1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Az 1905-ös magyarországi belpolitikai válság szócikkből átirányítva)

Az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság az 1905-ös választások után bontakozott ki, ahol, az akkor éppen 30 éve, 1875 óta folyamatosan kormányzó és addig minden választást megnyerő Szabadelvű Párt története során először kisebbségbe került a parlamentben. Az előző évben egységes választási koalícióba (szövetkezett ellenzék) tömörült parlamenti ellenzék, melynek többségét a 48-asok adták, alapjaiban kérdőjelezte meg a dualizmus rendszerét. I. Ferenc József a parlamenti többséget figyelmen kívül hagyva, 1905. június 18-án báró Fejérváry Géza táborszernagyot, a magyar királyi darabont testőrség kapitányát nevezte ki miniszterelnökké. Az ideiglenes jelleggel kinevezett Fejérváry-kormányt fennállása alatt nem támogatta egyetlen párt sem, így az ellenzék által szervezett „nemzeti ellenállás” gyakorlatilag teljesen cselekvésképtelenné tette. A válságot a Koalíció és az uralkodó között kötött kompromisszum révén Wekerle Sándor (és a koalíciós kormány) 1906. április 8-i kinevezése, illetve az azt megerősítő, ismételten a koalíció győzelmét hozó 1906-os választások oldották fel.

Tisza István miniszterelnök, az ellenzéki obstrukció erőszakos letörője

Előzményei[szerkesztés]

A századforduló körül Bécsben kaotikus politikai állapotok uralkodtak, a Monarchia osztrák része gyakorlatilag lebénult az ottani ellenzék és a kormány politikai csatározásaiban. Emiatt a kiegyezés óta tízévente kötelezően megújítandó gazdasági kiegyezés esedékes, 1897-es tárgyalásai is eredménytelennek bizonyultak, mivel a bécsi ellenzék ellehetetlenítette az osztrák tárgyaló feleket.

Ennek áthidalására 1898-ban a magyar kormány megalkotta az ún. ischli klauzulát, ami a magyar részről egyoldalú, ideiglenes meghosszabbítását mondta ki a szerződésnek. Erre azért volt szükség, mert a szerződés nélkül Magyarország gazdaságilag jelentősen lebénult volna. Az osztrák kormány ugyanezen okból szintén hasonlóképp volt kénytelen cselekedni. Az újratárgyalás ilyetén „feladása” (elmaradása) miatt a magyar ellenzék országos demonstrációkat szervezett és a parlamentben is obstrukcióval lassította a törvényhozást, amibe végül a Bánffy-kormány 1899-ben belebukott. Az őt követő Széll-kormánynak is csak 1902. december 31-én sikerült végül nyélbe ütnie a paktumot. Mivel Széll Kálmán a tárgyalások során végig erélytelenül lépett fel (valamiféle osztrák kompenzációban bízva, ami végül elmaradt), az aláírást követően 1903 elején az országgyűlési ellenzék újra obstrukcióba fogott. Ennek eredményeként a parlament nem tudta elfogadni a soros költségvetési törvényt az előírt határidőn belül, ami automatikusan a Széll kabinet bukását jelentette. Mivel ez a következő, (első) Khuen-Héderváry-kormánynak sem sikerült (alig négy hónap után belebukott), megnyílt az út Tisza István előtt, aki 1903. november 3-án alakíthatta meg első kormányát.

Tisza erőszakos rendteremtésbe kezdett. Stílusa, agresszivitása és gyakorta házszabály-sértő intézkedései 1904-re addig soha nem látott mértékben polarizálták a közvéleményt. A miniszterelnök az ellenzéki tüntetéseket is gyakorta szétverette; 1904 április végén került sor a legsúlyosabb ilyen incidensre, ekkor Tisza szűkebb hazájában, Bihar vármegyében veretett szét egy, a helyi parasztoknak a szocialisták által szervezett nagygyűlését, ami 33 halálos áldozatot követelt. 1904 őszén nyílt levelet intézett ugrai választóihoz, amelyben a házszabályok módosításának szükségességét hangoztatta az ellenzéki obstrukció letöréséhez. Tartalma az ellenzék körein kívül is komoly felháborodást szült.

Daniel Gábor a Szabadelvű Párt nevében (annak alelnökeként) a levél alapján határozati javaslatot terjesztett elő november 15-én, amely az ideiglenes házszabályokat foglalta magában, s ami jelentősen szűkítette volna az ellenzéki képviselők mozgásterét a törvényhozásban. Ez alapján többek között az egyes törvények elfogadását már nem lehetett időhúzó felszólalásokkal lassítani, illetve az obstruáló képviselőket indokolt esetben akár karhatalmi erővel is ki lehetett vezettetni a teremből. Ennek a javaslatnak és a Tisza által összerakott és benyújtott évenkénti kötelező újoncmegajánlás és a költségvetés záros határidejű elfogadásának megtárgyalására Tisza párhuzamos ülés megtartását indítványozta (vagyis hogy egyszerre tárgyalják ezt a három javaslatot).

1904. november 18-án került sor erre az ülésre, amelyen Tisza rövid kortesbeszéde után Perczel Dezső házelnök – a házszabály megsértésével – csendben azonnali szavazást rendelt el Daniel javaslatáról, majd meglengetett egy zsebkendőt. A jelenetet nem értve a képviselők többsége kíváncsiságból felállt a helyéről (ekkoriban a felállás jelentette az igen, az ülve maradás a nem szavazatot), mire Perczel a Daniel-féle határozati javaslatot elfogadottnak jelentette ki, és a kialakult tumultuózus jelenetek közepette királyi kéziratot olvastatott fel, amely az ülésszakot berekesztette és december 13-ig elnapolta.

A december 13-án megtartott következő ülésnapon az ülésteremben verekedés tört ki, az ellenzéki képviselők szétverték a képviselőház bútorzatát. Az eset végérvényesen elmélyítette a miniszterelnök és politikai ellenfelei közti szakadékot, és saját pártjának számos tagját – köztük például Bánffy Dezsőt, Széll Kálmánt vagy ifj. Andrássy Gyulát is – a párt elhagyására, valamint a parlamenti ellenzéket teljes egészében egyetlen, egységes választási koalícióba, a „szövetkezett ellenzékbe” késztette. Utóbbihoz Andrássyék is csatlakoztak, akik előbb „disszidensek” néven léptek fel (a választásokon is ezen elnevezés alatt indultak), majd 1906-ban Országos Alkotmánypárt néven politikai párttá alakultak.

Fejérváry Géza, a király által kinevezett miniszterelnök

Az 1905-ös választások és a darabontkormány[szerkesztés]

A parlamentben ellehetetlenült állapotok és a közvélemény példátlan polarizálódása miatt 1905. január 3-án a király feloszlatta az országgyűlést, és új választásokat írt ki. Ezen az addig harminc éven át abszolút parlamenti többséggel kormányzó, a magyar politikát uraló Szabadelvű Párt vereséget szenvedett a szövetkezett ellenzékkel szemben. A koalíció, melynek többségét a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt (Függetlenségi Párt) adta, alapjaiban kérdőjelezte meg a kiegyezést illetve a dualizmus intézményét és az 1848-as (innen a nevük) célokat és vívmányokat kívánta elérni, illetve kiharcolni, így egyebek mellett önálló magyar hadsereget, valamint saját külügyminisztériumot kívánt felállítani. Ez gyakorlatilag a Magyar Királyság kiválását jelentette volna az Osztrák–Magyar Monarchiából, Ausztria és Magyarország között csupán a perszonáluniót megtartva.

I. Ferenc József a Monarchia szétesésétől való félelmében a parlamenti többséget figyelmen kívül hagyva, 1905. június 18-án a hozzá és a dualizmus rendszeréhez hű, báró Fejérváry Géza táborszernagyot, a magyar királyi darabont testőrség kapitányát nevezte ki miniszterelnökké átmeneti jelleggel, míg a Koalícióval nem sikerül valamiféle egyezségre jutni.

A többségében parlamenten kívüli tagokból alakult Fejérváry-kormány – hangsúlyozottan átmeneti jelleggel történt – kinevezését általános közfelháborodás fogadta. Fennállása alatt nem támogatta egyetlen párt sem, így az ellenzék által szervezett „nemzeti ellenállás” gyakorlatilag teljesen cselekvésképtelenné tette. A Szabadelvű Párt szembefordulása azért volt különösen érdekes, mert a 67-es értékek és eredmények (azaz a kiegyezés) egyedüli képviselőjeként gyakorlatilag az egyértelműen azok megvédésére tett kísérlet ellen fordult. Tisza István ezen döntése a párt azonnali halálát eredményezte, ami az 1906-os választások előtt két és fél héttel, 1906. április 11-én jogutód nélkül feloszlott. A kormány egyetlen kísérlete az ellene irányuló tenziók csitítására az általános és titkos választási rendszer bevezetésének ígérete volt (az ún. „vörös péntek” hatására, ahol szeptember 15-én - pénteken - a szociáldemokraták százezres tömegtüntetést szerveztek az általános és titkos választójog bevezetéséért), azonban ezzel sem tudtak elérni semmit, a kezdeményezés elbukott.

Wekerle Sándor a kompromisszum alapján kinevezett új miniszterelnök

A politikai harcok folyamán távozott állásából Márkus József budapesti főpolgármester, majd később Halmos János polgármester is. A belügyminiszter Rudnay Béla volt főkapitányt Budapest teljhatalmú királyi biztosává neveztette ki és noha a királyi biztos minden ténykedése heves és csaknem egyértelmű ellenkezéssel találkozott a városházán, az önként befizetett adókat Rózsavölgyi Gyula alpolgármester — az interregnum alatt a főváros adminisztrációjának vezetője — a körülmények kényszerítő hatása alatt mégis beszolgáltatta az állampénztárba.

A válság vége[szerkesztés]

A válság feloldását és a Koalíció hatalomra jutását végül az udvarral kötött titkos paktum (melyben a győztes ellenzék gyakorlatilag régi programját feladni volt kénytelen), illetve a király iránti lojalitását korábban már bizonyított Wekerle Sándor kinevezése tette lehetővé. Az új kormányt az 1906-os választások megerősítették pozíciójában. Habár ezen a „48-as” értékrendű Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt majdnem háromszor annyi mandátumot (egyben abszolút parlamenti többséget) szerzett, mint az Alkotmánypárt, az udvarral kötött egyezség értelmében a régi „67-esekből” (pontosabban szinte kizárólag egykori szabadelvű pártiakból) álló Országos Alkotmánypárt adta a szövetkezett ellenzék kormányának gerincét és egyben többségét is, Wekerle maga is ebbe a pártba lépett be kinevezése napján.

A második Wekerle-kormányt a koalíció belső ellentétei, valamint sorozatos hibái pozícióiban szinte a kezdetektől fogva olyannyira meggyengítették, hogy sem az önálló Magyar Nemzeti Bank felállítását, sem más, a paktumban nem szereplő, tehát az udvar által nem „tiltott” célkitűzéseit sem sikerült elérnie.

Források[szerkesztés]