Burma japán megszállás alatt (1943–1944)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Burma 1943-1944.
Burmai hadjárat 1943. október - 1944. május
Burmai hadjárat 1943. október - 1944. május

Konfliktus Burmai hadjárat
(Második világháború)
Időpont 1943. október – 1944. november
Helyszín Burma
Eredmény Döntő szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Egyesült Királyság Nagy-Britannia
British Raj Red Ensign.svg Brit India
 Kínai Köztársaság
 USA
 Japán
Flag of the Indian Legion.svg Azad Hind
Parancsnokok
Egyesült Királyság Louis Mountbatten
Egyesült Királyság William Slim
Kínai Köztársaság Vej Li-huang
USA Joseph Stilwell
Japán Kavabe Maszakadzu
Japán Mutagucsi Renja
Flag of the Indian Legion.svg Subhas C. Bose
Veszteségek
29 32471 289

A burmai hadjárat a második világháború délkelet-ázsiai hadszínterén folyt 1941 vége és 1945 között. 1942-ben csaknem egész Burma japán megszállás alá került, 1942 végén és 1943 elején pedig a japánoknak sikerült stabilizálniuk állásaikat az országban. 1944-ben a szövetségesek több összehangolt hadművelet megvalósításába kezdtek Burma nehezen járható részein, a japánok pedig döntő támadásra készültek fel a frontvonal központi részén, Imphal és Kohima térségében, hogy benyomuljanak Indiába. 1944 végére a szövetségeseknek sikerült visszaverni a japán csapatokat és jelentős területnyereséget könyvelhettek el. Japán veresége előrevetítette a szövetségesek támadását Burma ellen 1945-ben.

Tervek[szerkesztés]

Szövetséges tervek[szerkesztés]

1943 augusztusában a szövetségesek felállították a Délkelet-ázsiai Parancsnokságot (SEAC), mely összehangolta a szövetséges erők tevékenységét a délkelet-ázsiában. 1943 novemberére Burma és India közötti határszakaszon állomásozó 14. brit hadsereg készen állt a japánok elleni támadásra. A hadsereg kiképzését, harci moráljának megteremtését William Slim tábornok hajtotta végre. A hadsereg egységeit kiképeztette dzsungel-hadviselésre, jelentős mennyiségű gyógyszert, malária ellenes oltóanyagokat halmozott fel, helyreállította a katonák önbecsülését. Slim fokozatosan megerősítette csapatait, hogy kemény csapást mérhessen a frontvonal középső szakaszán.

Geoffrey Scoones altábornagy parancsnoksága alatt álló 4. hadtestnek kellett volna mérnie a főcsapást a japánok ellen, amelynek a kiindulópontja a Manipur állambeli Imphali-alföld volt, az egyetlen olyan körzet a több ezer négyzetkilométer nagyságú dombos vidéken, ahol repülőtereket létesíthettek. A szárazföldi összeköttetést az egyre fontosabbá váló imphali hadtápállomással mindössze egyetlen, észak felé, Asszámba kanyargó 200 km-es hegyi út biztosította. Az út az 1500 méter magasan fekvő Kohimánál keresztezett egy ösvényt, mielőtt lefelé tartott volna Dimapur irányába.

Joseph Stilwell és Louis Mountbatten

A szövetségesek nagy gondot fordítottak a megfelelő utánpótlási vonalak kiépítésére is, 1944 októberére az északkelet-indiai vasútvonal 4400 tonnára emelte a napi hadianyag szállítását a háború kitörése idején lévő 600 tonnáról. A Királyi Légierő is növelte a térségben állomásozó repülőgépeinek a számát, ez lehetővé tette, hogy a szövetséges csapatok hatásos légi támogatást, védelmet kapjanak; megszerezzék a légi fölényt egy esetleges csatában.

A szövetségesek számos tervet készítettek elő 1944-re. Louis Mountbatten, a vezérkar új parancsnoka kétéltű járművekkel végrehajtandó partraszállást támogatott Dél-Burmában. A normandiai partraszállásra való felkészülés azonban megkövetelte, hogy a kétéltű szállítójárműveket visszarendeljék Európába.

A kínai nemzeti erők 1942-ben visszavonultak Kínába illetve egy részük Indiába, ahol amerikai tisztek csoportja, Joseph Stilwell tábornok vezetésével kiképezte és felfegyverezte ezeket a csapatokat. Stilwell tervei között egy új, hegyi utánpótlási útvonal kiépítése is szerepet kapott, mely megteremtette volna az India és Kína közötti biztonságos utánpótlás megszervezését. A Ledo út építése a terveknek megfelelően haladt, és 1944 elejére az út elérte a Patkai hegységet. Az út továbbépítése megkövetelte, hogy Észak-Burmában támadást intézzenek a japán csapatok ellen.

A Ledo út egy szakasza

Csang Kaj-sek ígéretet tett, hogy támadást intéz a japánok ellen Jünnan tartományból. Az Andamán-szigetek elleni brit partraszállás elvetése után, azonban elhalasztotta a támadást.

Az első csindit expedíció sikerén felbuzdulva maga Winston Churchill is támogatta egy újabb csindit támadás megszervezését. Slim ezt ellenezte, mert nem értett egyet a várhatóan nagy veszteségeket jelentő "kirakat-akcióval". A 3. indiai hadosztályban gyűjtötték össze a csindit egységeket, Stilwell megsegítésére az északi frontvonalon vetették be őket. Orde Wingate eredetileg Indaw légitámaszpont elfoglalását tűzte ki célul, hogy onnan további támadásokat intézhessenek Közép-Burma ellen. A terv ezen második részét később elvetették.

1944-ben végül a következő tervek megvalósítása mellett határoztak: Stilwell támadása kínai csapatokkal Indiából Észak-Burma ellen, amelyet csindit egységekkel támogatnak; újbóli támadás Arakán térségében; végül egy elterelő támadás Imphal térségéből a Csindvin-folyón keresztül, a többi hadművelet sikerének megsegítésére.

1944 márciusában Slim és vezérkara figyelmeztetést kapott arról, hogy a japán hadsereg a frontszakasz középső részén kíván támadást indítani, ezért megváltoztatták a szövetséges haditervet és Imphal térségébe csoportosította át a brit haderők nagy részét.

Japán tervek[szerkesztés]

A Délkelet-ázsiai Parancsnokság felállításával egyidejűleg hívták vissza Burmából Shorijo Joda tábornokot, a 15. japán hadsereg parancsnokát, és hozták létre a Burma terület hadsereget Maszakazu Kawabe tábornok vezetése alatt. Az új hadsereg a 15. japán hadsereget (Közép-Burma), a 28. japán hadsereget (Arakán-partvidék), a 33. japán hadsereget (Észak-Burma) és az 5. japán légihadosztályt foglalta magában.

A 15. japán hadsereg új vezetője, Renja Mutagucsi azt tervezte, hogy megfordítja Japán csökkenő hadiszerencséjét oly módon, hogy a 15. japán hadsereggel Imphal térségében India ellen támad, ebben a tervében Tokió is támogatta.

Szubhasz Csandra Bosze - az Indiai Nemzeti Hadsereg parancsnoka - összegyűjtötte azokat a japán hadifogságba esett indiai katonákat, akik korábban Malajzia és Szingapúr elfoglalásánál adták meg magukat. Bosze az indiai egységeit a japánok mellett sorakoztatta fel, és a Delhibe való bevonulást tűzte ki célul. Bose és Mutagucsi is biztosak voltak benne, hogy az India elleni támadásuk sikeres és könnyű lesz. Mutagucsi tisztjeinek és hadosztály parancsnokainak a támadással kapcsolatos jogos aggodalmuk ellenére, a japán hadvezetés megkezdte az U-Go hadművelet megtervezését. Az akció célja az imphali brit támaszpont lerombolása volt, amellyel elvágták volna a déli Tiddim és az északi Kohima közötti védelmi vonalat. Kohima maga is az U-Go hadművelet egyik célpontja volt.

A támadás sikeréért a japánok egy elterelő hadműveletet (Ha-Go) is indítottak Arakánban a 28. japán hadsereg részvételével. Az elterelő hadművelet célja az volt, hogy a britek tartalék erőit délra vonzzák, és a Ha-Go hadművelet befejezésével megtámadhassák meggyengült eredeti célpontjukat, Imphalt.

Északi front[szerkesztés]

Egy 10 éves kínai katona Merrill marauderei közül a myitkyinai repülőtér elfoglalása után.

Stilwell erői, egy amerikai Stuart-tank zászlóaljjal felszerelt kínai hadosztály és egy expedíciós hadosztály, ismertebb nevén Merrill marauderei (martalócai), 1943 őszén megkezdték a benyomulást Észak-Burmába.

A 38. kínai hadosztály Szun Li-jen parancsnoksága alatt Ledóból indította meg támadását Shinbwiyang irányába, az amerikai és indiai munkások és mérnökök pedig folyamatosan haladtak utánuk, továbbépítve a Ledo utat. A 18. japán hadosztály a Csindvin-folyóig vonult vissza, itt próbálta megállítani Stilwell kínai hadosztályát. Merill marauderei közben továbbvonultak a Hukawang-völgyben Walawbum irányába. A dzsungel-hadviselés és a különleges kiképzés tette lehetővé, hogy a túlerőben lévő japán csapatok nem voltak képesek megakadályozni a marauderek előrenyomulását. Ha a 38. kínai hadosztály egy kicsit gyorsabban vonul előre, úgy a marauderekkel együtt már Walawbumnál körbezárhatták volna a japán 18. hadosztályt. A japánok visszavonulása után Stilwell már a korábban épült japán utánpótlási útvonalakt is igénybe tudta venni, így felgyorsulhatott a Ledo út megépítése.

Második csindit expedíció[szerkesztés]

A Csütörtök-hadművelet egy csinditek által végrehajtott, Stilwellt támogató támadás volt a japán utánpótlási vonalak mögé, Indaw térségébe. Bernard Fergusson, a 16. csindit dandár parancsnoka 1944. február 5-én kezdte meg a támadást a japánok ellen, Ledóból indulva. Viszonylag könnyen vonult előre a nehéz terepen, elkerülte a japán őrjáratokat, és sikerült behatolnia a távoli japán Indaw térségbe. Márciusban három másik csindit dandár érkezett a térségbe. A csinditek feladati között az ellenséges vonalak mögötti és a brit nagyvárosokról, illetve londoni utcákról elnevezett kifutópályák építése is szerepelt (Aberdeen, Piccadily, Broadway, White City), amelyek segítségével még több embert lehetett ellátni. 9000 embert és készleteket dobtak át ilyen módon a japán vonalak mögé.

Csindit egységek szállítás a Csütörtök-hadművelet keretében.

Michael Calvert, a 77. csindit dandár parancsnokának vezetése alatt, sikeresen védték meg a Broadway kifutópályát és vágták el március 15-én a Mandalay-Myitkyina-vasútvonalat Indawtól északra, továbbá sikeresen szigetelték el az Észak-Burmában visszavonuló japán csapatok kommunikációját a közép-burmai japán egységektől. Március 24-én a csinditek megpróbálták elfoglalni az indawi repülőteret, ám a japánok visszaverték a támadást. Szintén március 24-én Orde Wingate, a csindit erők parancsnoka életét vesztette egy légibalesetben. helyére Joe Lentaigne-t nevezték ki.

Május 17-én a csinditek egységes irányítása megszűnt, egy részüket Slim 14. brit hadseregébe, másik részüket Stilvell hadosztályaiba irányították át. Calvert 77. csindit dandárja június 27-én hosszú harcok után elfoglalta Mogaungot, de a veszteség (a csapatok 50%-a) kiemelkedően magas volt. Júliusra a csindit csapatok kimerültek, továbbá a monszun időszak eljövetele miatt visszarendelték őket Indiába. A hadjárat végére a csinditek közül 1396 meghalt, 2434 pedig megsebesült.

Hadműveletek a Szalven folyónál

Jünnan front[szerkesztés]

A kínai nemzeti erők a Jünnan fronton április második felében kezdtek támadást a Szalven folyón átkelve. Néhány napon belül már 12 kínai hadosztály 72000 katonája Wej Lihuang tábornok irányításával, támadta meg az 56. japán hadosztályt. A japánoknak Észak-Burmában már két fronton kellett harcolniuk: északnyugaton Stilwell serege ellen, északkeleten a kínai erők ellen.

A kínai offenzívát a monszun és az utánpótlás hiánya hátráltatta, bár sikerült elfoglalniuk Tengcsung bázisát május végére. A japán ellenállás megtörése után a kínaiak augusztus végére elfoglalták Lunglingot. A japánok erősítést küldtek a térségbe és ellentámadást hajtottak végre, ami ideiglenesen megállította a kínai előrenyomulást.

Myitkyina ostroma[szerkesztés]

Előrenyomulás Myitkyina felé

Amíg a japánok a burmai front középső szakaszán totális támadást indítottak, Stilwell folytatta az előrenyomulást a Hukawang-völgyben. Május 19-én hadosztályai körülzárták Kamainget. Két nappal azelőtt, május 17-én Merrill marauderei megkezdték a Kumon hegylánc megmászását és elfoglalták a hegyek mögötti myitkyinai repülőteret. Az utánpótlási nehézségek miatt azonban kénytelenek voltak elhagyni a területet, és a japánok rövid időn belül erősítést küldtek Myitkyinába.

Hosszú harc kezdődött a város elfoglalásáért, az ostromban a japánok jelentős veszteségeket szenvedtek el. Amikor Stilwell elfoglalta a repülőteret a japánok visszavonultak a városba védekezni és megpróbálták felgyújtani a légibázist, ám a heves monszun esők miatt ez a tervük nem járt sikerrel. Július 10-én Genzo Mizukami tábornok parancsba adta, hogy Myitkyinát a halálig védeni kell. Július végére azonban a japánok helyzetet reménytelenné vált. Mizukami elrendelte a visszavonulást, ő maga pedig öngyilkosságot követett el. Myitkyinát végül augusztus 3-án foglalták el.

A város és a repülőtér elfoglalásával befejeződött Stilwell hadjáratának első fázisa. Sikerült elfoglalnia a Hukawang-völgyet, Myitkyinát, és ezáltal összeköttetést teremtenie Kína és India között. A Ledo út építésének folytatása felgyorsult, a kínai nemzeti erőket újból sikerült ellátni utánpótlással, a repülőtér elfoglalásával pedig biztosították a légifölényt a térségben.

Déli front 1943-1944[szerkesztés]

Arakánban a 15. indiai hadsereg Philip Christison vezérezredes parancsnoksága alatt, újbóli támadást határozott el a Mayu-félsziget ellen. Az 5. indiai hadosztály a partvidék mellett vonult előre, a 7. indiai hadosztály a Kalapanzin folyón kelt át és a 81. nyugat-afrikai hadosztály a Kaladan-folyón átkelve vonult előre az 55. japán hadosztály ellen. A támadás 1943 decemberében indult meg, az 5. indiai hadosztály január 9-én elfoglalta Maungdaw kikötőt. A hadsereg a kikötő elfoglalása után előkészített egy támadást a japán vasútvonalak ellen a Kalapanzin-völgyben. A japánok támadása azonban keresztül húzta a britek terveit. Az 55. japán hadosztály áttörte a szövetséges vonalakat és körbezárta a 7. indiai hadosztályt.

A 7. indiai hadosztály szikh katonái Ngakyeduak-hágónál

A brit csapatok beásták magukat és az erősítésre vártak. A 15. indiai hadsereg utánpótlási területén került sor a Ngayedauki-csatára 1944. február 5-e és február 23-a között. A japánok a 15. indiai hadsereg irányítási-utánpótlási területét és egységeit vették tűz alá, így próbálva a gyengébb egységeknél áttörni a britek védelmét. Ám a tankokkal támogatott védők kitartottak és a japánoknak nem sikerült megsemmisíteniük a hadsereget. Habár a csata során közel azonos veszteségeket szenvedtek el mind a védők, mind a támadók, az eredményt illetően a japánok jelentős vereséget szenvedtek el. Az áttörési és bekerítési hadműveletük megbukott, képtelenek voltak elfoglalni a britek utánpótlásait, hadianyagait, így a japán katonákat az éhség gyötörte.

A szövetségesek nem tudták kiaknázni a győzelmüket, mivel időközben megkezdődött a burmai középső frontszakaszon a japánok támadása.

Középső front[szerkesztés]

1943 augusztusában a japán hadvezetés úgy döntött, hogy támadást indítanak 1944 tavaszán India ellen. 1944 elején már számos jele volt annak, hogy a japánok offenzívát készítenek elő a frontvonal középső szakaszán, Imphal ellen. Slim és Scoones azt tervezték, hogy az előre nyomuló japánok mögé kerülnek egyes hadosztályaik, hogy ezáltal elvágják a támadók utánpótlási vonalait.

A 15. japán hadsereg (33. japán hadosztály, 15. japán hadosztály és a Jamamoto hadtest) Renja Mutagucsi tábornok vezetésével azt tervezte, hogy elszigeteli és megsemmisíti a 4. indiai hadsereg előretolt hadosztályait a Csindvin-folyónál, mielőtt elfoglalná Imphalt. A 31. japán hadosztálynak eközben Kohimát kell majd elfoglalnia, elszigetelve azt Imphaltól. A támadás célja Dimapur indiai város elfoglalása volt a Brahmaputra folyónál. Amennyiben a japánok tervei sikerülnek, nyitva áll az út Északkelet-India felé, ugyanis a Burma-India közti hegyvonulat után nem volt semmilyen stratégiai hely nyugatra, ahol eredményesen tudnák a britek feltartóztatni a japánokat. Az Indiai Nemzeti Hadsereg a japánok oldalán vett részt a harcokban, hogy Indiába vonulva lázadást robbantson ki a britek ellen. Dimapur esetleges elfoglalásával újból el tudják szigetelni a külvilágtól a kínai nemzeti erőket és az Észak-Burmában előrenyomuló Joseph Stilwell csapatait és a csinditeket.

Megelőző harcok[szerkesztés]

A japánok 1944. március 8-án keltek át a Csindvin-folyón, megindult a japán U-Go hadművelet. Scoones március 13-án rendelte vissza Imphalba az előretolt hadosztályait. A 20. indiai hadosztály minden nehézség nélkül Tamuból vonult vissza, de a 17. indiai hadosztályt körbezárta Tiddimben a 33. japán hadosztály. Március 18-ától március 25-éig, köszönhetően a szövetséges légi utánpótlásoknak is, a körbezárt hadosztály képes volt felvenni a harcot a japánokkal, áttörni az útakadályokat és április 4-ére Imphalba érkezni.

Imphalban időközben csak az 50. indiai ejtőernyős dandár tartózkodott. Március 29-én a 31. japán hadosztály elvágta az Imphalt Kohimával összekötő utat. A japánok arakáni veresége miatt Dél-Burmából a 20. és az 5. indiai hadosztályt légi úton Imphalba szállították, számos hadianyaggal ellátva. Az átszállítás csupán tizenegy napot vett igénybe.

Kohima[szerkesztés]

Japán állások tűz alatt Kohimánál.

Mialatt a brit csapatok ostrom alatt álltak Imphalban, a 31. japán hadosztály előrenyomult 20000 emberrel Kohima irányába, amelyet elvágott Imphaltól. Ahelyett azonban, hogy egy kisebb haderővel lekötötte volna a kohimai helyőrséget és továbbvonult volna Dimapur irányába, Kotoku Szato vezérezredes, a hadosztály parancsnoka teljes tűz alá vette Kohimát. Szatot az befolyásolta leginkább, hogy nem tartotta megvalósíthatónak a 15. japán hadsereg Indiába való irányítását, az utánpótlási nehézségek miatt.

A kohimai csata április 5-én vette kezdetét, amikor a japánok körbevették a Helyőrség-dombot és a domb tetejére vonult britek ellen támadást intéztek. A leghevesebb harcok a helyőrség teniszpályája körül folytak. A csata ezen szakaszát gyakran a teniszpálya-csatának is nevezik. A helyőrség az utolsó pillanatig védekezett, végül április 18-án a 161. indiai dandár térségbe érkezése mentette fel a védőket. A 2. brit hadosztály május 15-én kezdett ellentámadást Kohimánál, ahol a japánok időközben beásták magukat, megerősítették állásaikat. Egyre több hadosztály érkezett Kohimába (5., 7. indiai hadosztály, csindit egységek). Június 22-ére a britek újból biztosították a Kohima Imphal közti utat, a kohimai-csata a britek győzelmével végződött.

Imphal[szerkesztés]

Hadműveletek Burmában 1944-ben

Az imphali csata 1944 áprilisában kezdődött meg, amikor a japánok támadást indítottak a körbezárt Imphal ellen. A japán támadások összeomlottak, nem sikerült áttörni a britek védelmét. Május elején Slim és Scoones ellentámadást indított a 15. japán hadosztály ellen Imphaltól északra. Az előrenyomulás lassú volt. A monszun elkezdődött, számos szállítási nehézség lassította a szövetségeseket. A japánok helyzete még a szövetségesekénél is rosszabb volt: sem a 31. sem a 15. japán hadosztály nem kapott megfelelő utánpótlást a támadás megindításától kezdve, a csapatoknak elfogyott az élelmük. A járványok ezer számra tizedelték az éhező japán katonákat.

Szato hadosztályparancsnok közölte a 15. japán hadsereg parancsnokával, Mutagucsival, hogy ha május végéig nem kapnak utánpótlást a Kohimánál harcoló csapatai, akkor leállítja Kohima ostromát. Június 22-én az előrenyomuló britek véget vetettek Imhpal ostromának, a japán hadosztályok szétforgácsolódtak, egyes egységek folytatták a harcot, mások rendezetlenül vonultak vissza Közép-Burmába.

Mutagucsi mindazonáltal újból a támadások mellett döntött. A 33. japán hadosztály és a Jamamoto hadtest Imphaltól délre támadást kísérelt meg, de június végére olyan nagy veszteségeket szenvedtek el, hogy képtelenek voltak a további harcokra, támadásra. A szövetségesek közben számos japán, éhségtől és betegségektől gyötört hadifoglyot ejtettek Ukhrul térségében, Imphaltól északra. Július elejére az imphali csata végetért, a megmaradt japán csapatok a Csindvin-folyón túlra vonultak vissza.

A szövetségesek visszafoglalják a japánoktól az Imphal-Kohima közti utat.

Az imphali csata volt a Japán történelem addigi legnagyobb veresége. A japánok 55 000 főnyi veszteséget szenvedtek el, ebből 13 500 katona halt meg. A veszteségeket súlyosbították a tömeges éhezések, járványok, alultápláltság. A szövetségesek 17 500 főnyi veszteséget szenvedtek el. Mutagucsit lemondatták a 15. japán hadsereg parancsnoki posztjáról. Szato, a Kohima elleni ostrom vezetője visszautasította, hogy hara-kirit kövessen el, mivel nem tartotta magát felelősnek a vereségben. A hadvezetés utasítására orvosokkal vizsgáltatták meg, akik megállapították, hogy Szato elmebetegségben szenved, ezért nem képes vállalni a mártírságot (az orvosi vizsgálatot Kawabe, a Burma Terület Hadseregcsoport vezetője indítványozta, aki el akarta kerülni a botrányt a mártíromság megtagadása miatt).

1944 augusztustól novemberig a 14. indiai hadsereg kiszorította a japánokat a Csindvin-folyó nyugati területeiről. November végére Kalewát visszafoglalták a britek és számos hídfőt létesítettek a Csindvin-folyón.

Slimt és hadsereg parancsnokait (Scoones, Chistison és Stopford) lovagi címmel tüntették ki Imphalban 1944 decemberében katonai ceremónia mellett.

Eredmények[szerkesztés]

Az 1944-es év fordulópontot jelentett a burmai hadszíntéren. Az Észak-Burmában előrenyomuló csinditek, Stilwell egységei és Merrill marauderei által sikerült újból a szövetségeseknek kapcsolatot létesíteniük Kínával. A dél-burmai arakáni japán ellentámadás sikertelensége előrevetítette a japánok vereségét a középső frontszakaszon is. Kohima védőinek végsőkig való kitartása és Imphal védelme mellett az utánpótlási nehézségek és a járhatatlan dzsungel is hozzájárult Japán addigi történelmének legnagyobb vereségéhez. A Burmában állomásozó japán csapatok végzetesen meggyengültek, a szövetségesek 1945-re átfogó támadást határoztak el Burmában. Burma japán megszállása a végéhez közeledett.

Galéria[szerkesztés]

Bibliográfia[szerkesztés]

  • The Times Atlasz: Második világháború szerk.: John Keegan. Akadémiai Kiadó Bp. 1995.
  • A II. világháború nagy csatái. John MacDonald. GABO kft. 1995.

További információk[szerkesztés]