Budapest közvilágítása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Budapest közvilágításának története a 18. századra nyúlik vissza. Kezdetben olajlámpásokat használtak a főbb csomópontokon és a közbiztonság szempontjából fontosnak ítélt helyeken, majd az olajlámpásokat fokozatosan lecserélték, a kor igényének és technikai fejlődésének megfelelő ütemben, korszerűbb eszközökre: gázlámpákra majd elektromos izzókra. Budapest ezen a téren a kezdeti elmaradások után nagyjából lépést tudott tartani a fejlődéssel, bár voltak időszakok, amikor rossz döntések vagy az anyagi háttér hiánya késleltette egy-egy újdonság bevezetését.

A közvilágítás története[szerkesztés]

A közvilágítás csupán pár száz éve létező fogalom. Kezdetben éghető anyagokat használtak nem csak kültéri, de beltéri világításra is: zsír- és olajlámpákat, fáklyát, tűzikosarat vagy viaszgyertyát. A kültéri világításnak kezdetben csupán közbiztonsági szerepe volt, a személyek és a közlekedés biztonságát volt hivatva szolgálni. Éppen ezért először csupán a kapuk mellett, hidaknál, árkádoknál, útelágazásoknál és egyéb veszélyesnek ítélt helyeken alkalmaztak kezdetleges világító eszközöket. Ezek azonban csupán egyedi megoldások voltak mindaddig, míg az egyes településeken - így Budapesten is - ki nem alakult a szervezett közvilágítás.

A közvilágítást az különbözteti meg az egyedi megoldásoktól, hogy a szolgáltatásnak van megrendelője és szerződött vállalkozója, a feltételeket szerződésben rögzítik, amiben kitérnek a legfontosabb jellemzőkre, így például a világítás időtartamára, az elvárt fényminőségre, a karbantartásra, a díjfizetésre és a szankciókra. Közvilágítás csak ott alakulhat ki, ahol van erre igény, és ahol fizetőképes kereslet is van rá. Ha ezek rendelkezésre állnak, akkor kerülhet sor az eszköz kiválasztására.

A közvilágítás kezdetben szilárd éghető anyagokkal valósult meg, majd az olajtermékek, a világítógáz alkalmazása következett, végül az elektromos fények használata terjedt el. A villamosságot felhasználó eszközök skálája is széles. Kezdetben ívfény, majd izzólámpák adták a fényt, míg manapság az úgynevezett gázkisülő lámpákat használják, ide tartoznak a fénycsövek, higanylámpák, sárga fényű nátrium- vagy halogénlámpák.

A fényforrásokat a lámpatestek óvják meg az időjárás viszontagságaitól. Ezek további feladata az, hogy a fényt összefogják, és úgy irányítsák, hogy az úttestet minél erősebben és egyenletesebben világítsa be. Ezt úgy érik el, hogy a lámpatestbe tükröket és optikai rendszereket építenek be. Ezzel egy időben fontos a lámpatestek formája is, a városkép esztétikai megjelenése miatt.

A lámpákat megfelelő helyre, tartószerkezetekre kell elhelyezni. Ezek története is igen régre nyúlik vissza, mivel lámpatartóról már a Bibliában is említés történik. A tartók lehetnek maguk az épületfalak, azokra szerelt karok, kifeszített sodronyok vagy önálló oszlopok. Ez utóbbiak díszes változatait hívják kandelábereknek.

A budapesti közvilágítás kezdetei[szerkesztés]

Az első rendszeres, mai értelemben vett közvilágítást Párizsban telepítették 1558-ban, szurkos serpenyők formájában. Az olajlámpák 1569-ben jelentek meg, előbb falikarokon, majd önállóan álló faoszlopokon. A párizsi eredményekhez képest a mai Budapest területén alapos volt a lemaradás. Buda városának magisztrátusa 1715-ben azt a rendeletet hozta a közbiztonság javítása érdekében, hogy napnyugta utána tilos volt gyertya vagy lámpás nélkül az utcán tartózkodni. Ekkor kezdődött a lámpahordozó, mint foglalkozás kialakulása.

Budán 1777. november 9-étől indult meg a fény rendszeres szolgáltatása, ekkor repceolaj-lámpásokat helyeztek ki. Pesten 1790. január 1-jén gyulladt ki a bádogos céh által készített 300 olajlámpa. Ezek eleinte három- majd négyoldalas üvegtestek voltak, bádogkalappal, ami megkönnyítette a kezelésüket. Ezeket a lámpásokat közvetlenül a házfalra, vagy alacsony faoszlopokra helyezték őket díszes lámpakarral, amit lámpavasnak hívtak. Újabb foglalkozás alakult ki: a létráját vállán cipelő lámpagyújtogatóé. A szolgáltatásra Lechner Ferenccel kötöttek 10 éves szerződést. Neki már volt tapasztalata a bécsi közvilágítás terén. A megkötött megállapodásban az állt, hogy a világítást naponta alkonyattól éjfélig kell biztosítani, kivéve a rendőrposztok előtt álló lámpáknál, mivel azoknak hajnalig kellett világítaniuk. A farsangi időszakban minden lámpának hajnalig kellett égnie. A pesti közvilágítás indulásakor a költségekre különadókat vetettek ki, ingatlan- és boradó formájában.

A technikai tökéletesítésen is folyamatosan dolgoztak. A kanócot felváltotta a lapos bél (a francia Leger találmánya nyomán), a svájci Argand pedig feltalálta a körégőt, amivel a hatásosságot javította, amit egy üvegbúrás cilinder tett még jobbá. Mindezek ellenére a korai lámpák fényereje messze elmaradt a maiakéitól. Ezt a is bizonyítja, hogy a vállalkozóval kötött szerződésekben benne állt, hogy a holdtölte-közeli napokban, derült idő esetén a közvilágítást nem kell működtetni.

19. század[szerkesztés]

Az olajlámpások után a 19. században jelent meg újdonságként a világítógáz. A kezdeti kísérletek és bemutatók meggyőzték a városvezetőket arról, hogy bevezessék az új világítási módot. Európa nagyvárosaiban egymás után létesültek a gázlámpás, úgynevezett légszesz-rendszerek. Az első ilyen lámpa Tehel Lajos gázlámpája volt a Nemzeti Múzeum falán 1816-ban.

1844-ben utcai próbavilágítást mutattak be Pesten, de a megvalósítására nem került sor, mivel az üzemeltetés költsége a háromszorása rúgott a korábbi rendszerének. A világítógáz közcélú alkalmazására csak 1856. december 21-én került először sor, amikor a Kerepesi (mai Rákóczi úton) először gyulladtak fel a gázlámpák. A rendszer sokkal korszerűbb volt az olajlámpás rendszernél. Bár a kiépítendő vezetékhálózat drága volt, az energiahordozó anyagot nem kellett kézzel utántölteni, viszont a lámpák ki- és bekapcsolását továbbra is egyenként kellett elvégezni, és a lámpákat tisztítani is kellett, bár nem túl gyakran.

Az égők módosításával egyre jobban világító lángformákat lehetett létrehozni. Az 1800-as évek végén az utcák világítására már pályázatot (korabeli nevén "nyilvános árlejtést") írtak ki, és ismert volt a be- és kikapcsolást meghatározó, napjainkban is alkalmazott világítási naptár. Viszont az olajlámpások még továbbra is működtek, 1896-ban 2565 darab égett belőlük a fővárosban. Gázlámpából csak abban az évben mintegy 10000 darab világított, de már ekkor kezdett megjelenni az új fényforrás, a villamosenergia.

A 19. század végére került sor a villamosenergia széles körű gyakorlati alkalmazására, ekkor váltak használhatóvá a villamos ívlámpák és az izzólámpák, de ezek mellett szükség volt dinamóra, azaz az energia ipari léptékű előállítására és transzformátorra (átalakítóra) is. Az első utcai villamos közvilágítást 1881-ben kezdték alkalmazni a New York-i Broadway-en, ahol Brush-féle ívlámpákkal világítottak. Európában egy évvel később, Nürnbergben és Berlinben jelent meg az újdonság.

20. század[szerkesztés]

A mai ELMŰ jogelődjei, a Magyar Villamossági Rt. és a Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV), mint két egymással vetélkedő cég indította meg 1893-ban az áramszolgáltatást Budapesten, de a villamos közvilágítás csak 1909-től működött a fővárosban. Ebben még Temesvár és Mátészalka is megelőzte a fővárost. A késlekedésnek az volt az oka, hogy egyrészt jogi akadályok merültek fel, mivel rossz szerződéseket kötött a város az áramszolgáltatókkal, másrészt a villanylámpák üzemeltetése többe került, mint a gázlámpáké.

A villanyvilágítás bevezetésére így csak a BÁV saját költségén szervezett mintavilágítás jó eredményei révén kerülhetett sor. A Rákóczi úton a Kis- és Nagykörút között 38 próbalámpát állítottak fel 1909 áprilisában. A fényt Siemens gyártmányú, 37 voltos egyenáramú ívlámpák sugározták 9 méter magas öntöttvas díszítésű Oetl kandeláberekről. A lámpákat hármasával kötötték rá az akkori 110 voltos villamos hálózatra, és naponta kézzel kapcsolták őket be és ki, mint a gázlámpákat. A lámpák 8 lux értékű megvilágítást adtak, amik ma is elfogadhatók lennének, így a lakosság körében is nagy tetszést arattak.

A mintavilágítás sikere után 1910-11 során a főváros megbízásából több főútvonalon, így például az Andrássy úton és a Nagykörúton is kiépítették a villanyvilágítást. A lámpák legtöbbször magyar – Ganz – gyártmányúak voltak, már váltakozó árammal működtek.

Források[szerkesztés]