Calais ostroma (1346–1347)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Calais ostroma
Az ütközet korabeli ábrázolása
Az ütközet korabeli ábrázolása

Konfliktus Százéves háború
Időpont 1346. szeptember 4.1347. augusztus 3.
Helyszín Calais, Francia Királyság
Eredmény Angol győzelem
Szemben álló felek
Royal Arms of England.svg AngliaArms of the Kings of France (France Ancien).svg Francia Királyság
Parancsnokok
Royal Arms of England (1340-1367).svg III. Eduárd angol királyBlason famille Quieret de Fransu.svg Jean de Vienne
Szemben álló erők
30 ezer
7-8 ezer
Veszteségek
Térkép
Calais (Franciaország)
Calais
Calais
Pozíció Franciaország térképén
é. sz. 50° 56′ 53″, k. h. 1° 51′ 23″Koordináták: é. sz. 50° 56′ 53″, k. h. 1° 51′ 23″

Calais 1346-1347-es ostroma a százéves háború egyik fontos összecsapása volt. III. Eduárd angol király a Crécyi csata után indult Calais ellen.

Calais elfoglalása a százéves háború első nagy ostroma volt, amely tizenegy hónapon át tartott 1346. szeptember 4-étől 1347. augusztus 3-áig. Az angoloknak két szempontból is szükségük volt a városraː közel feküdt Angliához és szövetségeséhez, Flandriához, illetve kiváló kiindulópont volt Párizs ellen. Az angol kézben lévő Gascogne és Aquitania messze esett a szigetországtól és a Francia Királyság fővárosától egyaránt.[1]

III. Eduárd a kitartó ostrom eredményeként elfoglalta a várost, és 1356-ban már onnan kicsapva indította meg új támadását a franciák ellen. Miután az angolok 1453-ban vereséget szenvedtek a százéves háborúban, Calais volt az egyetlen erősség francia területen, amelyet meg tudtak tartani. A város 1588-ig angol ellenőrzés alatt állt.[1]

Előzmények[szerkesztés]

III. Eduárd 1346-os hadjárata

III. Eduárd és serege 1346. július 13-án Normandiában, La Hogue-nál szállt partra. Az uralkodó fosztogató akciókat indított a gazdag városok ellen, amelyek közül soknak még városfala sem volt. A katonák minden mozdíthatót elraboltak, az embereket megölték, amit maguk mögött hagytak, azt felégették. Kifosztották és felgyújtották Cherbourg-t, Barfleurt és Montebourg-t.[2] Július 26-án elfoglalták Caent, és három nap alatt háromezer lakost gyilkoltak meg. A zsákmányt és az értékes foglyokat Angliába küldték.[3]

Eduárd ezután Párizs felé indult, majd Poissynál állt meg, látótávolságban a fővárostól. Eduárd nem akarta megtámadni a várost, hiszen fő céljai teljesültek, kiszorította a franciákat Aquitániából és Bretagne-ból. Az angolok észak felé vonultak vissza, szokásuknak megfelelően mindent elpusztítva. Abbeville közelében egy gázlón átkeltek a Szajnán, amelynek hídjait a franciák lerombolták. A fáradt angol sereg Crécy-en-Ponthieu közelében letáborozott.[4]

Az angolok védelmi pozíciót vettek fel, és bevárták VI. Fülöp francia király őket üldöző jóval nagyobb seregét. 1346. augusztus 26-án az elbizakodott francia nehézlovasság több hullámban támadta az angol állásokat, de a hosszúíjjal felszerelt angol íjászok megállították őket. A crécyi csatában a régi harcmodorban támadó franciák súlyos vereséget szenvedtek az új taktikát alkalmazó angoloktól. A tízezernél több francia halott között 1500 arisztokrata és lovag volt. Eduárd a tengerpart felé fordult, és szeptember 4-én elérte Calais-t, amely mindössze néhány kilométerre volt a flamand határtól és a nagy kikötők közül a legközelebb esett Angliához.[5]

Az ostrom[szerkesztés]

Eduárd úgy gondolta, hogy különösebb erőfeszítés nélkül beveheti a várost, de Calais-t magas fal és árok védte. Nehezítette az ostromot hogy a város jelentős részét tenger vette körül, máshol mocsár és homok okozott problémát, mivel lehetetlen volt nehéz eszközöket átvontatni és ostromtornyokat építeni rajta. A talaj túlságosan puha volt az aknaásásra is. Mivel a falak ledöntése vagy megmászása lehetetlennek tűnt, az angolok úgy döntöttek, hogy kiéheztetik a védőket.[1] A várost erős helyőrség védte a burgundi lovag, Jean de Vienne parancsnoksága alatt.[6]

Az angol sereg szeptember 4-én érkezett meg a városhoz, és néhány nap múlva erősítést szállító angol hajók kötöttek ki, amelyek elvitték a sebesülteket és a zsákmányt.[6] A várost 1700 ember hagyta el, az angolok hagyták őket elmenni. Az angolok blokádot húztak a város körül, amely azonban nem zárt tökéletesen, így a franciák egészen 1347 márciusáig kaptak utánpótlást. Azt követőn viszont semmi nem jutott be a falak mögé. A La Manche-on 700 angol hajó cirkált, ami lehetetlenné tette, hogy a francia vitorlások megközelítsék a partot.[1] Az angolok egy hajítógépet is felállítottak, hogy szétzúzzák azokat a hajókat, amelyek áttörnek a blokádon.[7]

Szeptember végére az angol tábor elég biztonságos volt ahhoz, hogy Hainaut-i Filippa angol királyné csatlakozzon férjéhez. Filippa júliusban szülte meg tizedik gyerekét, Margitot, de őt Angliában hagyta. Eduárd walesi herceg már részt vett a crécyi csatában, őt követő két testvére, Izabella és Johanna szintén csatlakozott szüleihez.[1]

Októberben a skótok, a franciák szövetségesei, kihasználták a király távollétét, és betörtek Észak-Angliába. A Neville’s Cross-i csatában vereséget szenvedtek, és uralkodójuk, II. Dávid skót király fogságba esett. Mivel a skót veszély elmúlt, Eduárd valamennyi erőforrását Calais ostromára tudta fordítani.[7] Az ősz nyirkos volt és a mocsaras részek még vizesebbek lettek, ezért az angolok kénytelenek voltak a parttól távolabb költözni. Sokan megbetegedtek, gyakori volt a dezertálás. Számos áldozatot szedtek a falak megmászására tett kísérletek. Az angolok egyik újítása az volt, hogy ostromlétrákat rögzítettek halászhajókhoz, és azokról próbáltak meg bejutni a falak mögé. Ezek a kísérletek nem jártak eredménnyel.[1]

Az év végén lejárt a francia király és az őt segítő genovaiak közötti szerződés, ezért a köztársaság gályái, amelyek az angol halászokat, kereskedőket fosztogatták, elhagyták a Csatornát.[1]

Az angolok egy egész várost építettek faházakból, amelynek piaca is volt, ahol flamand kereskedők árulták termékeiket. A harmincezer katonát befogadó település a Villeneuve la Hardie (szabad magyar fordításban Merész újváros) nevet kapta. Az ellátmány az első időkben Flandriából érkezett, de később több száz erre a célra „besorozott” kereskedőhajó szállította Angliából. A csapatok harci szellemének fenntartása érdekében az angolok kisebb akciókat indítottak a közelben fekvő települések ellen, és több mint negyven kilométer mélyen a teljes vidéket feldúlták.[1][6]

1347 májusában a védők és a támadók is a francia felmentő sereg felbukkanására vártak, de Fülöp katonái nem jöttek. A nyár folyamán a város kútjai kezdtek kiszáradni és az élelem is fogytán volt. A franciák megpróbáltak hajókkal utánpótlást küldeni, de az angolok elsüllyesztették vagy elijesztették azokat. A franciák kihajtották a városból azokat, akik nem tudtak harcolni, hogy ne fogyasszák a szűkös készleteket. Júliusban 500 nő, gyerek, beteg hagyta el a várost, de Eduárd nem engedte elmenni őket, így többségük a várfalak tövében halt éhen.[1]

Július 27-én megérkezett a francia király serege. Ekkorra az angol had 5300 nehézlovasból, 6500 gyalogosból és 20 ezer íjászból állt. Fülöp Sangatte-nál állította fel táborát, egy dombon, nagyjából kilenc kilométerre Calais-tól. Az angolok valamennyi utat blokkolták és a tengerparton jól kiépített sáncok mögött várakoztak, a franciák így nem tudták megközelíteni a várost. A közeli folyón átvezető híd is angol ellenőrzés alatt volt, a hídfőt földművek és árkok védték.[1]

A franciák felderítették az angol állásokat, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják felszabadítani Calais-t. Ennek ellenére a helyszínen maradtak, és a következő időszakban a két sereg katonái több kisebb összecsapásban vettek részt. A franciáknak sikerült az ingoványos területet felügyelő tornyot elfoglalniuk. A védőket legyilkolták. A franciák heteken át látótávolságban maradtak a várostól, és próbálták kitalálni, hogy verhetnék meg az angolokat. Végül tárgyalásokat kezdeményeztek, de Eduárd elutasította ajánlatukat. Július 31-én Fülöp nyílt csatát ajánlott egy mindkét sereg által megközelíthető területen, de Eduárd ezt sem fogadta el. A javaslatot azonban nem utasíthatta el nyíltan, mert sérült volna lovagi hírneve, így megengedte, hogy a francia lovagok megbeszéljék a részleteket saját alattvalóival, de a találkozó nem jött létre.[1]

Az életükért könyörgő calais-i polgárok a város kulcsaival

Augusztus 1-jén Calais védői jelezték uralkodójuknak, hogy feladják a várost, mert nem tudják tovább tartani. A francia hadsereg felgyújtotta táborát, majd éjszaka elindult Párizs felé. A calais-ak dühükben az árokba hajították a királyi lobogót.[7] A védők követeket küldtek Eduárdhoz, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljanak, de az uralkodó visszautasította őket, mondván túl sokáig tartották fel őt, így azt tesz velük, amit akar, megöleti vagy fogságba veti őket. Tanácsadói meggyőzték a királyt, hogy rossz precedenst teremtene, ha megöletné a védőket, mert így senki nem adja majd meg magát az angoloknak. Eduárd végül úgy döntött, hogy hat gazdag calais-i polgárt végeztet ki elrettentetésül.[1]

Augusztus 3-án a város megadta magát, és a halált vállaló hat polgár, nyakában kötéllel, kezében a város kulcsaival kijött a falak mögül. A gazdag polgárokat a király elé vezették. Eduárd tanácsadói azt kérték az uralkodótól, hogy ne végeztesse ki őket, de a király hajthatatlannak mutatkozott. Végül állapotos felesége kérésére megkímélte a polgárok életét. Ezután az angolok bevonultak a városba, a lakókat elkergették, majd a király is megérkezett. A katonák megkapták az engedélyt a szabad rablásra. A francia helyőrség tagjai közül az értékesebb foglyokat Angliába küldték, majd váltságdíjat kértek értük. A lakóknak élelmet adtak, majd elküldték őket, hogy bizonyítsák, a francia király nem képes alattvalóit megvédeni. Calais-t később angol kereskedőkkel telepítették be, és 1558-ig angol kézben maradt.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h i j k l m April Munday
  2. Desmond Seward 58. oldal
  3. Desmond Seward 59. oldal
  4. Desmond Seward 60. oldal
  5. Desmond Seward 67. oldal
  6. a b c Desmond Seward 68. oldal
  7. a b c Desmond Seward 69. oldal

Források[szerkesztés]