BTR–50

BTR–50
BTR–50PK változat múzeumban kiállítva
Fejlesztő ország	Szovjetunió
Gyártási darabszám	6500
Háborús részvétel	1956-os forradalom és szabadságharc
Hosszúság	7,08 m
Szélesség	3,14 m
Magasság	2,03 m
A Wikimédia Commons tartalmaz BTR–50 témájú médiaállományokat.

A BTR–50 (cirill betűkkel: БТР–50, БТР – бронетранспортёр, magyar átírással: bronyetranszportyor, magyarul: páncélozott szállító jármű) szovjet kétéltű páncélozott szállító harcjármű, amelyet az 1950-es évek elején fejlesztettek ki és 1954-ben rendszeresítettek a Szovjet Hadseregben. A jármű a Szovjetunió első sorozatban gyártott, kifejezetten gyalogsági szállításra tervezett páncélozott szállítójárművei közé tartozott, és a Szovjet Hadsereg mellett számos ország hadseregében rendszeresítették. Fejlesztése párhuzamosan folyt a PT–76 úszó harckocsival, alvázuk és hajtásrendszerük azonos, a berendezéseik jelentős része csereszabatos. Többféle változatban gyártották és számos speciális jármű alvázaként szolgált. Szerepkörét az 1960-as évek közepétől fokozatosan átvette a BMP–1 gyalogsági harcjármű, míg parancsnoki járműként az MT-LBu volt az utóda, de a sorozatgyártása a Szovjetunióban 1970-ig, Csehszlovákiában 1972-ig tartott. A járművet több katonai konfliktusban és helyi háborúban is bevetették. A Magyar Néphadsereg 1960-ban rendszeresítette a típust. Magyarországon a BTR–50PK és a BTR–50PU–II változat állt szolgálatban.

Története

Előzmények

A második világháború tapasztalatai – különösen a gyalogság jelentős veszteségei a harctéri szállítás során – egyértelműen rámutattak a világ hadseregeiben, így a Szovjet Hadseregben is, a gyors és védett gyalogsági szállítás iránti igényre. Olyan járművekre volt szükség, amelyek képesek voltak lépést tartani a gyorsan mozgó páncélos egységekkel, megfelelő szállítási kapacitással rendelkeztek, és a harctéri veszélyek ellen védelmet nyújtottak a gyalogság számára. A Vörös Hadsereg korábbi páncélautói azonban gyenge páncélzatuk, elégtelen fegyverzetük és alacsony szállítókapacitásuk miatt nem feleltek meg ezeknek a követelményeknek.

A Szovjetunióban az 1940-es évek második felében, az 1950-es évek elején fejlesztették ki az első valódi páncélozott szállító harcjárműveket, már az új igények figyelembevételével. Az első rendszeresített jármű a GAZ–63 tehergépkocsi alvázára épített BTR–40 volt, amely gyors és olcsó megoldást kínált a gyalogság védett szállítására, bár terepjáró képessége és belső védelme korlátozott volt. Ezt követte a ZiL–157 alvázára épített BTR–152, amely nagyobb szállítókapacitással és erősebb páncélzattal rendelkezett, valamint hatkerekes hajtása révén a terepjáró képessége valamivel jobb volt, de még mindig nem tudta teljes mértékben követni a lánctalpas harckocsikat nehéz terepen.

A szovjet hadvzetés ezért már 1948-ban megfogalmazta az igényét egy fejlettebb páncélozott szállító harcjárműre. Cél volt a nagyobb terepjáró-képességet biztosító lánctalpas futómű, valamint az úszóképesség.

A fejlesztés az 1950-es évek elején indult a Zsozef Kotyin vezette leningrádi 100. sz. Össz-szövetségi Tudományos Kutatóintézetben (VNII–100) Nyikolaj Sasmurin főkonstruktőr irányítása alatt. A BTR–50-et 1954-ben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A típus hosszú ideig szolgált, és több változatban is készült, beleértve a parancsnoki és műszaki verziókat.

Jelentősen módosított változata a csehszlovák és lengyel közös fejlesztésű OT–62, amelyet Csehszlovákiában gyártottak, és a Csehszlovák Néphadsereg és a Lengyel Néphadsereg is használt. Ezt a változatot Csehszlovákiában 1962-től 1972-ig gyártotta a Tatra leányvállalataként működő Gyetvai Nehézgépgyár (ZTS Detva).

Harcászati és műszaki jellemzői

A BTR–50 lánctalpas kialakítású, ami jó terepjáró képességet biztosított számára. A jármű kétéltű, vízen hajócsavarok segítségével haladt, külön előkészítés nélkül.

A páncéltest hegesztett acélból készült, amely elsősorban kézifegyverek és repeszek ellen nyújtott védelmet. A jármű nyitott vagy részben fedett deszanttérrel rendelkezett. Ez csökkentette ugyan a védelmet, de egyszerűbbé tette a ki- és beszállást.

Az alapváltozat fegyverzete általában egy 7,62 mm-es SZGMB vagy PKT géppuska volt, amelyet a személyzet szükség szerint rögzíthetett. A BTR–50 nem rendelkezett beépített toronnyal, mivel elsődleges feladata a csapatszállítás volt.

A jármű személyzete általában 2 főből állt (vezető és parancsnok), és 10–12 teljes felszerelésű gyalogos katona szállítására volt alkalmas.

A BTR–50-et egy V–6 típusú, soros elrendezésű hathengeres dízelmotor hajtotta, amely a T–54/55-ös harckocsiban használt 12 hengeres V–54 dízelmotor fele (egy hengersora) volt. Ez a motor közúton körülbelül 44 km/h, vízen pedig 10 km/h sebesség elérését tette lehetővé. Hatótávolsága kb. 240 km volt.

Típusváltozatok

A BTR–50 több változatban készült, többek között:

• BTR–50P – nyitott küzdőterű csapatszállító változat
• BTR–50PK – zárt küzdőterű kivitel
• BTR–50PU – parancsnoki jármű (páncélozott vezetési pont)
• BTR–50PM – parancsnoki és híradós változat

Alkalmazása

A BTR–50-et a Szovjetunió mellett a Varsói Szerződés tagországainak hadseregei, valamint Ázsia, Afrika és a Közel-Kelet több állama is rendszeresítette. Részt vett különböző regionális konfliktusokban a hidegháború időszakában.

Források

• Mihail Boriszovics Barjatyinszkij. Plavajuscsij Tank PT–76 – Ot Nyevi do Ganga i Szuezkovo kanala (orosz nyelven). Moszkva: Jauza, 45–51. o. (2016). ISBN 978-5-699-90136-4 
• Bryan Perrett. Soviet Armour Since 1945. Blandford Press, 65–70. o. (1988). ISBN 978-0713717358 
• Jiří Frýba. Obrněný transportér OT-62 TOPAS (cseh nyelven). Grada, 10–13. o. (2020). ISBN 9788027125081