e semmisítve csupán azáltal, hogy a költségvetésnek egyik pontját, a hadseregnek költségeit nem közvetlenül, hanem közvetve, szabadon választott meghatalmazottjai által egy más alkotmányos országgal együtt … mindig csak egy évre közösen határozza meg? […] Azon vád, hogy javaslatunk szerint Magyarország népének vérével nem a magyar országgyűlés rendelkezik, merőben alaptalan. Hiszen a mi javaslatunkban is egyenesen és határozottan fönn van tartva az újoncok megajánlásának országgyűlési joga; fönn van tartva az állítás föltételeinek, a katonaság elhelyezésének meghatározása; ki van mondva, hogy a védrendszernek megállapítása vagy bármi változtatása Magyarországra nézve csak a magyar országgyűlés beleegyezésével történhetik. […] […] Nem hiszem, hogy e javaslat életbe léptetése alkotmányos önállásunkat megsemmisítené s Magyarországot osztrák provinciává tenné; de hiszem azt, hogy alkotmányunk azon visszaállítása, mely javaslatunk elfogadásának reményében tettleg életbeléptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítás s azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsüllyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz. […] Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok azt bizonyosan nem a mi érdekünkben óhajtják. (Úgy van! – a középen.) Félek, nagyon félek, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. (Élénk helyeslés a középen.) […] … ily esetben vagy mint önálló, külön állam teljes erejében függetlenül alakulna Magyarország, vagy, több népekkel egyesülve, új szövetkezési államot alkotna. Az elsőt nem számítom a politikai lehetőségek közé. […] Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyöngéknek. Úgy hiszem, önérzetünk ettől meg fog óvni bennünket. (Úgy van! Élénk tetszés a középen.) Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, szomorú következések származtak; a mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecsülése lehetett. (Úgy van! Tetszés.) Az államok ereje nem abszolút fogalom. […] Most … mily nagyok az európai államok dimenziói. A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ. Fönn bírna ezek közt állani Magyarország, beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? (Élénk tetszés a középen.)	”
– Deák Ferenc képviselőházi beszéde 1867. március 28-án