Avar Kaganátus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Avar Birodalom szócikkből átirányítva)
Avar Kaganátus
568kb. 822.
Az avarok és a szlávok 680. körül
Az avarok és a szlávok 680. körül
Fővárosa Szeged
Kormányzat
Államforma kaganátus
Elődállam Utódállam
Frank Birodalom 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Avar Kaganátus témájú médiaállományokat.
A középső avar korból származó leletegyüttes – Ozora (Tótipuszta) – Klösz György fényképén

Az Avar Kaganátus a közép-ázsiai eredetű szkíta avarok európai birodalma volt a 6. század utolsó harmadától a 9. század elejéig.

Az avarok birodalmának története[szerkesztés]

Európa térképe az 569. évben

Korai avar kor[szerkesztés]

Az I. Iusztinianosz, bizánci császár uralkodásának idejében tomboló pestisjárvány, valamint az ismétlődő földrengések a Birodalmat nagyon meggyengítették, úgy gazdasági, mint katonai téren. E körülmény több, keletről induló népmozgás megindulását segítette.

Az avarok az 555. évben jelentek meg Európában, a Türk Birodalom fennhatósága elől menekülve, amikor (feltételezések szerint) átkeltek a Volgán.[1] Az 558–559. év fordulóján követet küldtek az idősödő bizánci császárhoz, Iusztinianoszhoz. Bizánc és az avarok között a következő megegyezés született: Az avarok harcolnak a lázongó gentes (nemzetek) ellen, cserébe pedig évi járadékot kapnak, és egyéb juttatásokat.

Az elkövetkező húsz évben az avarok, Baján kagán uralkodása idején, a megállapodás szerint hadjáratokat folytattak a szláv antok, a germán gepidák és a bolgár utrigurok ellen, miközben Bizánccal kapcsolatban „inkább a tárgyalás, mint a háborúskodás” álláspontjára helyezkedtek.

Bizánc az avaroknak egészen a 626. évi sikertelen avar hadjáratig évpénzt fizetett, melynek összege 200 000 solidusra rúgott. A bizánciak az avarok segítségével tudták féken tartani nevezett népeket, az avarok pedig, fontosságuk tudatában, egyre több pénzt követeltek, mondván, sokba kerül Bizánc ellenségeinek lecsendesítése. Az avarok elviselhetetlen mértékű követelései végül kenyértöréshez vezettek a 620-as években.[2]

Az avarok, az 567. évben, a langobardokkal szövetségben birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső részét, majd az 568. év húsvétját követően – miután a szövetséges langobardok, állataikat hátrahagyva, a később róluk elnevezett Lombardiába menekültek az avaroktól való félelmükben – az egykori Pannonia tartomány területét is. Az avarok nagyura az isteni eredetűnek tartott, korlátlan hatalmú Baján kagán volt, akit a trónon közvetlen leszármazottai követtek.[1]

Az Avar Birodalom megalakítását az 568. évtől számíthatjuk, amikor az avarok a Kárpát-medence kizárólagos uraiként ide helyezték központjukat, s a Kárpát-medencében letelepedett germánok (pl. gepidák), szkíták (pl. a szarmatának is nevezett ászik), szlávok és bolgár török csoportok urai lettek.

A kagán székhelyeként emlegetett avar körgyűrű, a kilenc sánccal körülvett táborhely valószínűleg mese. A régészeti leletek alapján valószínűsítik, hogy a kagáni központ a 630. évig terjedő időszakban a mai Siófok körzetében volt.[1]

Az avarok a Kárpát-medencébe mint nagyállat-tartók, pásztorkodó nép költöztek be, itt azonban egy évszázad alatt teljesen megváltozott életmódjuk, és gazdálkodásukban a földművelésé lett a vezető szerep.

Az egész Kárpát-medence – a déli irányt kivéve jól védhető terület – az övék volt. Hadjárataikat főleg dél felé vezették, hogy ekképpen biztosítsák a birodalom sérülékeny határait.[1] Az 582. évben elvették Syrmiumot (Szávaszentdemeter) Bizánctól, majd az 584. évben Singidunumot (Belgrád) is. Sikereik után folytatták Bizánc elleni hadjárataikat szláv szövetségeseikkel karöltve. Az 586. évben már Thesszaloniké is az övék volt, és nem sokkal később a szlávok elözönlötték a Peloponnészoszi-félsziget nyugati részét.

A 626. évben sikertelenül ostromolták meg Bizáncot, s ez súlyos veszteségnek számított, hiszen elmaradtak a bizánciak évi járadékai. A kudarcot a szolgasorba vetett szlávok felkelése, és az avar birodalom kötelékében élő egyik bolgár török nemzetség, a kutrigurok lázadása követte a 630-as évek elején. Az Avar Kaganátus, nehezen bár, de úrrá lett a nehézségeken. A kelet-európai pusztán viszont az onogur-bolgárság törzsei sikerrel rázták le az avarok igáját.[3]

Ekkoriban hatalomváltásra kerülhetett sor. A kagánok jelvénye, az onogur-bolgárok méltóságaihoz hasonlóan, az arany állcsatos öv lett.[1] A kagáni székhely ezután valószínűleg mindvégig a Duna–Tisza közén volt. Az egyetlen, gazdagsága miatt kagáninak tartott halomsírt Kunszentmiklós mellett (Kunbábony) tárták fel.[1]

A késő avar kor[szerkesztés]

A szarvasi, késő avar kori, hasáb alakú csont tűtartó négy oldalán összesen 59 betűből álló rovásfelirat látható. Ezen írás lényegében megegyezik az 1799. évben talált nagyszentmiklósi kincs edényeire vésett rovásírással
A nagyszentmiklósi kincs egyik korsója
Bolgár és szláv népek vándorlása a 6–7. században
Az avarok szállásterülete a Kárpát-medencében (6–9. század)

A Bizáncban nevelkedett, patriciusi rangra emelt Kuvrat fejedelem – Hérakleiosz császár barátja – a hatszázhúszas–harmincas években alapította meg önálló onogur birodalmát. Amikor a 660. év táján meghalt, intése ellenére öt fia felosztotta a birodalmat, és óriási kincstárának ama részét, melyet nem helyeztek atyjuk sírjába útravalóként.

Néhány év múlva – a legidősebb fiú, Batbaján kivételével – elköltöztek a kelet-európai pusztáról. Aszparukh onogur-bolgárjai a már erősen szlávosodó Bulgária magterületét ragadták el Bizánctól.

A 670. év után véget értek az avarok Bizánc elleni hadjáratai, miután a Balkánon új államot teremtő, onoguroknak is nevezett bolgár törökök, Aszparuh kán vezetésével, beékelődtek a két birodalom közé. Nagyjából ugyanekkor új népesség jelent meg a Kárpát-medencében, melyet onoguroknak (uniguri, ungri) neveznek forrásaink. Őket általában az Onogur-bolgár birodalom népeivel azonosítják, de néhányan, a László Gyula által kidolgozott kettős honfoglalás elmélet alapján, a magyarok első bevándorló csoportját látják bennük. Makkay János szerint: „Akik Kuvrat-fia-Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába kerültek, azoknak a türk-török nyelvű főemberei-nemesei csatlakoztak a korai avar várkony uralkodó osztályhoz. A velük jött ősmagyar nyelvű közemberek pedig a szolganépek számát növelték.”[3]

A 8. századra az avarok és onogurok harcias nemeseiből és köznépéből a jól kiépített gyepűk mögött békében élő, földművelő, lélekszámában roppantul megszaporodott, erős hadsereget fegyverben tartó vagy kiállítani képes Avarország, Onoguria–Hungária lett. A nyugatiak hunoknak vagy avaroknak, alkalmanként ungarus-oknak hívták őket, a három név között időnként nem, vagy alig lehet különbséget tenni.[3] Az onogurság beköltözése után egyeseket, akik valamilyen okból az Óperencián (Enns határfolyó) túlra kerültek, ugyancsak ungárusoknak neveztek. Az Ungarus vagy Hungarus mint személynév legelső ismert előfordulása nyugati forrásban, jelenlegi tudomásunk szerint a 731. év.[3] Nem dönthető el, hogy jelentése még az onogur volt-e, vagy már a magyar (hungarus). Nem tudjuk tehát megmondani azt sem, hogy az így nevezett férfiú anyanyelve onogur, avagy ősmagyar volt-e. A Corveyi Widukind által (925–1004. körül) írott nyugati forrás szerint Avares quos modo Ungarios vocamus: Az avarok, akiket manapság ungárusoknak nevezünk. Itt már valószínűleg a mai magyarság közvetlen elődeiről van szó.[3]

A Frank Birodalom terjeszkedése során, a 788. évben indította első hadjáratát az avarok ellen Nagy Károly. A hadműveletek a 791. évben a frankok kudarcával értek véget. Az Avar Birodalmat azonban ekkor belháború is sújtotta. Harcok ütöttek ki az uralkodó, a kagán és fővezére, a jugurrus, illetve híveik között.

Egyes vélemények szerint a Kárpát-medencében az idő tájt hosszan tartó, súlyos aszály pusztított, ez pedig éhínséghez vezetett. E válságos helyzetben támadtak a frankok, először a 796. évben, majd a 803. esztendőben ismételten, s a harcok végül az Avar Birodalom összeomlásához vezettek.

A 796. évben a nyugati országrészt (Dunántúl) uraló tudun megkeresztelkedett. A frank uralmat el nem fogadó avar csoportok az Alföldre költöztek.[3] A kagáni székhelyet kifosztván a frankok az avar királyi kincsesház negyed évezred felhalmozta számos értékes darabját megszerezték.[3]

Krónikáink bevezető szakaszai főképpen Attilára, az európai hunok urára hivatkoznak, a halála utáni események leírása ellenben már az avarok történetéhez tartozik.[3] Kézai Simon például ekként vázolja fel az avar hatalom végnapjait.

Amint Ethele, az avarok fejedelme meghalt, főembereinek körében – Kézai szerint Veronai Ditrik (a frankok langobard szövetségesei) és a németországi (frank) fejedelmek álnoksága okán – viszálykodás támadt. A józanabbul gondolkodó párt Ethelének Csaba nevű, görög anyától született fiát, az idegenek (a frankok hívei) pedig az anyai ágon frank származású Aladárt kívánták királlyá tenni. A két párt között háborúság ütött ki. Az első ütközetben Aladár és követői alulmaradtak, a döntő csatában azonban Csaba és hívei vereséget szenvedtek. Csaba ezután „tizenötezer hunnal” Bizáncba ment, majd Szkítiába atyafiaihoz. Vérrokonait próbálta rávenni, menjenek vissza az avarok országába, s álljanak bosszút a frankokon.

Az avarok, miután vezérlő fejedelmeiket elvesztették, székhelyieknek, székelyeknek (azaz helyben lakóknak) nevezték magukat, s várták Árpád magyarjainak érkezését. Csaba és egyik fia, Edemen – a magyarokkal, illetve khoraszmiai rokonságával együtt – utóbb visszatért a Kárpát-medencébe.[4]

Kézai tudósítását nem kell betű szerint venni, beszámolójának magvát azonban történelmi tények alkotják. A fejedelem halála után belháború ütött ki az avarok országában, s a főemberek széthúzása okán – közrejátszhattak ebben a frankok is mint felbujtók – a nép pártokra szakadt. A nyugaton elő néprész meghódolt a frankoknak, s hűbéres fejedelmeinek uralma alatt folytatta életét. A keleti néprész megőrizte függetlenségét, s testvérnépnél, a kelet-európai magyaroknál keresett menedéket. Az avarok utóbb a magyarok köznépévé lettek, s nevüket székhelyire, székelyre változtatták.[5][6][7][8] A khoraszmiai rokonság a kavarokat jelenti, kik az aorsz nevű szkíta törzsből szakadtak ki. Utóbbiak eredetileg Khoraszmia lakói voltak, onnan rajzottak ki az arabok hódításai nyomán.[9]

Egyes vélemények szerint az első magyar nyelvű írásos emlék e korból származik. A Szarvason talált tűtartó rovásfelirata Vékony Gábor szerint magyar nyelven olvasható. Róna-Tas András ugyanakkor az ótörök nyelv alapján fejtette meg a feliratot. Biztosnak tekinthető olvasata – szakemberek szerint – e feliratnak nincs.[10]

„Egy görög író beszéli, hogy miután az avarok birodalmát Nagy Károly megsemmisítette, a hires bolgár király, Krum, tudni óhajtván azt, mely okok voltak azok, melyek a bolgárokkal szövetséges avar nép felbomlását előidézték, a táborában őrzött foglyok közül négy vén avart hozatott maga elé s ezeknek e kérdést tevé föl: »Mely okoknak kell tulajdonítani fejedelmetek és nemzetetek bukását?« A foglyok közűl a legtekintélyesebb így válaszolt: »Óh király, annak sok és különféle oka van. Legelsőbben az áskálódás, mely kagánunktól a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a birák romlottsága, a kiknek ez lett volna tisztjök, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, a képmutatókkal és tolvajokkal czimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szűlt: az avarok, midőn testöket elgyengítették, egyszersmind eszöket is elvesztették. Utóljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásunkat teljessé tegye: az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat s a testvér testvérét is árúba bocsátotta. Ezek voltak, uram, szerencsétlenségünk siralmas forrásai.« Bármily mesésnek lássék is ez elbeszélés, annyi mégis kiviláglik belőle, hogy a henyeség egészen megrontotta az avar nép erkölcseit s teljesen alkalmatlanná tette azt arra, hogy országát megerősítse és biztosítsa. A kormány renyhesége, a bírák romlottága, részegeskedés és fényűzés voltak Avarország sírásói.”[11][12][* 1]

Az utolsó csapást Krum bolgár kán hadjárata jelentette az avarok számára. A kán fő célja nem az avarok politikai és katonai hatalmának végleges megdöntése, hanem emberi erőforrások és az erdélyi aranybányák megszerzése volt.[* 2] Ezért volt a bolgár hatalmi központ az aranybányák közvetlen közelében, Gyulafehérvárott. Avar kötelékek állítólag a bolgárok segédcsapataként szolgáltak a 810-es években Bizánc és a Karolingok háborúiban.[* 3]

Utoljára a 822. évben említtetnek név szerint az avarok, amikor követeik megjelentek a Frank Birodalom frankfurti (Frankfurt am Main) birodalmi gyűlésén, de ez nem tekinthető az avarság utolsó szereplésének. Szőke Béla Miklós szerint továbbra is jelen voltak a Kárpát-medencében.[13] Amikor az Altaichi Évkönyvek a Kárpát-medencében a hunok megtéréséről beszélnek (865. Gens Hunnorum fiunt Christiani), akkor az avarokról lehet szó.[14] Szabados György (SZTE-Magyar Mediévisztika), Hrinkmar reimsi érsek történetírása – Annales Bertiniani – nyomán lehetségesnek tartja, hogy Árpád magyarjainak előőrsei már a 862. évtől megjelentek a Kárpát-medencében.[15]

Az avar népesség zöme – nevét fenntartva – bizonyíthatóan fennmaradt a 10. századig.

„Hol és mennyi idővel élte túl a Közép-Duna-medencében a 800 körüli éveket az avarság? … A Dunántúlon legalább a 870-es évekig, a magyar Alföldön Árpád honfoglalásáig, Horvátországban pedig a 950-es évekig éltek avarok.” (Olajos Teréz: Az avar továbbélés kérdéséről)[16]

Olajos megállapítását támogatja Takács Miklós, illetve Kovačević munkája is: Horvátországban, ez idő tájt, az avarok megszállták az Adriához vezető utakat.[17]

„… hogy kiket is találtak a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében, az írott és régészeti források alapján egyaránt nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy ez a népesség lényegében változatlan összetételben azonos volt azzal, amely egy évszázaddal korábban az avar kaganátus, mint politikai formáció pusztulását megélte. Az avarság jelentős vérveszteség nélkül élte túl a 8. század végi, 9. század eleji hatalmi átrendeződést a Kárpát-medencében. Következésképpen nem vonható egyenlőségjel – mint szinte máig teszik – az avarságnak az írásos forrásokból való eltűnése és az avarságnak, mint népnek – egy sokgyökerű, soknyelvű, a különböző türk- és mongol nyelvű néptöredék mellett a Kárpát-medencei szlávokat is magába foglaló konglomerátumnak – a megszűnése között. Ez a történelmi viharokat átélt, megváltozott nevű és átalakult kultúrájú néptömeg alkotta a bázisát a peremterületeken létesült új fejedelemségek mellett a központi részek Karoling provinciájának is. Hasonlóképpen – bár többé az írásos források nem emlékeznek meg róluk – »avarok« lakta terület kellett maradjon a Dunától keletre elterülő síkság is. Ezek leszármazottai alkották a magyar honfoglaláskor a Kárpát-medence alaplakosságát, s ők fogják alkotni majd az új uralkodó népnek, a magyarságnak a népi tömegeit, köznépének zömét is.” (Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok)[18]
„Az Alföld a 9. században tele volt kisebb-nagyobb falvakkal, és következésképpen temetőkkel! A lakosság az Árpádi honfoglalás idején a Tiszántúlon és Erdélyben egyaránt a kései avar kor népeinek az egyenes ági utódja volt. Nincs okunk mást feltételezni a Dunántúlról sem. Ott azok az avar és onogur birtokosok, akik megkeresztelkedtek és hűségesen fizették a frankoknak az adót, egészen a honfoglalásig, azaz Árpád népe bejöveteléig megtarthatták a földjeiket. Velük együtt bizonyára földet túró szolgáikat is, hiszen egy avar-onogur adófizető földbirtokos aligha túrta a földet, hogy megélhessen. Ugyanezt bizonyítják a régészeti adatok is: Békés megye területén egymást érik az olyan, feltérképezett 9. századi települések, amelyeknek a sajátságai és leletei egyenesen folytatják a 8. századi kései avar kort. Lakosságuk tehát a 8. századi, késő avar kori falvak embereinek utóda volt: azok gyerekei, unokái, dédunokái. Aligha lehet véletlen, hogy Tolnában, Baranyában, Somogyban, Zalában, sőt a Szerémségben is szépen szaporodnak a késő avar kor temetői (sőt telephelyei). Árpádi honfoglalók sírjai-temetői pedig ritkák, mint a fehér holló. Árpádi temetkezések hiánya éppen a legarchaikusabb magyarok lakta területeken? Göcsejben, Hetésben, Valkó vára környékén, a nyugati és déli végeken?!” (Makkay János: Indul a magyar Attila földjére)[3]

Az avarok teljes kiirtását, illetve eltűnését feltételező elméletek tehát tévesnek bizonyultak. Nincsen írott vagy régészeti forrásunk, melyek bizonyítanák, hogy az avarok jelentősebb veszteségeket szenvedtek volna a frankoktól, szlávoktól, vagy bármely egyéb néptől.[19][* 4]

Alsó-Pannoniai grófság[szerkesztés]

Pannoniai őrgrófság[szerkesztés]

Az avar államszervezet és párhuzamai[szerkesztés]

Walter Pohl a Kárpát-medence három pusztai birodalmát foglalta a „nem római” világ rendszerébe: a hun, az avar és a 10. századi magyar uralmat. E pusztai birodalmak a Róma utáni idők kormányzatát mintázták, és a kora középkor „nem római” államiságát alkották.[20]

Avar méltóságok[szerkesztés]

A birodalom végnapjairól szóló frank tudósításokból ismerjük az avarok méltóságneveit. A legfőbb uralkodó a kagán volt, felesége a katun (a hosszabb kagatun névből; jelentése: kagánasszony).[* 5] A többi cím a késő avar korban tűnt fel a forrásokban. Talán az új politikai helyzet hozta létre őket. A rangban második a vezér, a jugurrus. (E cím, juγruš alakban, valamivel később a közép-ázsiai karahánidák körében is felbukkant.) A nyugati országrészek irányítója pedig a tudun. A kagán kíséretét tarkanok alkották, és létezett még a kapkan cím is.[1]

Kárpát-medencei rovás[szerkesztés]

Az 1980-as és 1990-es években a rovásírással foglalkozó szakemberek egyre több ismeretet gyűjtöttek az Avar Kaganátusban használt kárpát-medencei rovásírással, és a későbbi időkből ismert székely–magyar rovásírással kapcsolatban. A Szarvas közelében felfedezett csont tűtartón a Nagyszentmiklósi aranykincs rovásfelirataival megegyező írás látható. Lásd: Szarvasi rovásfelirat.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A Szuda-lexikon vonatkozó szakasza a következőket mondja. „Ugyanezen bolgárok teljesen kiirtották az avarokat. Krem [Krum] megkérdezte az avar foglyokat: »Miért ítélitek el uralkodótokat, és az egész nép elpusztult?« És válaszoltak: »A kölcsönös vádak száma növekedett, és elpusztultak a legbátrabbak s a legkörültekintőbbek; azután a gonosztevők s a tolvajok a bírák cinkosaivá váltak; azután a részegeskedés – mindenki lerészegedett a bor bősége okán; azután meg a vesztegetés, majd az üzlet – mert mindenki kereskedő lett, és egymást csalta. És ezen dolgokból származott végzetünk.«”
  2. „Az erdélyi sóbányák aligha érdekelték a Fekete-tenger partján sólepárlással is foglalkozó bolgárokat.” (Makkay 2009)
  3. „(…) nem történt más, mint Aszparukh utóda kiterjesztette hatalmát kései unokatestvére népére, az egyik onogur a másikéra.” (Makkay 2009)
  4. Regino, prümi apátnak a 908. évben befejezett krónikája „pannónok és avarok pusztáin” (Pannoniorum et Avarum solitudines) kóborló magyarokat említ. Korábban a solitudo kifejezést elhagyatott pusztaságnak értelmezték, ám Szádeczky-Kardoss Samu érvei alapján az „avarok pusztái” nem lakatlanul hagyott térségek, hanem avarok benépesítette sík vidéknek tekintendők. A solitudo szó Iustinusnál – akinek krónikáját forgatta Regino – túlnépesedő területet jelent, ahonnan időnként tömegek rajzanak ki. Az idézett „Pannoniorum et Avarum solitudines” szókapcsolat Szádeczky-Kardoss szerint „nem az avarok és pannoniaiak lakatlanul hagyott földjeire értendők, hanem mozgó életmódú pannóniaiak és avarok territóriumára, amelyről a bolgár és a morva állam, valamint a karantán őrgróf igazgatása alatt álló frank tartomány határai (fines) elérhetők voltak”. (Szabados 2015)
  5. E szót először az ázsiai avaroknak is mondott zsuanzsuanok használták: „A kagán mellett állt a kagánasszony, a kagatun (kínai feljegyzésben kohotun), amely cím szintén a szienpik óta ismert Belső-Ázsiában. Rövidebb katun formájában számtalan régi és mai török nyelv őrzi e szó emlékét, miközben a szó jelentése az 'előkelő asszony'-tól kezdve egészen a 'nő' jelentésig változott.” (Vásáry 2003)

Hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]