Balló Ede

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Balló Ede
Balló Ede-001.jpg

Született1859. december 17.
Liptószentmiklós
Meghalt1936. szeptember 30. (76 évesen)
Budapest
Sírhely Fiumei Úti Sírkert
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Balló Ede témájú médiaállományokat.

Balló Ede (Liptószentmiklós, 1859. december 17.Budapest, 1936. szeptember 30.) magyar festőművész. Leánya Aggházyné Balló Mariska (1885–1956) festő, rajztanár, unokája Aggházy Mária (Gulácsy Lajosné 1913–1994) művészettörténész volt.

Életpályája[szerkesztés]

1877-től a budapesti Mintarajziskolában tanult. 1881-től Bécsben katonáskodott, egyúttal Christian Griepenkerl osztályában a bécsi képzőművészeti akadémia hallgatója volt. Művészeti tanulmányait 1882-től Münchenben, Otto Seitz tanítványaként, majd 1883-84-ben Budapesten Benczúr Gyula mesteriskolájában folytatta. 1884-től 1891-ig Budapesten középiskolai rajztanár volt. A szünidőket rendszeresen Párizsban töltötte, ahol 1891-ben William Adolphe Bouguereau és Jean Paul Laurens tanítványaként, a Julian Akadémián aktfestészetben képeztette magát, majd még abban az évben Spanyolországban nagy mesterek – Frans Hals, Jan van Eyck, Salomon van Ruysdael, Diego Velázquez – ismert alkotásait másolta,[1] majd rövid időre Rómában a Palazzo Veneziában kapott műtermet.

Balló Ede sírja Budapesten. Kerepesi temető: 48/4-1-31. Pásztor János szobrász alkotása

1894-től 1923-ban történt nyugdíjazásáig a Mintarajziskola, majd az ebből alakult Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Tanítványa volt többek között Gulácsy Lajos, Kónya Sándor, Virágh Gyula, Borszéky Frigyes, Frank Frigyes és Hosszu Márton. 1917-ben jelent meg művészetpedagógiai szempontból is jelentős munkája Az olajfestés mestersége címmel, melyet 1935-ben Lipcsében német nyelven is kiadtak. Korának egyik legelismertebb és legkeresettebb arcképfestőinek egyike volt. Jelentős vagyonra tett szert, melyből egy 1917-ben tett alapítványon keresztül fiatal festők tanulmányait és külföldi útjait támogatta. A Szinyei Merse Pál Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, 1929-ben a Magyar Arcképfestők Társasága elnöke lett. Tevékenysége elismeréseként 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki.

Művészete[szerkesztés]

Pályája korai szakaszában életképeket is festett, de elsősorban realisztikus, élethű és jellemábrázolásra törekvő portréi jelentősek. Művészetére elsősorban Székely Bertalan művei hatottak. Műveiből egyéni kiállítást rendeztek Budapesten 1914-ben, 1928–29-ben, illetve halála után emlékkiállítást, 1938-ban a Szépművészeti Múzeumban. 1883-tól szerepelt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításain. Műveit csoportos kiállításon mutatták be 1893-ban Rómában, 1896-ban Budapesten (Millenniumi Kiállítás), 1900-ban Párizsban, illetve 1952-ben Prágában. Régi mesterek festményei után készített másolataiból 2004-ben rendeztek kiállítást a Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében.

Főbb művei[szerkesztés]

Balló képének metszete Morelli Gusztávról

Társasági tagság[szerkesztés]

Díjai[szerkesztés]

  • római nemzetközi kiállítás aranyérme (1893)
  • országos kiállítás bronzérme (1895)
  • Millenniumi Kiállítás nagy érme (1896)
  • állami kis aranyérem (1897)
  • párizsi világkiállítás III. érme (1900)
  • Magyar Érdemkereszt II. osztálya (1928)
  • Corvin-koszorú (1930)
  • Magyar Érdemkereszt II. osztályához a csillag (1931)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Száz darabból álló másolatgyűjteményéből 1908-ban kiállítást rendezett Budapesten, majd 1932-ben a képeket a Szépművészeti Múzeumnak adományozta.

Források[szerkesztés]

  • Révész Emese (szerk.): Eredeti másolat. Balló Ede és XIX. századi magyar kortársainak művészi másolatai a reneszánsz és barokk festészet remekművei után. Kiállítási katalógus, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2004, ISBN 9637165 23 1.
  • Új magyar életrajzi lexikon I. (A–Cs). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. 335–336. o. ISBN 963-547-414-8  
  • Művészeti lexikon I. (A–E). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981.
  • Révai új lexikona II. (Bak–Bia). Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1998. ISBN 963-901-540-7  

További információk[szerkesztés]