Az oroszországi zsidók története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Orosz zsidóság
héberül: יהדות רוסיה
oroszul: Русские евреи
A Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ Moszkvában, amely a világ legnagyobb zsidó múzeuma
A Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ Moszkvában, amely a világ legnagyobb zsidó múzeuma
Lélekszám régiónként
Régió
 Izrael1 200 000[1]
 Amerikai Egyesült Államok350 000[2]
 Németország178 500[3]
 OroszországKülönböző becslések alapján: 157 763–194 000 magát zsidóként meghatározó lakos a körülbelül 200 000/500 000 zsidó felmenővel rendelkező személyből (2010-es népszámlálás):[4][5][6]
1 millió fő zsidó felmenőkkel (Oroszországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, 2015)[7]
 Ausztrália10 000–11 000[8]
Nyelvek
héber, orosz, jiddis
Vallások
Zsidó (31%), zsidó ateizmus (27%),[9] nem vallásos (25%), kereszténység (17%)[9][10]
A Wikimédia Commons tartalmaz [[Commons:Category:Judaism in Russia|Orosz zsidóság
héberül: יהדות רוסיה
oroszul: Русские евреи]]
témájú médiaállományokat.

Az oroszországi zsidóság és a történelmileg hozzájuk kapcsolódó területek története legalább 1500 évre nyúlik vissza. Az oroszországi zsidók történelmileg nagy vallási és etnikai diaszpórát alkottak; az Orosz Birodalom egy időben a világ legnagyobb zsidó népességének adott otthont.[11] Ezeken a területeken elsősorban az askenázi zsidó közösség virágzott és alakította ki a modern zsidóság legkülönbözőbb teológiai és kulturális hagyományait, miközben antiszemita diszkriminatív politikával és üldöztetésekkel is szembesült. Egyesek szerint a 21. század eleje óta az oroszországi zsidó közösségek "reneszánszukat" élik.[12] És ma Oroszország zsidó lakossága még mindig a legnagyobbak közé tartozik Európában.[13]

Áttekintés és háttér[szerkesztés]

Az orosz zsidók között a legnagyobb csoportot az askenázi zsidók alkotják, de a közösségben jelentős arányban vannak más zsidó diaszpórákból származó nem askenázi zsidók is, köztük hegyi zsidók, szefárdok, krími karaiták, krimcsákok, buharai zsidók és grúz zsidók.

A zsidó nép első megjelenése Oroszország európai részén a Kr. u. 7–14. századig vezethető vissza. A 11. és a 12. században a mai Ukrajna területén fekvő Kijevben a zsidóság egy külön negyedben élt. A zsidó emberek jelenlétére vonatkozó első bizonyítékokat a Moszkvai Nagyfejedelemség idejéből származó 1471-es krónikák dokumentálják. II. Katalin orosz cárnő uralkodása alatt a 18. században a zsidó népességet a Tartózkodási övezet területére korlátozták, arra a területre, ahol élhettek vagy bevándorolhattak. III. Sándor fokozta a zsidóellenes politikát. Az 1880-as évektől kezdve több évtizeden át zsidóellenes pogromhullámok söpörtek végig a birodalom különböző régióin. Több mint kétmillió zsidó menekült el Oroszországból 1880 és 1920 között, főleg az Egyesült Államokba és a mai Izrael Államba. A Tartózkodási övezet sok olyan jogot elvett, amelyet a 17. század végi Oroszország zsidó népe élvezhetett. Ebben az időben a zsidó nép a mai Fehéroroszország, Litvánia, Kelet-Lengyelország és Ukrajna területére korlátozódott.[14] Míg Nyugat-Európában ekkoriban zajlott az emancipáció, addig Oroszországban a zsidó népre vonatkozó törvények egyre szigorúbbak lettek. Engedélyezték számukra, hogy keletebbre, egy kevésbé zsúfolt területre költözzenek, bár a zsidók csak kevesen vállalták az elvándorlást. A kialakult szórványos és gyakran elszegényedett közösségeket stetleknek nevezték.

1917 előtt 300 000 cionista élt Oroszországban, míg a fő zsidó szocialista szervezetnek, a Bundnak 33 000 tagja volt. A bolsevik pártba 1917 előtt mindössze 958 zsidó lépett be, azonban a forradalom után ezrek csatlakoztak.[15]:565 Az első világháború kaotikus évei, a februári és az októberi forradalom, valamint az orosz polgárháború olyan társadalmi átalakulásokat okoztak, amelyek antiszemitizmushoz vezettek. Mintegy 150 000 zsidót öltek meg az 1918 és 1922 közötti pogromokban, közülük 125 000-et Ukrajnában, 25 000-et Fehéroroszországban.[16] A pogromokat többnyire antikommunista erők követték el; néha a Vörös Hadsereg egységei is részt vettek a pogromokban. Anton Gyenyikin Fehér Hadserege az antiszemitizmus bástyája volt, jelszavuk a „Csapjatok le a zsidókra és mentsétek meg Oroszországot!” volt.[17] A bolsevik Vörös Hadsereg, noha egyes katonák antiszemita visszaéléseket követtek el, antiszemitizmus elleni politikát képviselt, és ennek eredményeként elnyerte a zsidó lakosság nagy részének támogatását. Rövid zűrzavaros időszak után a szovjetek elkezdték kivégezni a bűnös egyéneket, sőt feloszlatták azokat a katonai egységeket, amelyek emberei zsidókat támadtak meg. Bár pogromokat ezután is követtek el, főként a Vörös Hadsereg ukrán egységei a Lengyelországból való visszavonulás során (1920), a zsidók általában a Vörös Hadsereget tekintették az egyetlen olyan erőnek, amely képes és hajlandó megvédeni őket. Az orosz polgárháborús pogromok sokkolták a világ zsidóságát, és sok zsidót a Vörös Hadsereg és a szovjet rezsim mellé állítottak, megerősítve a zsidó nép hazájának megteremtése iránti vágyat.[18] 1919 augusztusában a szovjet kormány sok rabbit letartóztatott, zsidó ingatlanokat foglalt le, beleértve a zsinagógákat is, és sok zsidó közösséget feloszlatott.[19] A Kommunista Párt zsidó szekciója „reakciósnak” és „elitistának” bélyegezte a héber nyelv használatát, és betiltották a héber nyelv oktatását.[20] A cionistákat keményen üldözték, a támadások élén zsidó kommunisták álltak.:567

A polgárháborút követően azonban az új bolsevik kormány politikája az 1920-as években a világi zsidó kultúra virágzását eredményezte Fehéroroszországban és Nyugat-Ukrajnában. A szovjet kormány betiltotta az antiszemitizmus minden megnyilvánulását, a жид („zsid”) etnikai jelző nyilvános használatát egy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta,[21] és megpróbálta modernizálni a zsidó közösséget 1100 jiddis nyelvű iskola és 40 jiddis nyelvű napilap létrehozásával, valamint zsidók letelepítésével az ukrajnai és krími gazdaságokban; az iparban dolgozó zsidók száma több mint kétszeresére nőtt 1926 és 1931 között.[15]:567 Az 1930-as évek elején a zsidók a szovjet lakosság 1,8 százalékát, az egyetemi hallgatók 12–15 százalékát tették ki.[22] 1934-ben a szovjet állam létrehozta a Zsidó Autonóm Területet az orosz Távol-Keleten. Ez a régió soha nem lett többségi zsidó lakosságú.[23] A Zsidó Autonóm Terület Oroszország egyetlen autonóm területe (oblaszty)[24] és Izraelen kívül a világ egyetlen hivatalos státusszal rendelkező zsidó területe.[25] A szombat megtartását 1929-ben betiltották:567 ami előrevetítette a Kommunista Párt jiddis nyelvű tagozatának, a Jevszekcijának 1930-as feloszlatását és az elkövetkező súlyosabb elnyomást. Számos zsidó esett áldozatul Sztálin tisztogatásainak, mint „ellenforradalmárok” és „reakciós nacionalisták”, bár az 1930-as években a zsidók alulreprezentáltak voltak a gulag rabjainak körében. :567[26] A zsidók aránya a szovjet vezető elitben csökkent az 1930-as években, de még mindig több mint kétszerese volt az általános szovjet lakosságon belüli arányuknak. Benjamin Pinkus izraeli történész szerint „azt mondhatjuk, hogy a Szovjetunió zsidói átvették azt a kiváltságos pozíciót, amelyet korábban a cári Oroszországban a németek töltöttek be”.[27]:83

Az 1930-as években sok töltött be zsidó magas rangot a Vörös Hadsereg hadvezetőségében: Iona Emmanuilovics Jakir, Jan Gamarnyik, Jakov Szmuskevics (a szovjet légierő parancsnoka) és Grigorij Stern (a Japán elleni háború főparancsnoka és a téli háború frontparancsnoka).[27]:84 A második világháború alatt a Vörös Hadseregben becslések szerint 500 000 zsidó katona harcolt; mintegy 200 000-en vesztették életüket harc közben. Körülbelül 160 000-en kaptak kitüntetést, és több mint százan érték el a Vörös Hadsereg tábornoki rangját.[28] Több mint 150-en kapták meg a Szovjetunió Hőse címet, ami az ország legnagyobb kitüntetése volt.[29] A holokauszt során feltehetőleg több mint kétmillió szovjet zsidó halt meg a háborúban és a nácik által megszállt területeken. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején sok szovjet zsidó élt a liberalizált kivándorlási politika adta lehetőséggel, a lakosság több mint fele távozott, a legtöbben Izraelbe és Nyugatra: Németországba, az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába. Ebben az időszakban az Oroszországból Izraelbe való bevándorlás aránya nagyobb volt, mint bármely más országból Izraelbe történő vándorlás.[30] Oroszország zsidó lakossága még mindig a harmadik legnagyobb Európában, Franciaország és az Egyesült Királyság után.[31] 2012 novemberében Moszkvában megnyílt a Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ, amely a világ egyik legnagyobb zsidó történeti múzeuma.[32]

Korai történelem[szerkesztés]

A Kazár Birodalom (650–850)

A zsidók már a babiloni fogság óta jelen vannak a mai Örményország és Grúzia területén. A 4. századból származó feljegyzések azt mutatják, hogy voltak olyan örmény városok, amelyek zsidó lakossága 10 000 és 30 000 között mozgott, valamint jelentős zsidó települések voltak a Krímben is.[33] A zsidó nép jelenléte a mai Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország európai részének megfelelő területeken a Kr. u. 7–14. századra vezethető vissza.[34][35] A kaukázusi zsidó közösségek hatására Bulan, a türk kazárok kagán bekje és a kazár uralkodó osztályok (a mai Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán déli területén) valamikor a 8. század közepén-végén vagy a 9. század elején fogadhatták el és/vagy térhettek át a judaizmusra. Miután a Kazár Birodalmat I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem meghódította (969), a kazár zsidó lakosság részben asszimilálódhatott vagy elvándorolhatott.

Kijevi Nagyfejedelemség[szerkesztés]

A 11. és 12. században a zsidó lakosság egy külön negyedre korlátozódhatott Kijevben, amely zsidó város néven ismert Жидове, Zsidove, azaz „A zsidók”, s amelynek kapui valószínűleg Zsidó kapu néven ismertek Жидовские ворота, Zsidovszkije vorota .[36] A kijevi közösség a 10 és 11. században Bizánc, Babilónia és Palesztina felé orientálódott, de úgy tűnik, hogy a 12. századtól kezdve egyre inkább nyitott az askenázik felé. A kijevi zsidó szellemi tevékenységnek azonban kevés terméke maradt fenn.[37] Más közösségek, illetve személyek csoportjai ismertek Csernyihivból és talán, Volodimir-Volinszkijból. Ebben az időben valószínűleg Északkelet-Oroszországban, I. András vlagyimiri nagyfejedelem (1169–1174) birtokain is voltak zsidók, bár bizonytalan, hogy mennyire éltek ott állandó jelleggel.

Bár Északkelet-Oroszországban alacsony volt a zsidó lakosság száma, nyugatabbra gyorsan nőtt a zsidó népesség. A középkor utolsó évszázadaiban a zsidóellenes pogromok és a nyugat-európai országokból való kiutasítások hullámai miatt az ottani zsidó népesség jelentős része Közép- és Kelet-Európa toleránsabb országaiba, valamint a Közel-Keletre költözött.

Az Angliából, Franciaországból, Spanyolországból és a legtöbb nyugat-európai országból különböző időszakokban tömegesen elűzött, Németországban pedig a 14. században üldözött nyugat-európai zsidók közül sokan vándoroltak Lengyelországba III. Kázmér lengyel király meghívására, hogy 1330 és 1370 között harmadik rendként telepedjenek le. A lengyel fennhatóság alatt álló kelet-európai területeken korlátozott kereskedelmi és közvetítői tevékenységet folytathattak.

Miután letelepedtek Lengyelországban (a későbbi Lengyel–Litván Unió) és Magyarországon (a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia), a lakosság kiterjedt Ukrajna és Litvánia gyéren lakott területeire, amelyek a terjeszkedő Orosz Birodalom részévé váltak. 1495-ben Sándor lengyel király kiűzte a zsidó lakosokat a Litván Nagyfejedelemségből, de 1503-ban visszavonta döntését.

A szinte kizárólag zsidók által lakott stetlekben, illetve a közepes méretű városokban, ahol a zsidók a lakosság jelentős részét alkották, a zsidó közösségek hagyományosan a háláchá szerint szabályozták az életüket, és a helyi uralkodók által biztosított privilégiumok korlátozták őket. Ezek a zsidók nem asszimilálódtak a nagyobb kelet-európai társadalmakba, és etnikai csoportként azonosították maguk, sajátos vallási hiedelmekkel és gyakorlattal, valamint etnikailag egyedülálló gazdasági szereppel.

A cári Oroszország[szerkesztés]

Pjotr Safirov, Oroszország alkancellárja, I. Péter uralkodása alatt

A zsidók Moszkvai Nagyfejedelemségben való jelenlétére vonatkozó okirati bizonyítékok először az 1471-es krónikákban találhatóak. A viszonylag kis létszámú népességükre diszkriminatív törvények vonatkoztak, de úgy tűnik, hogy ezeket a törvényeket nem mindig tartották be. Az orosz és ukrán városokban élő zsidók számos vallási üldöztetést szenvedtek el. A megtért zsidók időnként fontos pozíciókba kerültek az orosz államban, például Pjotr Safirov, I Péter orosz cár alkancellárja. Safirov, mint a legtöbb orosz zsidó a Lengyel–Litván Unió 1795-ös bukása után, lengyel származású zsidó családból származott. Rendkívüli idegennyelv-tudással rendelkezett, és az orosz külügyminisztérium főfordítójaként dolgozott, majd Péter cárt kísérte el nemzetközi útjain. Ezt követően számos diplomáciai tehetsége és készsége miatt alkancellári rangra emelték, de később börtönbe zárták, halálra ítélték, és végül száműzték.

Orosz Birodalom[szerkesztés]

liadi Snéor Zálmán, a Chábád Lubavics mozgalom alapítója, 1775
A Tartózkodási övezet térképe, amely a zsidó lakosság százalékos arányát mutatja

Helyzetük gyökeresen megváltozott, II. Katalin orosz cárnő uralkodása idején, amikor az Orosz Birodalom kiterjedt litván és lengyel területek felett szerzett uralmat, amelyeken történelmileg nagy arányban éltek zsidók, különösen Lengyelország második (1793) és harmadik (1795) felosztása alatt. A Nemzetközösség jogrendszere szerint a zsidók „fogyatékosságként” emlegetett gazdasági korlátozásoknak voltak kitéve, amelyek az orosz megszállás után is folytatódtak. Nagy Katalin létrehozta a Tartózkodási övezetet, amely magába foglalta a Kongresszusi Lengyelországot, Litvániát, Ukrajnát és a Krímet (ez utóbbit később kizárták). A zsidó emberek csak a Tartózkodási övezeten belül élhettek, és külön engedélyt kellett kérniük ahhoz, hogy Oroszország más részeibe vándorolhassanak. Az övezeten belül a zsidó lakosok szavazati jogot kaptak az önkormányzati választásokon, de szavazati jogukat az összes választópolgár egyharmadára korlátozták, noha arányuk sok területen jóval magasabb volt, sőt, még több is volt, mint másoké. Ez a demokrácia látszatát szolgálta, miközben helyi szinten intézményesítette az etnikai csoportok közötti konfliktust.

Az oroszországi zsidó közösségek belső irányítását helyi közigazgatási szervek, az úgynevezett Vének Tanácsai (Káhál, Kehila) irányították, amelyeket minden olyan városban vagy faluban létrehoztak, ahol zsidó lakosság élt. A Vének Tanácsainak hatáskörébe tartoztak a zsidók belső peres ügyei, valamint az adóbeszedéssel és -fizetéssel kapcsolatos adóügyek (közteher, földadó stb.). Később az adóbeszedési joggal sokan visszaéltek; 1844-ben megszüntették a Vének Tanácsának a zsidó lakosság feletti polgári joghatóságát.[38]

I. Sándor és I. Miklós alatt rendeleteket hoztak, amelyek többek között előírták, hogy a zsidó közösségeknek egy oroszul beszélő tagjukat meg kell nevezniük, aki közvetítőként jár el a közösség és a cári kormányzat között bizonyos polgári kötelezettségek – például születések, házasságok és válások anyakönyvezése – teljesítése érdekében. Ezt a tisztséget koronarabbinak nevezték el, bár nem mindig voltak rabbik, és gyakran saját közösségük tagjai sem tisztelték őket, mivel a fő szakmai képesítésük az orosz nyelv folyékony beszélése volt, és gyakran nem rendelkeztek a zsidó jogban való képzettséggel vagy ismeretekkel.[39][40][41] A 19. század elejét a zsidók intenzív költözése jellemezte Novorosszijába, ahol gyorsan jöttek létre városok, falvak és mezőgazdasági telepek.

A zsidó kantonisták erőszakos besorozása és feszültségek a zsidó közösségen belül[szerkesztés]

Gercsel Jankelevics Cam kantonista. 1827 után a zsidó fiúkat tizenkét évesen erőszakkal besorozták katonai szolgálatra, és kantoni iskolákba helyezték őket.[42][43]
Vulf Jankelevics Viszockij 1849-ben alapította gyárát, amely az Orosz Birodalom és a világ legnagyobb teagyártójává vált.[44] Az 1880-as évek pogromjaira reagálva finanszírozta a Hovevei Cion mozgalmat, hogy ösztönözze az oszmán Palesztinába történő bevándorlást. Magát a családi teatársaságot 1917 után a bolsevikok lefoglalták és elkobozták.

Az „1827. augusztus 26-i rendelet” a zsidókat katonai szolgálatra kötelezte, és tizenkét és huszonöt éves koruk között engedélyezte a behívásukat. A zsidó közösségnek minden évben négy újoncot kellett adnia ezer lakosonként. A gyakorlatban azonban a zsidó gyerekeket gyakran már nyolc-kilenc éves korukban is besorozták.[45] Tizenkét éves korukban hatéves katonai képzésükre kantonista iskolákba kerültek. Ezután tanulmányaik befejezése után 25 évig a cári orosz hadseregben kellett szolgálniuk, gyakran soha többé nem látták családjukat. Minden közösségre szigorú kvótákat szabtak ki, és a káhálok kapták azt a kellemetlen feladatot, hogy a zsidó közösségeken belül végrehajtsák a sorozást. Mivel a kereskedő céh tagjai, a mezőgazdasági telepesek, a gyári szerelők, a papság (rabbik) és minden középfokú végzettséggel rendelkező zsidó mentesült, illetve a tehetősek megvesztegetéssel elérték, hogy gyermekeiket ne sorozzák be, kevés potenciális sorköteles személy állt rendelkezésre; az elfogadott politika mélyen kiélezte a belső zsidó társadalmi feszültségeket. A zsidó társadalom társadalmi-gazdasági és vallási integritásának védelme érdekében a káhálok mindent megtettek, hogy a „nem hasznos zsidók” kerüljenek a sorozási listákra, így az adófizető középosztálybeli családfők túlnyomórészt mentesültek a sorozás alól, míg az egyedülálló zsidókat, valamint az „eretnekeket” (a hászkálá befolyása alatt álló egyéneket), a koldusokat, a kitaszítottakat és az árva gyermekeket besorozták. Hatalmukat arra használták, hogy elnyomják a tiltakozásokat és megfélemlítsék a potenciális informátorokat, akik a káhál önkényét akarták leleplezni az orosz kormány előtt. Egyes esetekben a helyi vének meggyilkoltatták a legveszélyesebb besúgókat (például Usicai ügy, 1836).

Az övezeti szabályt a krími háború idején felfüggesztették, amikor a hadkötelezettség éves lett. Ebben az időszakban a káhál vezetői besúgókat és emberrablókat alkalmaztak (oroszul: ловчики, lovcsiki, jiddisül: kapper), mivel sok potenciális sorkatona inkább elmenekült, minthogy önként jelentkezzen. A be nem töltött kvóták esetében gyakran vittek el fiatalabb, nyolcéves vagy még fiatalabb zsidó fiúkat. A hivatalos orosz politika része volt, hogy a zsidó kantonisták áttérését az államvallásra, az ortodox kereszténységre ösztönözzék, és a zsidó fiúkat keresztelésre kényszerítették. Mivel kóser ételek nem voltak elérhetőek, kénytelenek voltak felhagyni a zsidó étkezési törvényekkel. A lengyel katolikus fiúkra hasonló nyomás nehezedett, hogy térjenek át és asszimilálódjanak, mivel az Orosz Birodalom ellenségesen viszonyult a katolicizmushoz és a lengyel nacionalizmushoz.

Háskálá az Orosz Birodalomban[szerkesztés]

A zsidók kulturális és szokásbeli elszigeteltsége fokozatosan kezdett felbomlani. Egyre több zsidó vette át az orosz nyelvet és szokásokat. Az orosz oktatás elterjedt a zsidó lakosság körében. Számos zsidó-orosz folyóirat jelent meg.

II. Sándor a „felszabadító” néven vált ismertté, mivel 1861-ben eltörölte a jobbágyságot Oroszországban. Uralkodása alatt a zsidók nem alkalmazhattak keresztény szolgákat, nem birtokolhattak földet, és az utazásuk is korlátozva volt.[46]

III. Sándor meggyőződéses reakciós és antiszemita volt[47] (Konsztantyin Pobedonoszcev hatására[48]), aki szigorúan ragaszkodott az ortodoxia, az autokrácia és a népiesség égi doktrínájához. Zsidóellenes politikájának eszkalálódása a „népi antiszemitizmus” fellángolásához vezetett, amely a zsidókat „Krisztus-gyilkosként” és a szláv, keresztény áldozatok elnyomóiként ábrázolta.

Szamuil Poljakov, akit Szergej Vitte „a vasúti ászok legdicsőbbjének” nevezett. Az 1880-as években társalapítója volt a World ORT-nak, az Orosz Birodalom legnagyobb zsidó oktatási szervezetének, amely a háskálá értékei által befolyásolt szakképzési programot valósított meg.
A fanatizmus áldozata. Nyikolaj Pimonyenko festménye, 1899. A festmény nem pogromot ábrázol, hanem tulajdonképpen egy ukrajnai eseményt dokumentál, amelyről a művész olvasott: egy zsidó nőt megtámadnak közösségének tagjai, mert beleszeretett egy keresztény férfiba. A helység lakói botokat és tárgyakat emelnek a magasba, a nő szülei pedig jobbra láthatóak – az anya sír, az apa felemelt jobbjával tagadja ki a lányát.

1881-ben nagyszabású zsidóellenes pogromhullám söpört végig Ukrajnán, miután a zsidókat tették bűnbakká II. Sándor meggyilkolásáért. Az év során 166 ukrán városban voltak pogromok, több ezer zsidó otthon pusztult el, sok család a mélyszegénységbe süllyedt; sok férfi, nő és gyermek sebesült meg, és néhányukat megölték. A zavargások ismét felhívták a kormány figyelmét a zsidókérdésre. A Belügyminisztériumban konferenciát hívtak össze, és 1882. május 15-én bevezették az úgynevezett Ideiglenes Rendeleteket, amelyek több mint harminc évig maradtak érvényben és májusi jogszabályok néven váltak ismertté.

A zsidó nyelvek (főleg a jiddis) megoszlása az Orosz Birodalomban, 1897

Az elnyomó jogszabályokat többször is felülvizsgálták. Számos történész megjegyezte, hogy ezek az állam erőltetett antiszemita rendelkezések egybeesnek az 1884-ig tartó pogromhullámokkal,[49] amelyekről a kormány legalább hallgatólagosan tudott, és egyes esetekben rendőröket is láttak, akik felbujtották a csőcseléket, vagy csatlakoztak hozzájuk. A szisztematikusan gyakorolt diszkriminatív politika az övezeten belül is kitiltotta a zsidó embereket a tízezernél kisebb lakosú vidéki területekről és városokból, biztosítva ezzel sok stetl lassú halálát. 1887-ben a közép- és felsőoktatásba felvehető zsidók számára megállapított kvótákat az övezeten belül 10%-ra, az övezeten kívül 5%-ra szigorították, kivéve Moszkvát és Szentpétervárt, ahol 3%-on tartották a zsidók számát, annak ellenére, hogy a zsidó lakosság sok településen többségben volt. A magánoktatás és a „külső hallgatói” vizsga kombinálásával meg lehetett kerülni a középfokú oktatás ezen korlátozásait. Ennek megfelelően a övezeten belül az ilyen külsős tanulók szinte kizárólag fiatal zsidók voltak. A zsidó közösségekben hagyományosan nagyra értékelt oktatásra vonatkozó korlátozások a társaik közüli kiemelkedésre való törekvést és a kivándorlás arányának növekedését eredményezték. Különleges kvóták szabályozták a zsidókat abban, hogy ügyvédi pályára lépjenek, illetve korlátozták az ügyvédi kamarába felvehető zsidók számát is.

1886-ban Kijev történelmi zsidó lakossága ellen kiutasítási rendeletet hoztak. A legtöbb zsidót 1891-ben elűzték Moszkvából (kivéve néhányukat, akiket hasznosnak ítéltek), és a cár testvére által vezetett városi hatóságok bezárták az újonnan épített zsinagógát. III. Sándor cár nem volt hajlandó visszaszorítani az elnyomó gyakorlatot, és állítólag megjegyezte: „De soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidók feszítették keresztre Urunkat, és ontották drága vérét.”[50]

1892-ben az új intézkedések megtiltották a zsidók részvételét a helyi választásokon, annak ellenére, hogy az övezet számos városában nagy számban voltak jelen. A Városi rendeletek megtiltották a zsidóknak, hogy városi dumát válasszanak vagy megválasszák őket. Csak kis számú zsidó lehetett tagja a városi dumának, speciális bizottságok általi kinevezéssel.

Egy 1905-ös pogrom áldozatai Jekatyerinoszlavban, a mai Ukrajnában

Nagyobb pogromhullám tört ki 1903–06-ban, becslések szerint 1000 zsidó meghalt és 7–8000 megsebesült.

Ida Rubinstein színésznő és táncos, a századforduló jelentős alakja

A 19. század végén és a 20. század elején az Orosz Birodalomban nemcsak a világ legnagyobb zsidó lakossága élt, hanem a világ zsidóságának többsége is.[51] Az 1897-es orosz népszámlálás szerint Oroszország összes zsidó lakosságának száma 5 189 401 fő volt mindkét nemet figyelembe véve (a teljes népesség 4,13%-a). Ennek 93,9%-a a Tartózkodási övezet 25 tartományában élt. A Tartózkodási övezet teljes lakossága 42 338 367 fő volt, akik közül 4 805 354 (11,5%) zsidó volt.

Körülbelül 450 000 zsidó katona szolgált az orosz hadseregben az első világháborúban[52] ahol szláv társaik oldalán harcoltak. Amikor Lengyelországból és Litvániából százezrek menekültek el – köztük számtalan zsidó is – az ellenséges invázió elől, a Tartózkodási övezet de facto megszűnt. A zsidókra vonatkozó oktatási korlátozások többségét gróf Pavel Nyikolajevics Ignatyjev népművelési miniszterré történő kinevezésével szüntették meg.

Tömeges kivándorlás[szerkesztés]

Joszéf Trumpeldor, az orosz birodalmi hadsereg legtöbb kitüntetést szerző zsidó katonája az orosz–japán háborúban tanúsított bátorságáért

Annak ellenére, hogy elsősorban az üldözések adtak lendületet a tömeges kivándorlásnak, más tényezők is magyarázhatják a zsidók migrációját. Az Oroszországból való nagyarányú kivándorlás első évei után az Egyesült Államokban a kivándorlók pozitív visszajelzései további kivándorlásra ösztönöztek. 1880 és 1920 között több mint kétmillió[53] zsidó menekült el Oroszországból. Míg a nagy többség az Egyesült Államokba emigrált, egyesek a cionizmus felé fordultak. 1882-ben a Bilu és a Hovevei Cion tagjai végrehajtották az úgynevezett első aliját az akkori Oszmán Birodalom részét képező Palesztinába.

A cári kormány elvétve ösztönözte a zsidó kivándorlást. 1890-ben jóváhagyta a Szíriában és Palesztinában élő zsidó gazdák és iparosok támogatására létrehozott társaságot[54] (az úgynevezett „Odesszai Bizottságot”, Lev Pinszker vezetésével), amely a palesztinai zsidó mezőgazdasági telepek létrehozásának gyakorlati szempontjaival foglalkozott.

Zsidó emigráció Oroszországból, 1880–1928[55]
Célállomás Szám
Ausztrália 5000
Kanada 70 000
Európa 240 000
Palesztina (ma Izrael) 45 000
Dél-Afrika 45 000
Dél-Amerika 111 000
Amerikai Egyesült Államok 1 749 000

A Duma zsidó tagjai[szerkesztés]

Jevzel Gincburg, az Oroszországi Zsidók Kultúráját Támogató Társaság alapítója és Goracij Gincburg apja

Összességében legalább tizenkét zsidó képviselő volt az első Dumában (1906–1907), a második Dumában (1907 februárjától 1907 júniusáig) háromra vagy négyre, a harmadik Dumában (1907–1912) kettőre és az 1912-ben megválasztott negyedikben ismét háromra. Az olyan keresztény hitre térteket, mint Mihail Gercenstejn és Oszip Pergamen, a közvélemény (és az antiszemiták) továbbra is zsidóknak tekintették, és legtöbbször feltüntetik ezekben a számokban.

Az 1906-os választásokon a Zsidó Bund választási megállapodást kötött a Litván Munkások Pártjával (Trudovik), amelynek eredményeként a litván kormányzóságokban két (nem bundista) jelöltet választottak a Dumába: dr. Semarjahu Levin Vilnai kormányzóságban és Leontyij Bramszon Kovnói kormányzóságban .[56]

A többi zsidó képviselő között volt Makszim Vinaver, a Liga az Oroszországi Zsidó Népi Egyenlő Jogainak Elérésért párt elnöke (Folksgrupe) és az Alkotmányos Demokrata Párt (Kadets) társalapítója, Niszon Kacenelson (Kurland kormányzóság, cionista, Kadet) ), dr. Moiszej Osztrogorszkij (Grodno kormányzóság), Szemjon Jakovlevics Rozenbaum ügyvéd (Minszk kormányzóság, cionista, Kadet), Mihail Iszakovics Seftel (Jekatyerinoszlav kormányzóság, Kadet), dr. Grigorij Bruk, dr. Venyiamin Jakubszon, Zahar Frenkel, Szolomon Frenkel, Mejlah Cservonenkisz.[57] Volt egy krími karaita helyettes is, Szolomon Krim.[58]

A zsidó képviselők közül hárman, Bramszon, Cservonenkisz és Jakubszon a Munkáspárt frakciójához csatlakoztak; kilenc másik képviselő pedig a Kadet-frakcióhoz csatlakozott.[57] Rufus Learsi szerint közülük öt cionista volt, köztük dr. Semarjahu Levin, dr. Viktor Jacobson és Szemjon Jakovlevics Rozenbaum.[59]

Közülük kettőt, Grigorij Boriszovics Iolloszt (Poltavai kormányzóság) és Mihail Gercenstejnt (szül. 1859, megh. 1906, Terijoki), az Alkotmányos Demokrata Párt képviselőit a feketeszázak antiszemita terrorista csoport gyilkolt meg. "A Russzkoje Znamja nyíltan kijelentette, hogy „igazi oroszok” gyilkolták meg Gercenstejnt és Iolloszt a hivatalnokok tudtával, és sajnálatát fejezi ki, hogy csak két zsidó halt meg a forradalmárok elleni keresztes hadjáratban.[60]

A második Dumában hét zsidó képviselő volt: Sahno Abramszon, Ioszif Gesszen, Vlagyimir Matvejevics Gesszen, Lazar Rabinovics, Jakov Sapiro (mindannyian Kadet) és Viktor Mandelberg (szibériai szociáldemokrata), valamint egy keresztény hitre tért képviselő, az ügyvéd Oszip Pergament (Odessza).[61]

A harmadik Duma két zsidó tagja Leopold Nyikolajevics (vagy Lazar Nisszenovics) Nisszelovics (Kurlandi kormányzóság, Kadet) és Naftali Markovics Fridman (Kovnói kormányzóság, Kadet) bíró volt. Oszip Pergamentet újból megválasztották, de mandátuma lejárta előtt meghalt.[62]

Fridman volt az egyetlen, akit 1912-ben újraválasztottak a negyedik Dumába, két új képviselő, Mejer Bomas és Ezekiel Gurevics mellett.[63]

Kampf un kempfer - egy jiddis röpirat, amelyet a PSR száműzött ága adott ki Londonban, 1904-ben.

Sok zsidó kiemelkedő szerepet játszott az orosz forradalmi pártokban. A cári rezsim megdöntésének gondolata a zsidó értelmiség sok tagja számára volt vonzó, mivel az Orosz Birodalomban a nem orosz népeket és nem ortodox keresztényeket elnyomták. Ugyanezen okból sok nem orosz nemzetiségű, nevezetesen lettek és lengyelek, aránytalanul nagy számban voltak jelen a pártok vezetésében.

1897-ben megalakult az Általános Zsidó Munkás Bund (a Bund). Sok zsidó csatlakozott a két fő forradalmi párt soraihoz: a Szocialista-Forradalmi Párt és az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt – mind a bolsevik, mind a mensevik frakcióhoz. A bolsevik párttagok jelentős része zsidó etnikumú volt, különösen a párt vezetőségében, és a rivális mensevikek között még magasabb volt a zsidó párttagok aránya. A mensevik frakció alapítói és vezetői, Julij Martov és Pavel Akszelrod egyaránt zsidók voltak.

Mivel a vezető bolsevikok közül néhányan zsidó etnikumúak voltak, és a bolsevizmus a nemzetközi proletárforradalom előmozdításának politikáját támogatta – leginkább Lev Trockij esetében –, a bolsevizmus sok ellensége, valamint a kortárs antiszemiták a kommunizmust a zsidókkal kötötték össze, és azzal vádolták őket, hogy a bolsevizmust a zsidó érdekek miatt követik, ami a zsidó bolsevizmus vagy a judeo-bolsevizmus kifejezésekben tükröződik. A bolsevikok eredeti ateista és internacionalista ideológiája (lásd: proletár internacionalizmus) összeegyeztethetetlen volt a zsidó tradicionalizmussal. Az olyan bolsevikok, mint Trockij az „internacionalizmus” helyett a zsidó örökséget elutasító érzéseket visszhangozták.

Nem sokkal a hatalom megragadása után a bolsevikok létrehozták a kommunista párt zsidó részlegét, a Jevszekciját annak érdekében, hogy megsemmisítsék a rivális Bundot és acionista pártokat, elnyomják a zsidóságot, és a hagyományos zsidó kultúrát „proletár kultúrával” helyettesítsék.[64]

Genrih Grigorjevics Jagoda egy 1912-es rendőrségi információs lapon

1919 márciusában Vlagyimir Lenin gramofonlemezre rögzítette a „zsidóellenes pogromokról” szóló beszédét.[65] Lenin az antiszemitizmus jelenségét marxista kifejezésekkel igyekezett megmagyarázni. Lenin szerint az antiszemitizmus „kísérlet volt arra, hogy a munkások és parasztok gyűlöletét a kizsákmányolókról a zsidókra tereljék”. Az antiszemitizmust az osztályharccal összekapcsolva úgy érvélt, hogy ez csupán egy politikai technika, amelyet a cár a vallási fanatizmus kiaknázására, a despotikus, népszerűtlen rezsim népszerűsítésére és a népharag bűnbakra terelésére használt. A Szovjetunió hivatalosan is fenntartotta ezt a marxista-leninista értelmezést Joszif Sztálin alatt, aki kifejtette Lenin antiszemitizmus-kritikáját. Ez azonban nem akadályozta meg a zsidó értelmiségiek széles körű elnyomását 1948 és 1953 között, amikor Sztálin a zsidókat egyre inkább a „kozmopolitizmussal” és az Amerika-pártisággal hozta összefüggésbe.

A zsidók kiemelkedő szerepet játszottak az Orosz Alkotmányos Demokrata Pártban, az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban (mensevikek) és a Szocialista-Forradalmi Pártban. Az orosz anarchista mozgalomban is számos prominens zsidó forradalmár volt. Ukrajnában a mahnovista anarchista vezetők között is számos zsidó volt.[66]

A szocialista Bund azon kísérlete, hogy a zsidó munkások egyedüli képviselője legyen Oroszországban, mindig is ellentétben állt Leninnek a minden nemzetiségű munkások egyetemes koalíciójára vonatkozó elképzelésével. Néhány más oroszországi szocialista párthoz hasonlóan a Bund kezdetben ellenezte a bolsevikok 1917-es hatalomátvételét és az Orosz Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatását. Ennek következtében a Bund a szovjet rendszer első hónapjaiban elnyomást szenvedett el. Az oroszországi polgárháború idején az antiszemitizmus arra késztette azonban a Bund sok tagját, ha nem a legtöbbjét, hogy csatlakozzon a bolsevikokhoz, és a legtöbb frakció végül összeolvadt a kommunista párttal. A mozgalom valóban háromfelé szakadt; a bundista identitás a háborúk közötti Lengyelországban maradt fenn, míg sok bundista a mensevikekhez csatlakozott.

A zsidó ingatlanok és intézmények feloszlatása és lefoglalása[szerkesztés]

Szamarai Korál zsinagóga Szamarában. A szovjet kormány 1929-ben bezáratta.

1919 augusztusában lefoglalták a zsidó ingatlanokat, köztük zsinagógákat, és sok zsidó közösséget feloszlattak. A zsidó lakosságra, csakúgy, mint a többi vallási csoportra, vallásellenes törvényeket vetettek ki. Sok rabbi és más vallási tisztségviselő kénytelen volt lemondani tisztségéről az erőszakos üldöztetés fenyegetése miatt. Ez a fajta üldözés az 1920-as években is folytatódott.

1921-ben a zsidók nagy része Lengyelországba költözött, mivel a rigai békeszerződés alapján jogosultak voltak arra, hogy az általuk preferált országban telepedjenek le. Több százezren csatlakoztak a már akkor is nagyszámú lengyelországi zsidó lakossághoz.

Az első világháború kaotikus évei, a februári és az októberi forradalom, valamint a polgárháború termékeny talajt jelentettek a cári Oroszországban elterjedt antiszemitizmusnak. A világháború alatt a zsidókat gyakran azzal vádolták, hogy szimpatizálnak Németországgal, és emiatt gyakran üldözték őket.

Az orosz polgárháború alatt gyakorlatilag minden egymással versengő frakció követett el pogromokat, a lengyel és ukrán nacionalistáktól a Vörös és Fehér Hadseregig.[67] A dokumentált pogromok során 31 071 civil zsidót öltek meg az egykori Orosz Birodalom területén; a zsidó árvák száma meghaladta a 300 000-et. Az 1918 és 1920 közötti ukrajnai pogromok többségét az ukrán nacionalisták, a különféle bandák és a kommunistaellenes erők követték el.[68]

Elkövető A pogromok vagy túlkapások száma Meggyilkoltak száma
Nyikifor Grigorjev csapatai 52 3 471
Ukrán Direktórium 493 16 706
Fehér Hadsereg 213 5 235
Különböző csapatok 307 4 615
Vörös Hadsereg 106 725
Mások 33 185
Lengyel hadsereg 32 134
Összesen 1 236 31 071

Szovjetunió[szerkesztés]

A második világháború előtt[szerkesztés]

Lev Trockij, Lev Kamenyev és Grigorij Zinovjev bolsevik forradalmárok, akiket később Sztálin parancsára kivégeztek vagy meggyilkoltak

A bolsevikok forradalom előtti politikáját folytatva Lenin és a bolsevik párt határozottan elítélte a pogromokat, és 1918-ban a Népbiztosok Tanácsa hivatalosan is elítélte őket. A pogromokkal és az orosz antiszemitizmus megnyilvánulásaival szembeni ellenállást ebben a korszakban egyrészt a bolsevikok hivatalos, minden nemzeti és vallási kisebbséggel szembeni asszimilációs politikája, másrészt a zsidó ügyek túlhangsúlyozásával kapcsolatos aggodalmak nehezítették, mert féltek a népi antiszemitizmus erősödésétől, illetve a fehér erők nyíltan azonosították a bolsevik rendszert a zsidókkal.[69][70][71]

Lenin nyolc beszédét rögzítették gramofonlemezekre 1919-ben. Ezek közül csak hetet vettek fel újra és hoztak forgalomba. A nyolcadikat, amelyben az antiszemitizmussal kapcsolatos érzéseiről beszélt, Nyikita Hruscsov idejében betiltották:[72]

A cári rendőrség a földbirtokosokkal és a kapitalistákkal szövetségben pogromokat szervezett a zsidók ellen. A földbirtokosok és a kapitalisták megpróbálták a nélkülözés által megkínzott munkások és parasztok gyűlöletét a zsidók ellen terelni. ... Csak a legtudatlanabb és legelnyomottabb emberek képesek elhinni a zsidókról terjesztett hazugságokat és rágalmakat. ... Nem a zsidók a dolgozó nép ellenségei. A munkások ellenségei minden ország kapitalistái. A zsidók között is vannak dolgozó emberek, és ők alkotják a többséget. Ők a mi testvéreink, akiket hozzánk hasonlóan elnyom a tőke; ők a mi bajtársaink a szocializmusért folytatott harcban. A zsidók között is vannak kulákok, kizsákmányolók és kapitalisták, ahogyan az oroszok között is vannak, és minden nemzet népei között... A gazdag zsidók, akárcsak a gazdag oroszok, és a gazdagok minden országban szövetségben vannak, hogy elnyomják, szétzúzzák, kirabolják és szétzilálják a munkásokat... Szégyellje magát az átkozott cárizmus, amely kínozta és üldözte a zsidókat. Szégyelljék magukat azok, akik gyűlöletet szítanak a zsidók ellen, akik gyűlöletet szítanak más nemzetek ellen.
Lazar Kaganovics szovjet politikus 1936-ban

Lenint támogatta az akkoriban a marxista teoretikus, Bér Borohov vezetésével működő Munkás Cionista (Poale Cion) mozgalom, amely a zsidó munkásállam létrehozásáért küzdött Palesztinában, és szintén részt vett az októberi forradalomban (és az azt követő szovjet politikai életben, amíg Sztálin 1928-ban be nem tiltotta). Bár Lenin továbbra is ellenezte az antiszemitizmus (és a rasszizmus minden formáját), és lehetővé tette, hogy a zsidók is a párt és az állam legmagasabb tisztségeibe emelkedjenek, egyes történészek, mint például Dmitrij Volkogonov, azt állítják, hogy kormányának teljesítménye e tekintetben rendkívül egyenetlen volt. A korábbi hivatalos szovjet történész (aki meggyőződéses antikommunistává vált), azt állítja, hogy Lenin tudott a Vörös Hadsereg egységei által a Lengyelországgal vívott háború alatt végrehajtott pogromokról, különösen azokról, amelyeket Szemjon Bugyonnij csapatai hajtottak végre,[73] bár az egész kérdést gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Volkogonov azt írja, hogy „miközben Lenin általánosságban elítélte az antiszemitizmust, képtelen volt elemezni, nemhogy felszámolni annak elterjedtségét a szovjet társadalomban”.[74] Hasonlóképpen, a szovjet rezsim minden vallással szembeni ellenségessége nem tett kivételt a zsidó vallással szemben, és az 1921-es vallásellenes kampány során számos zsinagógát foglaltak le (hogy ezt antiszemitizmusnak kell-e tekinteni, az definíció kérdése – mivel az ortodox egyházak ugyanilyen bánásmódban részesültek). Mindenesetre az 1920-as években még mindig meglehetősen nagy volt a tolerancia a zsidó vallásgyakorlással kapcsolatban: a belorusz fővárosban, Minszkben például az 1917-ben létező 657 zsinagóga közül 1930-ban még 547 működött.[75]

Cséplés a földeken egy zsidó kolhozban. Az orosz zsidók körében a mezőgazdasági munka előmozdítása érdekében az SZKP 1925. január 17-én hivatalosan létrehozott egy kormánybizottságot, a Komzetet és egy kiegészítő állami társaságot, az OZET-et. Az OZET élén a régi bolsevikok voltak: Jurij Larin, majd Szemjon Dimanstejn, igazgatóságában pedig olyan személyek voltak, mint Szolomon Mihoelsz és Vlagyimir Majakovszkij.

Zvi Gitelman zsidó történész szerint: „Az orosz történelemben még soha – és később sem volt olyan kormány, amely ilyen erőfeszítéseket tett volna az antiszemitizmus felszámolására és kiirtására.”[76]

A kényszerű kollektivizálás és az 1920-as évek végén bekövetkezett zűrzavaros iparosítás utáni állapottal szemben az 1921–1928-as új gazdaságpolitika (NEP) a szovjet zsidó kereskedők és iparosok számára is gazdasági lehetőségeket kínált. Mivel a legtöbb nem zsidó kapitalista elmenekült a polgárháború alatt, a zsidók aránytalanul nagy szerepet játszottak a magánszektort alkotó „Nepmenek” között az 1920-as években. Az 1930-as évektől kezdve azonban a szovjet törvények az iparosoknak alig, a kereskedőknek pedig egyáltalán nem biztosítottak gazdasági függetlenséget. Sok zsidó iparos és kereskedő számára a szovjet politika a tulajdonuk és a megélhetésük elvesztéséhez vezetett.

Borisz Paszternak, akit Sztálin a nagy tisztogatás során megkímélt a következő mondattal: „Hagyjátok ezt a felhőlakót”[77]

Az 1926-os népszámlálás szerint a Szovjetunióban élő zsidók száma összesen 2 672 398 fő volt – akik közül 59% az Ukrán SZSZK-ban, 15,2% a Belorusz SZSZK-ban, 22% az Oroszországi SZSZSZK-ban és 3,8% más szovjet köztársaságokban élt.

Visinszkij főügyész (középen), felolvassa a Karl Radek elleni 1937-es vádiratot a 2. moszkvai per során

Az orosz zsidókat sokáig a szláv oroszok között nem őshonos szemita etnikai csoportnak tekintették, és ez a kategorizálás akkor szilárdult meg, amikor a Szovjetunióban az etnikai kisebbségeket etnikai hovatartozás (национальность) szerint kategorizálták. Sztálin 1913-ban A marxizmus és a nemzeti kérdés című elméleti munkájában úgy jellemezte a zsidókat, hogy „nem élő és aktív nemzet, hanem valami misztikus, megfoghatatlan és természetfeletti. Ugyanis, ismétlem, miféle nemzet például az a zsidó nemzet, amely grúz, dagesztáni, orosz, amerikai és más zsidókból áll, amelynek tagjai nem értik egymást (hiszen különböző nyelveket beszélnek), a földgolyó különböző részein laknak, soha nem fogják látni egymást, és soha nem fognak együtt cselekedni, sem békeidőben, sem háború idején?”[78] Sztálin szerint, – aki a forradalom után a nemzetiségi ügyek népbiztosa lett –, ahhoz, hogy egy kisebbség nemzetnek minősüljön, kultúrával, nyelvvel és hazával kell rendelkeznie.

A héber helyett a jiddis lenne a nemzeti nyelv, a proletárszocialista irodalom és művészet pedig a kultúra kvintesszenciájaként a judaizmus helyébe lépne. A jiddis nyelv használatát az 1920-as években erőteljesen ösztönözték a Szovjetunió jelentős zsidó lakosságával rendelkező területein, különösen az Ukrán és a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságokban. A jiddis – a belorusz, az orosz és a lengyel mellett – a Belorusz SZSZK négy hivatalos nyelvének egyike volt. A hivatalos nyelvek egyenjogúságát komolyan vették. A belorusz főváros, Minszk főpályaudvarára érkező látogató a főpályaudvar bejárata fölött mind a négy nyelven kiírt városnevet olvashatta. A jiddis volt az újságok, magazinok, könyvkiadás, színház, rádió, film, a posta, a hivatalos levelezés, a választási anyagok, sőt még a Központi Zsidó Bíróság nyelve is. Az olyan jiddis írókat, mint Sólem Aléchem és Mendele Mocher Sforim, az 1920-as években szovjet zsidó hősökként ünnepelték.

Minszkben nyilvános, államilag támogatott jiddis nyelvű iskolarendszer működött, amely az óvodától a Belorusz Állami Egyetem jiddis nyelvű részlegéig terjedt. Bár a zsidó diákok a közép- és felsőoktatásba való átlépésükkor általában orosz nyelvű tanulásra tértek át, 1927-ben a város zsidó általános iskolásainak 55,3 százaléka jiddis nyelvű iskolába járt.[79] A szovjet jiddis nyelvű iskolarendszernek a tetőpontján 160 000 tanulója volt.[80] A minszki jiddis tudományosság presztízse akkora volt, hogy Varsóban és Berlinben képzett kutatók jelentkeztek az egyetem tanári állásaira. Mindezek alapján Elissa Bemporad történész arra a következtetésre jutott, hogy ez a „nagyon hétköznapi zsidó város” az 1920-as években „a jiddis nyelv és kultúra egyik világfővárosa” volt.[81]

A zsidók az 1920-as években a belorusz politikában és általában a szovjet politikában is aránytalanul nagy szerepet játszottak, főleg a Bolsevik Párt jiddis nyelvű ágán, a Jevszekciján keresztül. Mivel 1917 előtt kevés zsidó bolsevik volt (néhány kiemelkedő kivételtől eltekintve, mint Zinovjev és Kamenyev), a Jevszekcija vezetői az 1920-as években nagyrészt korábbi bundisták voltak, akik bolsevikként folytatták a világi zsidó oktatás és kultúra mellett folytatott kampányukat. Bár Minszk lakosságának akkoriban csak valamivel több mint 40 százaléka volt zsidó, a 25 kommunista párttitkárból 19-en voltak zsidó származásúak 1924-ben.[82] A zsidó túlsúly a pártsejtekben olyan mértékű volt, hogy számos gyűlést jiddis nyelven tartottak. A minszki városi pártértekezleteken az 1930-as évek végéig jiddisül beszéltek.

Zsidó Autonóm Terület Oroszország térképén

A cionizmus növekvő zsidó nemzeti és vallási törekvéseinek ellensúlyozására és a szovjet zsidók sikeres kategorizálására a sztálini nemzetiségi meghatározás szerint 1928-ban a Komzet és az OZET segítségével létrehozták Izrael földjének alternatíváját. A Zsidó Autonóm Terület, amelynek központja az orosz Távol-Keleten, Birobidzsanban volt „Szovjet Cionná” vált.[83] Az erős hazai és nemzetközi állami propagandakampány ellenére azonban a zsidó lakosság aránya a Zsidó Autonóm Területen soha nem érte el a 30%-ot (2003-ban mindössze 1,2% volt).[84] A kísérlet az 1930-as évek közepén, Sztálin első tisztogatási kampányának idején megállt.

Tulajdonképpen a Bolsevik Párt jiddis nyelvű részlegét, a Jevszekciját 1930-ban feloszlatták, a rendszer általános elfordulásának részeként, amely a kisebbségi nyelvek és kultúrák ösztönzésétől a ruszifikáció felé fordult. Sok zsidó vezetőt, különösen a bundista háttérrel rendelkezőket, letartóztattak és kivégeztek az 1930-as években zajló tisztogatásokban, és a jiddis iskolákat is bezárták. A Belorusz SZSZK 1938-ban bezárta a jiddis nyelvű iskolák teljes hálózatát.

Sztálin 1931. január 12-én „Antiszemitizmus: Válasz az Egyesült Államokban működő Zsidó Hírügynökség megkeresésére” című levelében (amelyet a Pravda adott ki országosan 1936-ban) hivatalosan elítélte az antiszemitizmust:

Kérdésére válaszolva: A nemzeti és faji sovinizmus a kannibalizmus korszakára jellemző embergyűlölő szokások maradványa. Az antiszemitizmus, mint a faji sovinizmus extrém formája, a kannibalizmus legveszélyesebb csökevénye.

Az antiszemitizmus előnyös a kizsákmányolók számára, mint egy villámhárító, amely eltereli a dolgozó emberek által a kapitalizmusra mért csapásokat. Az antiszemitizmus veszélyes a munkásokra, téves ösvény, amely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe vezeti őket. Ezért a kommunisták, mint következetes internacionalisták, nem lehetnek másként, mint az antiszemitizmus kibékíthetetlen, esküdt ellenségei. A Szovjetunióban az antiszemitizmus a törvény legnagyobb szigorával büntetendő, mint a szovjet rendszerrel mélyen ellenséges jelenség. A Szovjetunió törvényei szerint az aktív antiszemiták halálbüntetéssel sújthatók.[85]

Fotó az 1938-ban az NKVD által letartóztatott Oszip Mandelstam költőről, aki egy gulagi táborban halt meg.

A Molotov–Ribbentrop-paktum – az 1939-es megnemtámadási egyezmény a náci Németországgal – további gyanút keltett a Szovjetunió zsidókkal szembeni álláspontjával kapcsolatban. A paktum szerint Lengyelországot, a világ legnagyobb zsidó lakosságú nemzetét 1939 szeptemberében felosztották Németország és a Szovjetunió között. Bár a paktumban nem volt alapja az ideológiai együttérzésnek (amint azt a „zsidó bolsevizmusról” szóló náci propaganda is bizonyította), Nyugat-Lengyelország német megszállása katasztrófát jelentett a kelet-európai zsidók számára. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a keleti szovjet megszállási övezetben élő zsidók közül – legalábbis – néhányan üdvözölték az oroszokat, akik liberálisabb politikát folytattak a polgári jogaikkal kapcsolatban, mint az előző antiszemita lengyel rezsim.[86] A Szovjetunió által annektált területeken élő zsidókat nagy hullámokban deportálták kelet felé; mivel ezeket a területeket hamarosan megszállta a náci Németország, ez a kényszerű migráció, amely sok áldozatba került, paradox módon több százezer zsidó deportált életét mentette meg.

Iszaak Babel író NKVD-fotója a letartóztatása után készült Sztálin nagy tisztogatása során.

Sok zsidó esett áldozatául a nagy tisztogatásnak, és bizonyítékok vannak arra, hogy Sztálin kifejezetten a zsidókat vette célba, s egész életében antiszemita érzelmeket táplált. A tisztogatások legjelentősebb áldozatai közül többen Trockij, Zinovjev és Kamenyev – zsidók voltak, és 1939-ben Sztálin határozottan parancsba adta Molotovnak, hogy a náci Németországhoz való közeledésre való tekintettel tisztítsa meg a Külügyminisztériumot a zsidóktól.

A tisztogatásoktól megmenekülő zsidók közé tartozik Lazar Kaganovics, aki az 1920-as években sikeres taskenti bürokrataként került Sztálin figyelmébe, és részt vett az 1930-as évek tisztogatásaiban. Kaganovics hűsége még Sztálin halála után is kitartott, amikor 1957-ben Molotovval együtt kizárták a párt soraiból, mert ellenezték a desztalinizációt.

A Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktumtól az anticionizmusig terjedő, régóta fennálló ellentmondásokon túlmenően hivatalosan is biztosította „minden állampolgár egyenlőségét, tekintet nélkül státuszra, nemre, fajra, vallásra és nemzetiségre”. A holokausztot megelőző évek a szovjet zsidók számára a gyors változás korszakát jelentették, maguk mögött hagyva a Tartózkodási övezet borzasztó szegénységét. Az egykori Övezet lakosságának negyven százaléka a Szovjetunió nagyvárosaiba távozott.

Az oktatásra helyezett hangsúly és a vidéki stetlekből az újonnan iparosodott városokba való költözés lehetővé tette, hogy sok szovjet zsidó Sztálin alatt általános fejlődésben részesüljön, és a világ egyik legműveltebb népcsoportjává váljon.

Jakov Krejzer, a Vörös Hadsereg hadseregtábornoka.

Mivel a sztálinizmus a városi lakosságra helyezte a hangsúlyt, a két világháború közötti migráció akaratlanul is számtalan szovjet zsidót mentett meg; A náci Németország behatolt az egész egykori Tartózkodási övezetbe – de Leningrádtól és Moszkvától kilométerekre voltak. A náci Németország által megszállt Zsidó Övezetből keletebbre vándorló zsidók az Övezet eredeti zsidó lakosságának legalább 40 százalékát érintette, akik így megmenekültek a holokauszttól.

1941-re a becslések szerint a Szovjetunióban 4,855 millió zsidó élt, ami a világ zsidó népességének mintegy 30%-a volt. Többségük azonban a vidéki Nyugat-Fehéroroszország és Ukrajna lakója volt, s így a német megszállás és a holokauszt miatt sokat szenvedtek. A megszállt területen kívül csak mintegy 800 000 zsidó élt, és 1 200 000-1 400 000 zsidót végül keletre evakuáltak.[87] A megszállt területeken maradt hárommillió zsidó túlnyomó többsége a feltételezések szerint a német megsemmisítő táborokban pusztult el.

A második világháború és a holokauszt[szerkesztés]

Szemjon Krivosein altábornagy, a Vörös Hadsereg egyik legbefolyásosabb tankparancsnoka.
Kézművesek zsinagógája, Rosztov-na-Donu. Leégett 1942-ben, a nagy honvédő háború idején
Ilja Ehrenburg szovjet író és újságíró szovjet katonákkal 1942-ben

A holokauszt során több mint kétmillió szovjet zsidó vesztette életét, ami a második legtöbb a Hitler által elpusztított lengyel zsidók után. Az 1941-es nagyobb mészárlások között volt többek között: 33 771 kijevi zsidót Babij Jar szurdoknál agyonlőttek; Vilniusban 100 000 zsidót és lengyelt öltek meg a Ponari erdőkben, Harkivban 20 000 zsidót öltek meg a Drobnyickij Jarnál, Odessszában 36 000 zsidót géppuskáztak le, Rigában 25 000 zsidót öltek meg a Rumbula közelében található fenyveserdőben, és a Krímben lévő Szimferopolban 10 000 zsidót mészároltak le. Bár a tömeges lövöldözések 1942-ben is folytatódtak – a legjelentősebbek ezek közül Pinszkben volt 16 000 áldozottal –, a zsidókat egyre inkább a nácik által megszállt Lengyelországban lévő koncentrációs táborokba szállították.

A németek által megszállt területek helyi lakói, különösen az ukránok, a litvánok és a lettek, néha kulcsszerepet játszottak más lettek, litvánok, ukránok, szlávok, romák, homoszexuálisok és zsidók meggyilkolásában. A náci megszállás alatt az ukrán és lett náci rendőrség egyes tagjai deportálásokat hajtottak végre a varsói gettóba, a litvánok pedig zsidókat meneteltettek a halálba Ponariban. Még ha egyesek segítettek is a németeknek, a német ellenőrzés alatt álló területeken jelentős számban voltak olyanok is, akik segítettek megmenekülni a zsidóknak a halál elől (lásd: Világ Igaza). Különösen Lettországban, ahol a nácikkal együttműködők száma csak kevéssel volt több, mint azoké, akik zsidókat mentettek. megmentőké. Becslések szerint akár 1,4 millió zsidó is harcolhatott a szövetséges hadseregekben; 40%-uk a Vörös Hadseregben.[88] Összesen legalább 142 500 zsidó nemzetiségű szovjet katona vesztette életét a német megszállók és szövetségeseik ellen harcolva.[89]

1946. A JAC által a zsidók háború alatti katonai kitüntetéseire (az összlétszám 1,8%-a) vonatkozó megkeresésre adott hivatalos válasz. Egyes antiszemiták megpróbálták a zsidókat a hazafiasság hiányával és a katonai szolgálat elől való bujkálással vádolni.

A holokauszttal kapcsolatos tipikus szovjet politika az volt, hogy a holokausztot a szovjet állampolgárok elleni atrocitásokként mutatták be, és nem a zsidók népirtását hangsúlyozták. Például Kijevnek a náci megszállás alóli felszabadulása után a náci bűnök kivizsgálására Rendkívüli Állami Bizottságot (Чрезвычайная Государственная Комиссия; Csrezvicsajnaja Goszudarsztvennaja Komisszija) hoztak létre. A Babij Jar-i mészárlás leírását hivatalosan a következőképpen cenzúrázták:[90]

Jelentéstervezet (1943. december 25.) Cenzúrázott változat (1944. február)

„A hitlerista banditák brutális népirtást követtek el a zsidó lakosság körében. Bejelentették, hogy 1941. szeptember 29-én minden zsidónak meg kell jelennie a Melnyikov és a Gyegtyarjov utca sarkán, és magával kell hoznia iratait, pénzét és értéktárgyait. A gyilkosok Babij Jarhoz terelték őket, elvették értékeiket, majd lelőtték őket.”

„A hitlerista banditák több ezer szovjet állampolgárt tereltek a Melnyikov és a Gyegtyarjov utca sarkára. A gyilkosok Babij Jarhoz vonultak, elvették értékeiket, majd lelőtték őket.”

Sztálinista antiszemita kampányok[szerkesztés]

A zsidó identitás háború utáni újjáéledését, amelyet Izrael állam 1948-as létrehozása ösztönzött, Sztálin óvatosan üdvözölte, mint a közel-keleti nyugati imperializmusra való nyomásgyakorlás eszközét, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy sok szovjet zsidó a cionizmus újjáéledésétől a Szovjetunióban a külön kulturális és vallási fejlődésre irányuló saját törekvéseik erősítését várta, elnyomási hullámot indított el.[91]

1948 januárjában Szolomon Mikhoelsz, a Moszkvai Állami Zsidó Színház népszerű színész-rendezője és a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöke gyanús autóbalesetben meghalt. A „gyökértelen kozmopoliták” és az anticionizmus elleni kampány zászlaja alatt a prominens zsidó értelmiségiek tömeges letartóztatása és a zsidó kultúra elnyomása következett. 1952. augusztus 12-én, a meggyilkolt költők éjszakája néven ismert eseményen Joszif Sztálin parancsára tizenhárom kiemelkedő jiddis írót, költőt, színészt és más értelmiségit végeztek ki, köztük Perec Markis, Lejb Kvitko, David Gofstejn, Iszaak Fefer és David Bergelszon.[92] Az ENSZ Közgyűlésének 1955-ös ülésén egy magas rangú szovjet tisztviselő még mindig tagadta az eltűnésükről szóló „pletykákat”.

Az 1953-as Orvosok összeesküvésének vádja szándékosan antiszemita politika volt: Sztálin a „korrupt zsidó burzsoá nacionalistákat” vette célba, kerülve az olyan szokásos jelszavakat, mint a „gyökértelen kozmopoliták” vagy a „kozmopoliták”. Sztálin azonban meghalt, még mielőtt a következő letartóztatási és kivégzési hullám komolyan elindulhatott volna. Számos történész azt állítja, hogy az orvosok összeesküvése egy olyan kampány nyitányának szánták, amely a szovjet zsidók tömeges deportálásához vezetett volna, ha Sztálin nem hal meg 1953. március 5-én. Sztálin halála után néhány nappal a szovjet kormány az összeesküvést álhírnek nyilvánította.

Iszaak Fefer (balra), Albert Einstein és Szolomon Mikhoelsz az Egyesült Államokban 1943-ban. Fefert a meggyilkolt költők éjszakáján kivégezték, 1955-ben, Sztálin halála után posztumusz rehabilitálták.

Ezek az esetek inkább Sztálin paranoiáját tükrözhették, mintsem állami ideológiát – ez a különbségtétel nem jelentett a gyakorlatban eltérést, amíg Sztálin élt, de halála után hangsúlyossá vált.

1956 áprilisában a varsói jiddis nyelvű Fołks Sztyme zsidó újság feltűnést keltően hosszú listákat közölt a holokauszt előtt és után elpusztult szovjet zsidókról. A világsajtó válaszokat kezdett követelni a szovjet vezetőktől, valamint érdeklődött a zsidó oktatási rendszer és kultúra jelenlegi állapotáról. Ugyanazon az őszön a zsidó világ vezető személyiségeinek egy csoportja nyilvánosan kérte a szovjet államfőket, hogy tisztázzák a helyzetet. Mivel nem érkezett egységes válasz, aggodalmuk csak fokozódott. A szovjet zsidók sorsa Nyugaton jelentős emberi jogi kérdéssé vált.

A Szovjetunió és a cionizmus[szerkesztés]

A marxista nemzetellenesség és az antiklerikalizmus vegyes hatást gyakorolt a szovjet zsidókra. A zsidók közvetlen haszonélvezői, de hosszú távon áldozatai is voltak annak a marxista felfogásnak, hogy a nacionalizmus minden megnyilvánulása „társadalmilag retrogresszív”. Egyrészt a zsidók felszabadultak az „ortodoxia, az önkényuralom és a népiesség” cári éveinek vallási üldöztetése alól. Másrészt ez a felfogás fenyegetést jelentett a zsidó kulturális intézményekre, a Bundra, a zsidó autonómiára, a judaizmusra és a cionizmusra.

A politikai cionizmust mint a polgári nacionalizmus egyik formáját a Szovjetunió történelme során hivatalosan kiirtották. Bár a leninizmus hangsúlyozza az „önrendelkezés” hitét, ez a tény nem tette a szovjet államot elfogadóbbá a cionizmussal szemben. A leninizmus az önrendelkezést a terület vagy a kultúra alapján határozza meg, nem pedig a vallás szerint, amely lehetővé tette a szovjet kisebbségek számára, hogy különálló oblasztyok, autonóm régiók vagy köztársaságok jöjjenek létre, amelyek azonban szimbolikusan léteztek. A zsidók azonban nem illettek bele egy ilyen elméleti modellbe; a diaszpórában élő zsidóknak még mezőgazdasági bázisuk sem volt, ahogy Sztálin gyakran állította, amikor megpróbálta tagadni a zsidó nemzet létezését, és bizonyosan nem rendelkeztek területi egységgel. A marxista elképzelések még a zsidó identitás létezését is tagadták egy vallás és kaszt létezésén túl; Marx a zsidókat „képzeletbeli nemzetként” határozta meg.

Az 1936-ban az orosz Távol-Keleten alapított Zsidó Autonóm Területen található Birobidzsan főterét uraló óriási menóra.

Lenin, aki azt állította, hogy mélyen elkötelezett az egyenlőségre törekvő eszmék és az egész emberiség egyetemessége mellett, elutasította a cionizmust mint reakciós mozgalmat, „burzsoá nacionalizmust”, „társadalmilag visszafejlődő” és elmaradott erőt, amely elutasítja a zsidók közötti osztálykülönbségeket. Ráadásul a cionizmus kapcsolatba hozta egymással a szovjet állampolgárokat és a nyugatiakat, ami veszélyes volt egy zárt társadalomban. A szovjet hatóságok hasonlóképpen féltek minden olyan tömegmozgalomtól, amely független volt a monopolisztikus kommunista párttól, és nem kötődött az államhoz vagy a marxizmus–leninizmus ideológiájához.

Anélkül, hogy hivatalos anticionista álláspontján változtatott volna, 1944 végétől 1948-ig Joszif Sztálin de facto cionistabarát külpolitikát folytatott, nyilvánvalóan abban a hitben, hogy az új ország szocialista lesz, és felgyorsítja a brit befolyás csökkenését a Közel-Keleten.[93]

1947. május 14-én, az ENSZ felosztási tervéről folytatott vita során tartott beszédében, amelyet két nappal később az Izvesztyija című lapban tettek közzé, Andrej Gromiko szovjet nagykövet bejelentette:

Mint tudjuk, a zsidó nép jelentős részének törekvései Palesztina és annak jövőbeli igazgatásának problémájához kapcsolódnak. Ez a tény aligha szorul bizonyításra... A legutóbbi háború alatt a zsidó nép rendkívüli bánatot és szenvedést élt át...

Az Egyesült Nemzetek Szervezete nem tekinthet és nem is szabad, hogy közömbösen tekintsen erre a helyzetre, mivel ez összeegyeztethetetlen lenne az Alapokmányában kinyilvánított erkölcsi szempontokkal...

Az a tény, hogy egyetlen nyugat-európai állam sem volt képes biztosítani a zsidó nép elemi jogainak védelmét és megvédeni azt a fasiszta hóhérok erőszakosságától, megmagyarázza a zsidók törekvését saját államuk létrehozására. Igazságtalan lenne ezt nem figyelembe venni, és megtagadni a zsidó nép jogát e törekvés megvalósítására.[94]

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában a szovjet jóváhagyás döntő fontosságú volt a brit mandátum alatt álló Palesztina felosztásában, amely Izrael Állam megalapításához vezetett. Három nappal azután, hogy Izrael kikiáltotta függetlenségét, a Szovjetunió de jure elismerte azt. Ezenkívül a Szovjetunió engedélyezte Csehszlovákiának, hogy az 1948-as arab–izraeli háború alatt továbbra is fegyvereket szállítson a zsidó erőknek, annak ellenére, hogy ez a konfliktus a szovjetek által támogatott 1948-as csehszlovák államcsíny után zajlott. Abban az időben az Egyesült Államok fegyverembargót tartott fenn a konfliktus mindkét oldalával szemben.

1957 végére a Szovjetunió felet váltott az arab–izraeli konfliktusban, és a hidegháború folyamán egyértelműen az arab rezsimeket támogatta Izrael ellenében. A Szovjetunió, valamint szatellitállamai és ügynökségei hivatalos álláspontja szerint a cionizmus a zsidók és az amerikaiak által használt eszköz a „rasszista imperializmushoz”.

Szovjet születési anyakönyvi kivonat 1972-ből, amely a személy szüleinek etnikai hovatartozását „zsidóként” tünteti fel.

Miközben Izrael közeli nyugati szövetségessé vált, a cionizmus kísértete felvetette a belső nézeteltérés és ellenállás félelmét. A hidegháború későbbi szakaszában a szovjet zsidókat azzal gyanúsították, hogy lehetséges árulók, nyugati szimpatizánsok vagy biztonsági kockázatot jelentenek. A kommunista vezetés bezárta a különböző zsidó szervezeteket, és a cionizmust ideológiai ellenségnek nyilvánította. A zsinagógákat gyakran rendőri felügyelet alá helyezték, mind nyíltan, mind besúgók segítségével.

Az államilag támogatott és nem hivatalos üldöztetés következtében az antiszemitizmus beivódott a társadalomba, és évekig megmaradt: az egyszerű szovjet zsidók gyakran szenvedtek nehézségeket, aminek egyik példája, hogy gyakran nem nyertek felvételt az egyetemekre, nem dolgozhattak bizonyos szakmákban, és nem vehettek részt a kormányzásban Meg kell azonban említeni, hogy ez nem mindig volt így, és ez a fajta üldözés régiónként változott. Mégis sok zsidó érezte úgy, hogy kénytelen elrejteni identitását a nevének megváltoztatásával.

A „zsidó” szót a médiában is kerülték, amikor Izrael lépéseit kritizálták, amelyeket a szovjetek gyakran vádoltak rasszizmussal, sovinizmussal stb. A zsidó helyett szinte kizárólag az izraeli szót használták, hogy a kemény kritikát ne antiszemitizmusnak, hanem anticionizmusnak tüntessék fel. Ami még ellentmondásosabb, hogy a szovjet média a politikai események bemutatásakor néha a „fasizmus” kifejezést használta az izraeli nacionalizmus jellemzésére (pl. Jabotinszkijt „fasisztának” nevezte, és azt állította, hogy „új fasiszta szervezetek jelentek meg Izraelben a hetvenes években” stb.).

1967–1985[szerkesztés]

Lev Landau, aki 1962-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat a szuperfolyékonyság elméletéért. 1965 júniusában Landau és Jevszej Liberman levelet tett közzé a New York Timesban, amelyben kijelentették, hogy szovjet zsidóként ellenzik az amerikai beavatkozást a szovjet zsidóságért folytatott diákharc érdekében.[95]

Az 1959-es népszámlálás szerint Leningrád zsidó lakossága 169 000 fő volt, és a Nagy Korál zsinagóga az 1960-as években mintegy 1200 férőhellyel működött. A rabbi Avraham Lubanov volt. Ezt a zsinagógát soha nem zárták be. A leningrádi zsidók nagy többsége nem volt vallásos, de a nagy ünnepeken, főleg Szimchat Tórákor több ezren látogatták a zsinagógát.[96]

A tömeges elvándorlás politikailag nem volt kívánatos a szovjet rendszer számára. Az 1967-es hatnapos háborút követő időszakban egyre több szovjet zsidó kérte, hogy kivándorolhasson Izraelbe, de sokuktól hivatalosan megtagadták a kivándorlási engedélyt. Az OVIR (ОВиР), a kiutazási vízumok kiadásáért felelős belügyminisztériumi-osztály egyik tipikus kifogása az volt, hogy azok a személyek, akik pályafutásuk egy bizonyos pontján a szovjet nemzetbiztonság szempontjából létfontosságú információkhoz jutottak hozzá, nem hagyhatják el az országot.

Az 1970-es Dimsic–Kuznyecov repülőgép-eltérítési ügy felhívta a nemzetközi figyelmet a Szovjetunióban elkövetett jogsértésekre, s az erős nemzetközi elmarasztalás miatt a szovjet hatóságok ideiglenesen lazítottak a kivándorlási korlátozásokon. 1960 és 1970 között mindössze 4000 ember hagyta el a Szovjetuniót; a következő évtizedben ez a szám 250 000-re emelkedett. [97]

1972-ben a Szovjetunió úgynevezett „diplomaadót” vetett ki azokra a kivándorolni szándékozókra, akik a Szovjetunióban szereztek felsőfokú végzettséget.[98] Egyes esetekben a díj elérte akár a húsz éves fizetést is. Ez az intézkedés valószínűleg a szovjet zsidók és az értelmiség más tagjainak növekvő nyugati kivándorlása által okozott agyelszívás ellen irányult. Bár a zsidók ma már a lakosság kevesebb mint 1%-át teszik ki, egyes felmérések szerint a kivándorló zsidók körülbelül harmada szerzett valamilyen felsőfokú végzettséget. Továbbá, a speciális szakképzést igénylő pozíciókat betöltő zsidók általában erősen koncentrálódtak néhány szakterületen, beleértve az orvostudományt, a matematikát, a biológiát és a zenét.[99] A nemzetközi tiltakozások nyomán a Kreml hamarosan visszavonta az adót, de szórványosan továbbra is különböző korlátozásokat vezetett be. Emellett a vezető felsőoktatási intézményekben nem hivatalos zsidó kvótát vezettek be azáltal, hogy a zsidó jelentkezőket szigorúbb felvételi vizsgáknak vetették alá.[100][101][102][103]

Eleinte szinte mindazok, akiknek sikerült Izraelbe kiutazási vízumot szerezniük, valóban alijáztak, de az 1970-es évek közepe után az Izraelbe induló személyek többsége valójában más célpontokat választott, nevezetesen az Egyesült Államokat.

Glasznoszty és a Szovjetunió felbomlása[szerkesztés]

1989-ben rekordszámú, 71 000 szovjet zsidónak engedélyezték a kivándorlást a Szovjetunióból, akik közül csak 12 117-en vándoroltak be Izraelbe. Az amerikai politika eleinte menekültként kezelte a szovjet zsidókat, és korlátlan számban engedélyezte az immigrációt, de ez a politika végül megszűnt. Ennek eredményeként egyre több zsidó kezdett Izraelbe költözni, mivel ez volt az egyetlen ország, amely hajlandó volt feltétel nélkül befogadni őket.

Az 1980-as években Mihail Gorbacsov kormánya korlátlan zsidó emigrációt engedélyezett, maga a Szovjetunió pedig 1991-ben összeomlott. Ennek következtében a volt Szovjetunióból tömegesen vándoroltak ki a zsidók. Az 1970-es évek óta több mint 1,1 millió zsidó származású orosz emigrált Izraelbe, akik közül 100 000-en nem sokkal később harmadik országokba, például az Egyesült Államokba és Kanadába vándoroltak ki, 240 000-en pedig a halákha szerint nem számítottak zsidónak, de a visszatérési törvény szerint zsidó származás vagy házasság miatt jogosultak voltak rá. A Jackson–Vanik törvénykiegészítés elfogadása óta több mint 600 000 szovjet zsidó emigrált.

A mai Oroszország[szerkesztés]

Tomszki Korál zsinagóga, Szibéria legrégebbi zsinagógája
A szentpétervári Nagy Korál zsinagóga, Európa és a világ legnagyobb zsinagógái között.
Putyin elnök meggyújt egy hanukai menórát Berel Lazar orosz főrabbival. A zsidó vallás hivatalosan Oroszország négy államvallásának egyike.[104]

A zsidó vallást hivatalosan Oroszország négy „hagyományos vallása” közé sorolják az ortodox kereszténység, az iszlám és a buddhizmus mellett.[104] A 2002. évi népszámlálás szerint a zsidók Oroszország teljes népességének körülbelül 0,16%-át teszik ki, ami 232 267 főt jelent. Az orosz zsidók többsége szekuláris és inkább etnikailag vallják magukat zsidónak, mint vallási hovatartozás alapján, bár az orosz zsidók körében egyre nagyobb az érdeklődés a zsidó identitás és a zsidó hagyományok gyakorlása iránt. A lubavicsi zsidó mozgalom aktívan tevékenykedik ezen a területen, zsinagógákat és zsidó óvodákat hozva létre a zsidó lakossággal rendelkező orosz városokban. Ezenkívül a legtöbb orosz zsidónak vannak Izraelben élő rokonai.

A volt Szovjetunió területén több jelentős zsidó szervezet is működik. A központi zsidó szervezet a FÁK Zsidó Hitközségek Szövetsége Berel Lazar főrabbi vezetésével.

Az 1888-ban megnyitott Volgográdi zsinagóga

Az antiszemitizmus az idegengyűlölet egyik leggyakoribb megnyilvánulása a posztszovjet Oroszországban, még egyes politikuscsoportok között is. Az etnikai vagy vallási alapon történő gyűlöletkeltés elleni rendelkezések ellenére (az Orosz Föderáció büntető törvénykönyvének 282. törvénycikke), 2002-ben a volt Szovjetunió köztársaságaiban működő antiszemita neonáci csoportok száma arra késztette a Pravdát, hogy 2002-ben kijelentse: „Az antiszemitizmus virágzik Oroszországban” 2005 januárjában egy 15 duma tagból álló csoport követelte a zsidóság és a zsidó szervezetek kitiltását Oroszországból. 2005-ben 500 prominens orosz, köztük a nacionalista Haza Párt mintegy 20 tagja követelte az államügyésztől, hogy vizsgálja meg az ősi zsidó szövegeket mint „oroszelleneseket”, és tiltsa be a judaizmust. A vizsgálatot valóban elindították, de a nemzetközi felháborodás után leállították.

Összességében az elmúlt években, különösen a 2000-es évek eleje óta az antiszemitizmus szintje Oroszországban alacsony, és folyamatosan csökken[105][106] Vlagyimir Putyin kormánya fellép az antiszemitizmus ellen, bár egyes oroszországi politikai mozgalmak és csoportok antiszemiták.

Oroszországban gyakran publikálnak mind történelmi, mind kortárs antiszemita anyagokat. Nemrég például megjelent egy huszonöt antiszemita címből álló sorozat (Egy Orosz Hazafi Könyvtára címmel), köztük az oroszra fordított Mein Kampf (2002), amelyet ugyan már 2010-ben betiltottak,[107] Jürgen Graf A holokauszt mítosza, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei és mások.

Grigorij Perelman szentpétervári matematikus

Az antiszemita incidenseket többnyire szélsőséges, nacionalista és iszlamista csoportok követik el. A legtöbb antiszemita incidens zsidó temetők és épületek (közösségi központok és zsinagógák) ellen irányul, mint például a permi zsidó közösségi központ elleni támadás 2013 márciusában[108] és a volgográdi zsidó óvoda elleni támadás 2013 augusztusában.[109] Mindezek mellett több erőszakos támadás is történt zsidók ellen Moszkvában, például 2006-ban, amikor egy neonáci 9 embert késelt meg a Bolsaja Bronnaja utcai zsinagógában,[110] illetve 1999-ben ugyanezen zsinagóga ellen sikertelen bombatámadást követtek el.[111]

Ioszif Davidovics Kobzon, Oroszország legtöbbször kitüntetett művészét gyakran nevezték az „orosz Sinatrának
Arkagyij Rotenberg, milliárdos üzletember és a Sztrojgazmontazs társtulajdonosa. Vlagyimir Putyin közeli bizalmasának számít.

A szélsőséges iszlám csoportok által a zsidók ellen elkövetett támadások Oroszországban ritkák, bár a támadások száma nőtt, főként a muszlimok lakta területeken. 2013. július 25-én a derbenti rabbit ismeretlenek megtámadták és súlyosan megsebesítették a háza közelében, valószínűleg egy terrorista. Az eset aggodalmat keltett a helyi zsidók körében a zsidó közösség elleni további cselekmények miatt.[112]

Miután 2013-ban Oroszországban elfogadtak néhány melegellenes törvényt, és 2012-ben a Pussy Riot zenekarral történt incidens egyre nagyobb kritikát váltott ki a témával kapcsolatban Oroszországon belül és kívül, számos verbális antiszemita támadás érte az orosz meleg aktivistákat szélsőbaloldali aktivisták és antiszemita írók, például Izrael Samir részéről, akik a Pussy Riot incidenst a zsidóság háborújának tekintették a keresztény ortodox egyház ellen.[113][114][115]

Szergej Kirijenko, Oroszország legfiatalabb miniszterelnöke

A Zsidó Autonóm Terület továbbra is az orosz állam autonóm területe.[116] Mordehaj Scheiner birobidzsani főrabbi szerint 4000 zsidó él a fővárosban.[117] Nyikolaj Mihajlovics Volkov kormányzó kijelentette, hogy „támogatni kíván minden értékes kezdeményezést, amelyet helyi zsidó szervezetek tartanak fenn”.[118] A birobidzsáni zsinagógát 2004-ben, a régió 1934-es alapításának 70. évfordulóján nyitották meg.[119]

Jevgenyij Rojzman orosz ellenzéki politikus, aki 2013 és 2018 között Jekatyerinburg polgármestereként tevékenykedett

Ma Oroszország zsidó lakossága a kis családméretek, valamint az asszimiláció és a vegyes házasságok magas aránya miatt egyre csökken. Ezt a zsugorodást néhány külföldről, főleg Németországból visszatért orosz-zsidó emigráns lelassította. A zsidó szülőktől született gyermekek nagy többsége, akár 90%-a vegyes házasságokból származik, és a legtöbb zsidónak csak egy vagy két gyermeke van. Az orosz zsidók többsége Moszkvában vagy a főváros közelében él, további 20% pedig Szentpétervár környékén, a többi pedig a legalább 1 millió lakosú nagyvárosokban.[120]

Az orosz távol-keleti Zsidó Autonóm Terület zsidó lakossága 2002-ben 2327 volt (1,22%).

A buharai zsidók főleg üzbég városokban élnek. A közép-ázsiai zsidók száma 1959-ben 20 800 körül volt. A tömeges kivándorlás előtt a tádzsik nyelv egyik dialektusát beszélték.[121]

A grúz zsidók száma 1964-ben mintegy 35 700 volt, többségük Grúziában élt.[122]

A kaukázusi hegyi zsidók, más néven tatok főleg Izraelben és az Egyesült Államokban élnek, elszórtan Dagesztánban és Azerbajdzsánban. 1959-ben Dagesztánban körülbelül 15 000, Azerbajdzsánban pedig 10 000 fő volt a számuk. A tat nyelv közép-perzsa nyelvjárás.[123]

A krími zsidók, akik magukat krimcsáknak nevezték, hagyományosan a Krímben éltek, 1897-ben mintegy 5700-an voltak. Az éhínség miatt az 1920-as években többen kivándoroltak Törökországba és az Egyesült Államokba. A fennmaradó lakosságot a holokauszt gyakorlatilag megsemmisítette a Krím náci megszállása alatt, azonban a krimcsákok a háború után újra letelepedtek a Krímben, 1959-ben 1000 és 1800 közé tehető azok száma, akik visszatértek.[124]

Az EuroStars fiatal felnőttek programja Oroszország 32 városában biztosít zsidó tanulási és társadalmi tevékenységeket. .[125][126][127] Egyesek szerint a 21. század eleje óta „reneszánszát éli” az oroszországi zsidó közösség.[12]

Történelmi demográfia[szerkesztés]

Demográfiai adatok az Orosz Birodalom, a Szovjetunió és a posztszovjet államok zsidóira vonatkozóan
Év Zsidó lakosság (beleértve a tatokat is) Megjegyzések
1914 Több mint 5 250 000 Orosz Birodalom
1926 [128] 2 672 499 A Szovjetunió első össz-szövetségi összeírása

A határváltozások (Lengyelország elszakadása és Besszarábia egyesülése Romániával), a kivándorlás és az asszimiláció eredménye.

1939 [129] 3 028 538 A természetes növekedés, az elvándorlás, az asszimiláció és az elnyomás eredménye
1941 eleje 5 400 000 Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország, a balti köztársaságok és a Lengyelországból érkező zsidó menekültek beáramlásának eredménye
1959 2 279 277 Lásd: holokauszt és alija.
1970 2 166 026 A természetes népességfogyás (a halálozási arány meghaladja a születési arányt), az elvándorlás és az asszimiláció (például a vegyes házasságok) eredménye
1979 1 830 317 Csökkenés ugyanazon okból, mint 1970-ben
1989 1 479 732 Szovjet népszámlálás. A Szovjetunió egész területén végzett utolsó népszámlálás. Ugyanazért csökkenés, mint 1970-ben.
2000 [130] 460 000 A tömeges elvándorlás, a természetes népességcsökkenés és az asszimiláció eredménye.
2002 265.000 Csökkenés a 2000. évivel megegyező okból
2010 159,348 Csökkenés a 2000. évivel megegyező okból
Zsidó népesség az egyes SZSZK-okban és a volt SZSZK-okban évenként (az 1989-es SZSZK határokat használva)[131]
SSR 1897 1926 1939 1959 1970 1979 1989 2002[132] 2010[133]

Oroszországi SZSZSZK/Oroszország 250 000 539 037 891 147 880 443 816 668 713 399 570 467 265 000 159 348
Ukrán SZSZK/Ukrajna 2 680 000 2 720 000 2 700 000[134][135] (1941) 840 446 777 406 634 420 487 555 100 000 71 500
Belorusz SZSZK/Fehéroroszország 690 000[136](1941) 150 090 148 027 135 539 112 031 24 300 12 926[137](2009)
Moldáv SZSZK/Moldova 250 000[138] 95 108 98 091 80 193 65 933 5500 4100
Észt SZSZK/Észtország 4309[139] 5 439 5 290 4993 4653 1900 1800
Lett SZSZK/Lettorország 95 675[140] (1925) 95 600 36 604 36 686 28 338 22 925 9600 6454[141] (2011)
Litván SZSZK/Litvánia 263 000 24 683 23 566 14 703 12 398 3700 3050[142] (2011)
Grúz SZSZK/Grúzia 30 534 42 300 51 589 55 398 28 315 24 834 5000 3200
Örmény SZSZK/Örményország 335 512 1 042 1049 962 747 <100 <100
Azerbajdzsáni SZSZK /Azerbajdzsán 59 768 41 245 46 091 49 057 44 345 41 072 7900 9100[143] (2009)
Türkmén SZSZK/Türkmenisztán 2045 3037 4 102 3530 2866 2509 600 200
Üzbég SZSZK/Üzbegisztán 37 896 50 676 94 488 103 058 100 067 95 104 6000 4500
Tádzsik SZSZK/Tádzsikisztán 275 5166 12 435 14 627 14 697 14 836 100 <100
Kirgiz SZSZK/Kirgizisztán 318 1895 8632 7687 6879 6012 900 600
Kazah SZSZK/Kazahsztán 3,548 19 240 28 085 27,676 23 601 20 104 4500 3700
Szovjetunió/Posztszovjet államok 5 250 000 2 672 499 3 028 538 2 279 277 2 166 026 1 830 317 1 479 732 460 000 280 678
Történelmi orosz zsidó népesség
Év Népesség Vált. (%)  
1897 250 000 —    
1926 539 037 +115,6%
1939 891 147 +65,3%
1959 880 443 −1,2%
1970 816 668 −7,2%
1979 713 399 −12,6%
1989 570 467 −20,0%
2002 265 000 −53,5%
2010 159 348 −39,9%
Forrás: [131][132][133]A zsidó népességi adatok között szerepelnek a hegyi zsidók, grúz zsidók, buharai zsidók (vagy közép-ázsiai zsidók), krimcsakok (mind az 1959-es szovjet népszámlálás szerint), és a tatok[144]
Zsidó népesség az egyes SZSZK-okban és a volt SZSZK-okban évenként (az 1989-es SZSZK határokat használva) az összlakosság százalékában[131]
SZSZK % 1926 % 1939 % 1959 % 1970 % 1979 % 1989 % 2002[132] % 2010[133]
Orosz SZSZSZK/Oroszország 0.58% 0.81% 0.75% 0.63% 0.52% 0.39% 0.18% 0.11%
Ukrán SZSZK/Ukrajna 6.55%[145] 2.01% 1.65% 1.28% 0.95% 0.20% 0.16%
Belorusz SZSZK/

Fehéroroszország

6.55%[146] 1.86% 1.64% 1.42% 1.10% 0.24% 0.14%[137]
Moldáv SZSZK/Moldova 3.30% 2.75% 2.03% 1.52% 0.13% 0.11%
Észt SZSZK/Észtország 0.38%[139] 0.45% 0.39% 0.34% 0.30% 0.14% 0.13%
Lett SZSZK/Lettország 5.19%[140] 4.79% 1.75% 1.55% 1.13% 0.86% 0.40% 0.31%[141]
Litván SZSZK/Litvánia 9.13% 0.91% 0.75% 0.43% 0.34% 0.10% 0.10%[142]
Grúz SZSZK/Grúzia 1.15% 1.19% 1.28% 1.18% 0.57% 0.46% 0.10% 0.08%
Örmény SZSZK/Örményország 0.04% 0.04% 0.06% 0.04% 0.03% 0.02% <0.01% <0.01%
Azerbajdzsáni SZSZK/Azerbajdzsán 2.58% 1.29% 1.25% 0.96% 0.74% 0.58% 0.10% 0.10%[143]
Türkmén SZSZK/Türkmenisztán 0.20% 0.24% 0.27% 0.16% 0.10% 0.07% 0.01% <0.01%
Üzbég SZSZK/Üzbegisztán 0.80% 0.81% 1.17% 0.86% 0.65% 0.48% 0.02% 0.02%
Tádzsik SZSZK/Tádzsikisztán 0.03% 0.35% 0.63% 0.50% 0.39% 0.29% <0.01% <0.01%
Kirgiz SZSZK/Kirgizisztán 0.03% 0.13% 0.42% 0.26% 0.20% 0.14% 0.02% 0.01%
Kazah SZSZK/Kazahsztán 0.06% 0.31% 0.30% 0.22% 0.16% 0.12% 0.03% 0.02%
Szovjetunió/Posztszovjet államok 1.80% 1.80% 1.09% 0.90% 0.70% 0.52% 0.16% 0.10%

A zsidó lakosság adatai az összes évben kiterjednek a hegyi zsidókra, a grúz zsidókra, a buharai zsidókra (vagy közép-ázsiai zsidókra), a krimcsákokra és a tatokra.

Orosz zsidó alijázás és bevándorlás Izraelen kívüli országokba[szerkesztés]

Izrael[szerkesztés]

Juli Edelstein, a Szovjetunió egyik legjelentősebb refusenikje, aki 2013 és 2020 között a Knesszet (Izrael parlamentje) elnökeként tevékenykedett.
Év TFR
2000 1.544
1999 1.612
1998 1.632
1997 1.723
1996 1.743
1995 1.731
1994 1.756
1993 1.707
1992 1.604
1991 1.398
1990 1.390

Napjainkban az orosz zsidók legnagyobb része olé (alijázott zsidó) és szabra („bennszülött”). 2011-ben az oroszok Izrael 7,7 millió lakosának mintegy 15%-át alkották (beleértve a halákhikus nem zsidókat, akik a volt Szovjetunióból érkezett bevándorlók mintegy 30%-át tették ki).[147] Az 1990-es évekbeli alijázás ennek a népességnek a 85-90%-át teszi ki. A posztszovjet államokban (FSU) született olim népességnövekedési üteme a legalacsonyabb volt az izraeli csoportok körében, a termékenységi ráta 1,70, a természetes szaporodás pedig mindössze +0,5% volt évente.[148] Az izraeli zsidó születési arányszám növekedése a 2000–2007 közötti időszakban részben a posztszovjet országokból alijázó zsidók növekvő születési arányszámának volt köszönhető, akik jelenleg Izrael zsidó lakosságának 20%-át teszik ki.[149][150] Az izraeli orosz zsidó népesség 96,5%-a zsidó vagy nem vallásos, míg 3,5% (35 000 fő) más valláshoz (többnyire kereszténységhez) tartozik, és mintegy 10 000 fő a zsidó kereszténységtől elkülönülő messiási zsidóként azonosítja magát.[151]

Az Izraelben született FSU-olim teljes termékenységi rátáját az alábbi táblázat tartalmazza. A TFR idővel nőtt, 1997-ben érte el a csúcsot, majd ezt követően kissé csökkent, 2000 után pedig ismét nőtt.[148]

1999-ben körülbelül 1 037 000, a volt Szovjetunió területéről származó olim élt Izraelben, akik közül körülbelül 738 900 fő alijázott 1989 után.[152][153] A második legnagyobb oleh (עוֹלֶה) csoport (marokkói zsidók) mindössze 1 000 000 főt számlált. 2000 és 2006 között 142 638 posztszovjet országban született zsidó költözött Izraelbe, míg 70 000 közülük emigrált Izraelből olyan országokba, mint az Egyesült Államok és Kanada – a teljes népesség 2007 januárjáig 1 150 000-re emelkedett. A természetes növekedés 0,3% körüli volt az 1990-es évek végén. Például 1996-ban 2 456 (7463 születés és 5007 haláleset), 1997-ben 2819 (8 214–5 395), 1998-ban 2 959 (8926–5967) és 1999-ben 2970 (9 282–6 312). 1999-ben a természetes növekedés +0,385% volt. (A számok csak az 1989 után beköltözött, posztszovjet országban született alijázó zsidókra (olim) vonatkoznak). [154]

Becslések szerint 2010 végén 45 000 olyan illegális bevándorló élt Izraelben, aki a volt Szovjetunióból érkezett, de nem világos, hogy közülük hányan valóban zsidók.[155]

2013-ban 7520 fő, azaz az összes olim közel 40%-a alijázott a volt Szovjetunióból.[156][157][158][159] 2014-ben 4685 orosz állampolgár költözött Izraelbe, ami több mint kétszerese az előző 16 év bármelyikében megszokottnak.[160] 2015-ben közel 7000, vagyis az összes olim valamivel több mint húsz százaléka érkezett a volt Szovjetunióból.[161][162]

A volt Szovjetunióból származó olim és olot (עוֹלות) között olyan neves személyiségek vannak, mint Anna Zak, Natan Saranszkij, Yuri Foreman, Juli-Joel Edelstein, Zeév Elkin, Nachman Dusanszki, Borisz Gelfand, Natasha Mozgovaya, Avigdor Lieberman, Roman Dzindzichashvili, Anastassia Michaeli, Haim Megrelashvili, Victor Mikhalevski, Evgeny Postny, Maxim Rodshtein, Tatiana Zatulovskaya, Maria Gorokhovskaya, Katia Pisetsky, Alekszander Averbukh, Anna Smashnova, Jan Talesnikov, Vagyim Alekszejev, Michael Kolganov, Alexander Danilov, Jevgenyija Lineckájá, Marina Kravcsenko, David Kazhdan, Leonyid Nevzlin, Vadim Akolzin, Roman Bronfman, Mihail Csernoj, Arkagyij Gajdamak, Szergej Sakhnovski, Roman Zareckij, Alekszandra Zareckij, Borisz Tsirelson, Ania Bukstein és Margarita Levieva.

Amerikai Egyesült Államok[szerkesztés]

Regina Spektor amerikai énekesnő, aki olyan költőktől idéz dalaiban, mint Paszternak.

A második legnagyobb orosz zsidó lakosság az Egyesült Államokban él. A RINA szerint az Egyesült Államokban az orosz zsidó lakosság száma 350 000 fő. Az Egyesült Államokban a teljes orosz zsidó népességet 700 000-re becsülik.

Nevezetes oroszországi, cári oroszországi, vagy a Szovjetunióban született zsidó amerikaiak (élők és elhunytak) közé tartozik Alekszej Alekszejevics Abrikoszov, Isaac Asimov, Leonard Blavatnik, Sergey Brin, Joszif Alekszandrovics Brodszkij, Szergej Dovlatov, Anthony Fedorov, Israel Gelfand, Emma Goldman, Vladimir Horowitz, Gregory Kaidanov, Avi Kaplan, Jan Koum, Szavelij Kramarov, Mila Kunis, Leonid Levin, Lev Loseff, Alexander Migdal, Eugene Mirman, Alla Nazimova, Ayn Rand, Mark Rothko, Dmitry Salita, Menachem Mendel Schneerson, Jakov Sinai, Mihail Sifman, Mihail Sufutinszkij, Regina Spektor, Willi Tokarev és Arkady Vainshtein.

A nagy orosz zsidó közösségek közé tartozik Brighton Beach és Sheepshead Bay, New York Brooklyn kerületében; Fair Lawn és a közeli területek Bergen megyében, New Jersey államban; Bucks és Montgomery megyék Philadelphia közelében; Pikesville, Maryland, Baltimore túlnyomórészt zsidó külvárosa; Washington Heights a Sunny Isles Beach szomszédságában, Dél-Floridában; Skokie és Buffalo Grove, Chicago külvárosai; és a kaliforniai West Hollywood.

Németország[szerkesztés]

A negyedik legnagyobb orosz-zsidó közösség Németországban található, az orosz-zsidók száma 119 000 fő, de egyéb kötődéseket figyelembe véve 250 000 fő.[163][164][165]

1991–2006-ban a volt szovjet területekről körülbelül 230 000 zsidó vándorolt be Németországba. 2006 elején Németország megszigorította a bevándorlási programot. A mintegy 215 000 fős orosz zsidó népesség körében végzett felmérés (a természetes fogyást is figyelembe véve) azt mutatta, hogy a megnövekedett népesség mintegy 81%-a vallásilag zsidó vagy ateista, míg mintegy 18,5%-a kereszténynek vallotta magát.

A neves németországi orosz zsidók közé tartozik Valery Belenky, Maxim Biller, Friedrich Gorenstein, Wladimir Kaminer, Lev Kopelev, Elena Kuschnerova, Alfred Schnittke, Vlagyimir Nyikolajevics Vojnovics és Lilya Zilberstein.

Kanada[szerkesztés]

Az ötödik legnagyobb orosz zsidó közösség Kanadában található. A szűken vett kanadai orosz zsidó lakosság száma 30 000, az orosz zsidó gyökerekkel rendelkező lakosság száma pedig több mint 50 000 fő, főleg Montrealban és Torontóban. A neves orosz zsidó lakosok közé tartozik Mark Berger cselgáncsozó, Eliezer Serbatov jégkorongozó és a Tasseomancy zenei együttes.

Ausztrália[szerkesztés]

A Szovjetunióból érkező zsidók az 1970-es és 1990-es években két migrációs hullámban telepedtek le Ausztráliában. Mintegy 5000-en vándoroltak be az 1970-es években, és 7-8000-en az 1990-es években.[8] A volt Szovjetunióból származó zsidók becsült száma Ausztráliában 10 000–11 000 fő, ami az ausztrál zsidó népesség körülbelül 10%-át teszi ki. A volt Szovjetunió zsidóinak mintegy fele Ukrajnából, harmada pedig az Orosz Föderációból származik.[166]

Finnország[szerkesztés]

1990 óta orosz zsidók százai költöztek Finnországba, és segítettek megfékezni az ottani zsidó közösség csökkenését.[167] A finnországi zsidók összlétszáma az 1980-as 800-ról 2006-ra 1200-ra nőtt. Az összes iskolás zsidó gyerek 75%-ának van legalább egy orosz szülője.

Más országok[szerkesztés]

Maja Mihajlovna Pliszeckaja kormányzati díjat kap Vlagyimir Putyin orosz elnöktől 2000. november 20-án.

Ausztriában, Belgiumban, Nagy-Britanniában, Olaszországban, Hollandiában, Új-Zélandon és Svájcban is élnek kisebb számban orosz zsidók. Az orosz zsidók bevándorlása semlegesítette a zsidó népesség negatív tendenciáit néhány európai országban, például Hollandiában és Ausztriában. A franciaországi orosz zsidók között szerepel Leon Szamojlovics Bakszt, Marc Chagall, Leon Poljakov, Jevgenyij Igorevics Kiszin, Alexandre Koyré, Ida Rubinstein, Lev Sesztov és Anatoli Vaïsser. Néhány további nevezetes orosz zsidó Roman Arkagyjevics Abramovics, Vlagyimir Askenazi, Borisz Abramovics Berezovszkij és Maxim Vengerov (Egyesült Királyság), Gennadi Sosonko (Hollandia), Viktor Lvovics Korcsnoj (Svájc) és Maja Mihajlovna Pliszeckaja (Spanyolország).

Zsidó származású orosz miniszterelnökök[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Monthly Bulletin of Statistics. Cbs.gov.il . [2007. november 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  2. Kliger, Sam: Russian Jews in America: Status, Identity and Integration. AJCRussian.org . The American Jewish Committee, 2004. június 14. [2017. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. szeptember 13.)
  3. German Jews more than victims, community head says. Jewish Journal, 2011. január 5.
  4. DellaPergola, Sergio: World Jewish Population, 2012. North American Jewish Data Bank, 2012. november 2. [2013. április 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. július 21.)
  5. Tolts, Mark. Sources for the Demographic Study of the Jews in the Former Soviet Union. Institute of Contemporary Jewry, The Hebrew University of Jerusalem/Oxford University Press, 170. o. (2014). ISBN 9780199363490 
  6. Ruvinskiy, Vladimir. „Russian census to find large Jewish drop, expert predicts”, 2010. október 24. (Hozzáférés ideje: 2015. szeptember 25.) 
  7. В России проживает около миллиона иудеев Interfax, 26 февраля 2015 года
  8. a b Gruzman, Emmanuel (May 12, 2018). Russian-speaking Jews in Australia: more difficulties at first but more satisfied at last. plus61j.net.au , 2018. május 12. (Hozzáférés: 2018. június 8.)
  9. a b Arena – Atlas of Religions and Nationalities in Russia. Sreda.org
  10. 2012 Survey Maps. "Ogonek", № 34 (5243), August 27, 2012. Retrieved September 24, 2012.
  11. Table of Ratios of Jewish to Total Population in the Principal Countries and Cities of the World 
  12. a b Renaissance of Jewish life in Russia November 23, 2001, By John Daniszewski, Chicago Tribune
  13. Jews. Pew Research Center, 2012. december 18. (Hozzáférés: 2021. március 17.)
  14. Gartner, Lloyd P.. History of the Jews in Modern Times. Oxford: Oxford University Press, 163–190. o. (2010) 
  15. a b Overy, Richard. The Dictators: Hitler's Germany, Stalin's Russia. W. W. Norton Company, Inc (2004). ISBN 9780141912240 
  16. Pogroms in the Ukraine (1919–1921) Online Encyclopedia of Mass Violence, April 3, 2008, retrieved September 9, 2015.
  17. Weiner: The Virtual Jewish History Tour
  18. Modern Jewish History: Pogroms, Jewish Virtual Library, 2008, retrieved September 9, 2015.
  19. Simon, Rita James. In the Golden Land: A Century of Russian and Soviet Jewish Immigration in America, First, Westport, Connecticut: Praeger, 49. o. (1997). ISBN 978-0-275-95731-5. Hozzáférés ideje: 2017. március 30. 
  20. Shneer, David. Yiddish and the Creation of Soviet Jewish Culture: 1918–1930. Cambridge University Press, 43. o. (2004). ISBN 9780521826303 
  21. Berkhoff, Karel C.. Harvest of Despair: Life and Death in Ukraine Under Nazi Rule, 60. o. (2004). ISBN 9780674020788 
  22. Arad, Yitzhak. In the Shadow of the Red Banner: Soviet Jews in the War Against Nazi Germany. Gefen Publishing House, Ltd., 133. o. (2010). ISBN 9789652294876 
  23. Brook. „Birobidzhan Journal; A Promised Land in Siberia? Well, Thanks, but ...”, The New York Times, 1996. július 11. 
  24. Constitution of the Russian Federation, Article 65
  25. Спектор Р., руководитель Департамента Евро-Азиатского Еврейского конгресса (ЕАЕК) по связям с общественностью и СМИ (2008). „Биробиджан – terra incognita?” (orosz nyelven). Биробиджанский проект (опыт межнационального взаимодействия): сборник материалов научно-практической конференции, 20. o.  
  26. Martin, Terry. The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923–1939. Cornell University Press (2001). ISBN 978-0801486777 
  27. a b Pinkus, Benjamin. The Jews of the Soviet Union: The History of a National Minority. Cambridge University Press (1990). ISBN 9780521389266 
  28. Gutman, Israel. Fighters Among the Ruins: The Story of Jewish Heroism During World War II. Bnai Brith Books (1988) 
  29. Jewish Soldiers in the Allied Armies, Yad Vashem, 2002-07-30, retrieved September 7, 2015.
  30. Maltz: One, two, three, four – we opened up the Iron Door. haaretz.com. (Hozzáférés: 2016. szeptember 13.)
  31. Jewish Population of the World, Jewish Virtual Library, retrieved September 9, 2015.
  32. Sokol: Peres inaugurates Russian Jewish museum. The Jerusalem Post, 2012. november 8.
  33. Armenia. Jewishvirtuallibrary.org. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  34. Belarus: Virtual Jewish History Tour. Jewishvirtuallibrary.org, 1991. április 25. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  35. Ukraine: Virtual Jewish History Tour. Jewishvirtuallibrary.org. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  36. Петрухин, Владимир Яковлевич. Русь и Хазария: к оценке исторических взаимосвязей / Хазары (orosz nyelven). Jeruzsálem: Мосты культуры / Гешарим,, 86–87. o. (2005). ISBN 5-93273-196-6 
  37. A. I. Pereswetoff-Morath, A Grin without a Cat, vol. 2: Jews and Christians in Medieval Russia – Assessing the Sources (Lund Slavonic Monographs, 5), Lund 2002
  38. szerk.: Fruma Mohrer: Guide to the YIVO Archives. Yivo Institute for Jewish Research, New York: M.E. Sharpe, 298. o. (1998). ISBN 978-0-7656-0130-8. Hozzáférés ideje: 2017. február 12. 
  39. Glassman: Rabbonim, Rebbes, and Crown Rabbis of Lyakhovichi-An Original Publication of Lyakovichi Shtetl Website. jewishgen.org. Jewish Gen, Inc., 2004. december 1. [2015. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 31.)
  40. Kaplan Appel, Tamar. Crown Rabbi, The YIVO Encyclopedia of Jews in Eastern Europe. Yale University Press (2010. augusztus 3.). ISBN 9780300119039. OCLC 170203576. Hozzáférés ideje: 2015. május 31. 
  41. Berlin, Adele. Crown Rabbi, The Oxford Dictionary of the Jewish Religion, 2nd, Oxford; New York: Oxford University Press, 195. o. (2011). ISBN 978-0-19-973004-9. Hozzáférés ideje: 2015. május 31. 
  42. Zvi Y. Gitelman (2001): A Century of Ambivalence: The Jews of Russia and the Soviet Union, 1881 to the Present.
  43. Herzl Yankl Tsam (Beyond the Pale)
  44. Merchants to Multinationals: British Trading Companies in the Nineteenth and Twentieth Centuries, Geoffrey Jones, Oxford University Press, 2000
  45. The World of Hasidism: H. Rabinowicz, 1970, p. 132, Hartmore House, London ISBN 0-87677-005-7
  46. Duffy, James P., Vincent L. Ricci, Czars: Russia's Rulers for Over One Thousand Years, p. 324
  47. Antisemitism in Imperial Russia. Worldfuturefund.com. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  48. Czar Alexander III. Fortunecity.com. [2011. január 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  49. Riasanovsky, Nicholas, A History of Russia, p. 395
  50. But Were They Good for the Jews? by Elliot Rosenberg, p. 183
  51. The Pittsburgh Press, October 25, 1915, p. 11
  52. The Jewish Agency for Israel Timeline. Jafi.org.il. Jewish Agency for Israel, 2005. május 15. [2008. december 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  53. Lewin (1979. december 7.). „Stereotype and reality in the Jewish immigrant experience in Minneapolis”. Minnesota History 46 (7), 259. o. (Hozzáférés ideje: 2017. január 20.)  
  54. The Hovevei Zion in Russia-The Odessa committee 1889–1890. Zionistarchives.org.il, 1935. április 18. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  55. Jewish Emigration from Russia: 1880 – 1928 Archiválva 2018. október 17-i dátummal a Wayback Machine-ben. (Beyond the Pale)
  56. Levin, Dov. The Litvaks: a short history of the Jews in Lithuania. Berghahn Books, 283. o. (2000). ISBN 978-1-57181-264-3. Hozzáférés ideje: 2009. november 7. 
  57. a b Frumkin, Jacob G.. Russian Jewry: 1860–1917. New York City: T. Yoseloff (1966). Hozzáférés ideje: 2009. november 7. 
  58. Fisher, Alan W.. The Crimean Tatars. Hoover Press, 264. o. (1978). ISBN 978-0-8179-6662-1 
  59. Learsi, Rufus. Fulfillment – The Epic Story of Zionism: The Authoritative History of the Zionist Movement from the Earliest Days to the Present Time. Read Books, 444. o. (2007). ISBN 978-1-4067-0729-8 
  60. 4-year review”. American Jewish Yearbook (1910–1911).  
  61. Schechtman, Joseph B.. The Life and Times of Vladimir Jabotinsky: Rebel and statesman. SP Books, 467. o. (1986). ISBN 978-0-935437-18-8 
  62. Ossip. Y. Pergament dead. Leader of Jews and Duma Member, He Was Under Indictment”, The New York Times, 1909. május 30. (Hozzáférés ideje: 2009. november 7.) 
  63. Slutsky, Yehuda. Duma, Encyclopaedia Judaica 
  64. Gitelman, Zvi "Jewish Nationality and Soviet Politics: The Jewish Sections of the CPSU", Princeton, 1972
  65. Lenin's March 1919 speech On Anti-Jewish Pogroms ("О погромной травле евреев": text, Hanganyag audio?*)
  66. "The Makhnovists on The National and Jewish Questions", History of The Makhnovist Movement by Peter Arshinov, Freedom Press
  67. Pogromy, Electronic Jewish Encyclopedia 
  68. Henry Abramson, Jewish Representation in the Independent Ukrainian Governments of 1917–1920, Slavic review, Vol. 50, No. 3 (Autumn, 1991), pp. 542–550
  69. Benjamin Pinkus.
  70. Naomi Blank "Redefining the Jewish Question from Lenin to Gorbachev: Terminology or Ideology"!, in Yaacov Ro'i, (ed.
  71. William Korey Russian Anti-semitism, Pamyat, and the Demonology of Zionism, Routledge, 1995
  72. Ronald Clark (1988) Lenin: The Man Behind the Mask, p. 456
  73. Evan Mawdsley, The Russian Civil War
  74. Dmtrij Volkogonov: Lenin.
  75. Elissa Bemporad, Becoming Soviet Jews: The Bolshevik Experiment in Minsk, Indiana University Press, 2013, p. 119
  76. Gutelman, Zvi.szerk.: Curtis, M.: Antisemitism in the Contemporary World. Westview Press, 189–190. o. (1986). ISBN 978-0-8133-0157-0 
  77. Ivinskaya (1978) p 133.
  78. Stalin, Joseph (1913): Marxism and the National Question
  79. Elissa Bemporad, Becoming Soviet Jews: The Bolshevik Experiment in Minsk, Indiana University Press, 2013, p. 110
  80. The Jews of the Soviet Union. The Museum of the Jewish People at Beit Hatfutsot. (Hozzáférés: 2018. június 25.)
  81. Bemporad, op.cit., p. 9
  82. Bemporad, op.cit., pp. 38, 40
  83. OZET lottery posters and tickets featured in Swarthmore College's online exhibition "Stalin's Forgotten Zion: Birobidzhan and the Making of a Soviet Jewish Homeland."
  84. Mark Tolts: The Post-Soviet Jewish Population in Russia and the World.
  85. Joszif Sztálin.
  86. Saul Friedlander (2008) The Years of Extermination: Nazi Germany and the Jews 1939–1945.
  87. ru:Эвакуация и национальные отношения в советском тылу в годы Великой Отечественной Войны (orosz nyelven). [2011. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva].
  88. Lador-Lederer, Joseph.
  89. [1] Archiválva 2005. szeptember 14-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  90. Draft report by the Commission for Crimes Committed by the Nazis in Kiev from February 1944 Archiválva 2017. november 9-i dátummal a Wayback Machine-ben..
  91. Richard Overy. The Dictators: Hitler's Germany, Stalin's Russia. W.W Norton Company, Inc, 568. o. (2004). ISBN 9780141912240 
  92. Rubenstein: Stalin's Secret Pogrom: The Postwar Inquisition of the Jewish Anti-Fascist Committee (Introduction). JoshuaRubenstein.com. [2005. október 28-i dátummal az eredetiből archiválva].
  93. A History of the Jews by Paul Johnson, London, 1987, p. 527
  94. ENSZ-vita a Palesztinával foglalkozó különbizottsággal kapcsolatban: Gromiko nyilatkozata. 1947. május 14. 77. plenáris ülés A/2/PV.77 dokumentum
  95. Yaacov Ro'i, The Struggle for Soviet Jewish Emigration, 1948–1967, Cambridge University Press 2003, ISBN 0521522447 p. 199
  96. https://www.refworld.org/docid/3df4bead20.html
  97. History of Dissident Movement in the USSR by Lyudmila Alexeyeva.
  98. All Things Considered: How A Quest To Save Soviet Jews Changed The World. NPR, 2010. október 30. (Hozzáférés: 2013. március 5.)
  99. Buwalda, Petrus. They Did Not Dwell Alone: Jewish Emigration from the Soviet Union 1967–1990. Washington, DC: Woodrow Wilson Center Press [u.a.] (1997). ISBN 978-0-8018-5616-7. Hozzáférés ideje: 2013. március 5. 
  100. szerk.: Mikhail Shifman: You Failed Your Math Test, Comrade Einstein: Adventures and Misadventures of Young Mathematicians Or Test Your Skills in Almost Recreational Mathematics. World Scientific (2005. december 7.). ISBN 978-981-270-116-9 
  101. Edward Frenkel (2012. október 1.). „The Fifth problem: math & anti-Semitism in the Soviet Union”. The New Criterion. [2015. december 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés ideje: 2015. december 12.)  
  102. Dominic Lawson. „More migrants please, especially the clever ones”, The Independent, 2011. október 11.. [2012. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2017. szeptember 14.) 
  103. Andre Geim: Biographical. Nobelprize.org, 2010 [2017. június 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 14.)
  104. a b The Post-Soviet Treasure Hunt: Time, Space, and Necropolitics in Siberian Buddhism ANYA BERNSTEIN, Comparative Studies in Society and History Vol. 53, No. 3 (JULY 2011), pp. 623–653, Cambridge University Press
  105. В Москве представлен отчет об антисемитизме в 2014 году Москва, 13 Февраля 2015, 21:46 – REGNUM
  106. Президент ФЕОР: Россия — "остров спокойствия" на фоне Западной Европы 11:0007.11.2014 (обновлено: 11:42 7 November 2014)
  107. Russia bans Hitler's 'Mein Kampf' over fears it fuels rise of far-Right”, Telegraph.co.uk, 2010. március 26. (Hozzáférés ideje: 2013. április 14.) 
  108. Global Anti-Semitism: Selected Incidents Around the World in 2013. ADL.org. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  109. Jewish nursery school attacked. Antisemitism.org.il. The Coordination Forum for Countering Antisemitism, 2013. augusztus 27. (Hozzáférés: 2016. szeptember 13.)
  110. Krichevsky: Rabbi's son foils bombing attempt at Moscow shul. j. the Jewish news weekly of Northern California, Jweekly.com, 1999. július 30. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  111. Kramer. „World Briefing: Asia, Europe, Americas and Africa”, The New York Times, 2006. január 12. (Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 13.) 
  112. После покушения на раввина евреи Дагестана живут в страхе. Izrus.co.il, 2013. július 26. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  113. Исраэль Шамир – Церковь: передышка закончилась (orosz nyelven). Russdom.ru. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  114. Pussy Riot ответят за все грехи. Radiovesti.ru, 2012. november 24. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  115. Russia is now scapegoating Jews in its battle against gays. Americablog.com, 2013. augusztus 30. (Hozzáférés: 2014. április 20.)
  116. A Jewish revival in Birobidzhan?. Jewishaz.com, 2004. október 8. [2011. május 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  117. From Tractors to Torah in Russia's Jewish Land. FJC, 2007. június 1. [2013. április 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  118. Governor Voices Support for Growing Far East Jewish Community. FJC.ru. The Federation of Jewish Communities of the CIS; archived at Google Groups of alt.politics.democrats, 2004. november 15. [2011. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva].
  119. Far East Community Prepares for 70th Anniversary of Jewish Autonomous Republic. FJC.ru. The Federation of Jewish Communities of the CIS, 2004. augusztus 30. [2008. március 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  120. Russia's Jews Fading Away?. Israel National News, 2010. október 25. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  121. Asian Jews. The Red Book of the Peoples of the Russian Empire. Eki.ee. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  122. Georgian Jews. The Red Book of the Peoples of the Russian Empire. Eki.ee. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  123. Mountain Jews. The Red Book of the Peoples of the Russian Empire. Eki.ee. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  124. Crimean Jews. The Red Book of the Peoples of the Russian Empire. Eki.ee. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  125. Studies Begin for 1000 EuroStars participants [halott link]
  126. Margolin. „'Eurostars' Program Shines, Seen in the Effect on Russian Youth Visiting Europe”, 2015. május 22. 
  127. 500 Russian Jews to shop at Paris market where Jews were killed”, 2015. április 28. „The delegation is part of the Russian Jewish community's Eurostars program, in which participants learn about Europe's Jewish communities and then travel to visit some of them.” 
  128. Всесоюзная перепись населения 1926 года. Demoscope.ru. [2013. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  129. Всесоюзная перепись населения 1939 года. Demoscope.ru. [2016. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  130. YIVO | Population and Migration: Population since World War I. Yivoencyclopedia.org. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  131. a b c Приложение Демоскопа Weekly. Demoscope.ru, 2013. január 15. [2013. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  132. a b c World Jewish Population, 2002
  133. a b c Powered by Google Docs. Docs.google.com. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  134. Brandon, Ray. The Shoah in Ukraine: History, Testimony, Memorialization (2008. május 28.). ISBN 978-0253001597. Hozzáférés ideje: 2013. április 14. 
  135. Cohen, Susan Sarah. 2002 – Google Books (2005. január 1.). ISBN 9783110944174. Hozzáférés ideje: 2013. április 14. 
  136. YIVO | Belarus. Yivoencyclopedia.org, 1943. október 23. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  137. a b Ethnic composition of Belarus 2009. Pop-stat.mashke.org. (Hozzáférés: 2012. december 22.)
  138. Levin, Nora. Jews in the Soviet Union Since 1917: Paradox of Survival – Nora Levin – Google Books (1990. december 1.). ISBN 9780814750513. Hozzáférés ideje: 2012. december 22. 
  139. a b OSS Report on Wartime Population Changes in the Baltic [1939–1944]. Lituanus.org. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  140. a b Ethnicities in Latvia. Statistics. Roots-saknes.lv. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  141. a b Database. Data.csb.gov.lv. [2012. december 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  142. a b Rodiklių duomenų bazė. Db1.stat.gov.lt. [2013. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  143. a b Ethnic composition of Azerbaijan 2009. Pop-stat.mashke.org, 1971. április 7. (Hozzáférés: 2012. december 22.)
  144. YIVO | Population and Migration: Population since World War I. Yivoencyclopedia.org. Retrieved on 2013-04-14.
  145. The Consequences of the Second World War and the Stalinist Repression
  146. Holocaust in Belorussia [Page 27]. Jewishgen.org. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  147. Sherwood. „Israel's former Soviet immigrants transform adopted country”, The Guardian, 2011. augusztus 17. (Hozzáférés ideje: 2018. október 16.) 
  148. a b Fertility behaviour of recent immigrants to Israel: A comparative analysis of immigrants from Ethiopia and the former Soviet Union. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  149. Wayne State University Press – Jewish Studies: – Page 1 Archiválva 2008. szeptember 12-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  150. Jewish Zionist Education. Jafi.org.il, 2005. május 15. [2009. március 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  151. Monthly Bulletin of Statistics. Cbs.gov.il. [2007. október 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 22.)
  152. Population. Israel Central Bureau of Statistics
  153. Table 1. - Immigrant population from USSR (former) (1), by year of immigration. [2008. szeptember 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 28.)
  154. Mmigrant Population From The Former Ussr. CBS.gov.il. [2013. október 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 16.)
  155. Friedman: Oz unit far from hitting deportation target for illegals. Jpost.com, 2011. január 18. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  156. Aliyah on the Rise: 19,200 New Immigrants Arrive in Israel in 2013. Algemeiner, 2013. december 30. (Hozzáférés: 2014. március 11.)
  157. Immigration to Israel Rises by 7% – Led by French. Forward, 2013. december 29. (Hozzáférés: 2014. március 11.)
  158. Aliyah Hits Ten-Year High: Approximately 26,500 New Immigrants Arrived in Israel in 2014. The Jewish Agency, 2015. január 2. (Hozzáférés: 2015. június 28.)
  159. Aliyah Figures at Highest in a Decade; France Leads the Way. Arutz Sheva, 2014. december 31. (Hozzáférés: 2015. június 28.)
  160. Jews Are Fleeing Russia Because Of Putin, Radio Free Europe (July 3, 2015)
  161. Eylon Aslan-Levy: Aliyah Numbers Rise, but Majority Coming From Just Three Countries. Tablet, 2015. december 30. (Hozzáférés: 2016. április 21.)
  162. Omri Efraim: Aliyah to Israel increases in 2015. Ynet News, 2015. december 29. (Hozzáférés: 2016. április 21.)
  163. Sergio DellaPergola, "World Jewish Population 2002" Archiválva 2004. december 22-i dátummal a Wayback Machine-ben., American Jewish Year Book, 102, New York, 2002
  164. Zentralrat der Juden in Deutschland: Central Council of Jews in Germany. Zentralratdjuden.de. (Hozzáférés: 2013. április 14.)
  165. Foreigners in Wonderland: Jewish immigration from the former Soviet Union by Judith Kessler
  166. Australian Bureau of Statistics. abs.gov.au. (Hozzáférés: 2018. június 8.)
  167. Matt Siegel: In Finland, immigrants from FSU revitalize a dying Jewish community. Jewishtoronto.net, 2007. március 12. [2008. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 14.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a History of the Jews in Russia című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]