Aqua vitae

Az aqua vitae (szó szerint: „az élet vize”) a középkorban különböző gyógyszerészeti célú égetett szeszek megnevezése volt, de ritkábban alkoholmentes gyógyszereket is neveztek így. A középkori aqua vitae-k két csoportba sorolhatóak: így neveztek egyrészt minden gyógynövényekkel együtt lepárolt alkoholt, másrészt pedig a tisztára finomított alkoholt, melyet gyakran quinta essentia (az ötödik elem) vagy aqua vitae rectificata néven különböztettek meg. Az égetett szeszt a középkori orvosok kiváló gyógyszernek tartották, főleg tisztára finomított formájában.

Később, az élvezeti szeszfogyasztás szélesebb körű elterjedésével az aqua vitae az égetett szeszek általános elnevezése lett, és különböző formákban a mai nyelvekben is megjelenik az égetett szesz szinonimájaként vagy 1-1 italfajta neveként.

Nevének eredete

Az aqua vitae szó szerint „az élet vizét” jelenti. Az élet vize a különböző kultúrákban eredetileg mitológiai, vallási, illetve filozófiai-alkímiai fogalmakat takart, melyek akár évezredekkel megelőzték a desztillált alkohol (tehát az alkohol mint ismert anyag) megjelenését. Az élet vize mint fogalom már az i. e. 2. évezred elején megjelent Innin alvilágjárásában, de szerepel az Újszövetségben is.^[1]

Az alkoholnak kezdetben, a 12–14 században sokféle nevet adtak az európai tudományban. Ezek eredendően nem alkoholt, hanem többségükben filozófiai-alkímiai koncepciókat jelöltek, melyeket az alkoholban véltek felismerni, így ezek kölcsönözték az alkohol legkorábbi neveit. Ezek voltak többek közt: âme du vin, eau flagrante, eau permanente, eau éternelle, mercure végétale, air animal, lumière des mercures, prime essence, esprit subtil, esprit de vin, eau-de-vie, aqua vitis, aqua vini, menstruum vegetabilis, lucerna coelica, anima coelica, spiritus vivus, stelle Diana, sanguis menstrualis, urina sublimata és mercurius vegetabilis a vino rubeo vel albo.^[2] A fenti fogalmak mellett a megfelelő tisztaságú alkoholt az élet vizével is azonosították.

Az aqua a középkori tudományban a vizet mint filozófiai elemet jelentette, így a vegyészeti gyakorlatban mindenféle lepárlással előállított, vagy más párlatszerű, vízszerű folyadékokat jelölt. Például: aqua fortis („erős víz” – salétromsav), aqua regia (királyvíz), aqua ardens („égő víz”: alkohol). Az aqua vitae kifejezés első említése a kora 15. századból származik^[3]

Aqua ardens és aqua vitae

A 11-12. században megjelent desztillált alkohol neve eredetileg aqua ardens („égő víz” vagy „égő párlat”) volt.^[4] Ez a név onnan származik, hogy a bor melegítésekor annak felszínén „megjelenő” alkoholról már az ókorban is tudták, hogy gyúlékony, később pedig a borpárlat alkoholtartalmát az alapján tudták azonosítani, ha az (a borral ellentétben) melegítés nélkül is meggyújtható volt, azaz legalább 65% alkoholt tartalmazott. (A középkor uralkodó elmélete úgy tartotta, hogy az alkohol nem a bor egyik összetevője, hanem melegítés hatására keletkezik a borban.)

A 13. században Taddeo Alderotti fejlesztette ki az első olyan vízhűtéses lepárlót, amelyből már elég kevés szeszpára szökött el ahhoz, hogy többszöri, sőt, szinte tetszőleges számú újrafinomítást lehetett végezni vele.^[5] Az így nyert rektifikált alkoholt elsők közt Jean de Roquetaillade^{[m 1]} írta le quintae essentiae (az ötödik elem) néven, tartósító és gyógyító hatásaiért magasztalva. Az ötödik elem elmélete nem kizárólag az alkoholra vonatkozott; többszörös lepárlás által más anyagok éterikus lényegét is kinyerhetőnek tartották, innen ered a kvintesszencia szavunk mai jelentése.^[6]

A desztillált alkoholt nemcsak a gyógynövényes desztillátumok legjobb alapanyagaként ismerték, hanem sok orvos önmagában is felírta, például Thaddeus Florentinus, Vitalis de Furno,^{[m 2]} Arnaldus de Villa Nova^{[m 3]} és Ramon Llull. Egy 15. századi, az alkohol alkalmazási területeit tárgyaló francia kézirat például kizárólag gyógyászati alkalmazásait ismeri az alkoholnak.^[2] A 15. századtól kezdve a különböző porok, szirupok, főzetek helyett egyre inkább a desztillált készítményekben bíztak a gyógyszerészek. E szemlélet kezdetben főleg a strasbourgi orvosok közt volt jellemző, általános elterjedésében pedig Hieronymus Brunschwig művei játszottak fontos szerepet.^[7]

Mivel nem tudták, hogy már az erjesztett italok is alkoholt tartalmaznak, a mértékkel fogyasztott égetett szeszt olyan gyógyító és erősítő hatásokkal ruházták fel, melyekkel a bort és a sört nem. Egy 1484-es kiadvány szerzője szerint „aki minden reggel fél kanál borpárlatot iszik, sosem lesz beteg”, illetve „ha valaki haldoklik, és egy kis borpárlatot öntenek a szájába, halála előtt beszélni fog”.^[8] A desztillált alkohol és az erjesztett italok éles megkülönböztetését jól illusztrálja egy 16. századi holland kézikönyv, mely naponta hat-hét csepp égetett szeszt ajánl egy kanál borhoz keverve, mert így „megszabadítja az öt emberi érzéket a melankóliától és minden tisztátlanságtól”.^[9] Számtalan 16. századi kiadvány hangoztatta az alkohol jótékony hatásait, és – mai normák szerint – gyakran mértéktelen fogyasztásra is buzdítottak. Még a 17. századi orvosok is ajánlották az időnkénti lerészegedést, és a Párizsi Egyetem esszédíját háromszor is olyan esszé nyerte el a század során, mely legalább havi két lerészegedést ajánlott „a gyomornedvek erősítése érdekében”.^[10] Az aqua vitae és az aqua ardens nevek még a 17. században is használatban maradtak. Ekkor már használták az alkohol szót is ebben az értelemben, de annak elsődleges jelentése még a 18. században is finom por volt.^[11]

Gyógynövényes aqua vitae-k

A gyógynövényes aqua vitae-k voltak a modern tinktúrák elődei, ám ezek még nem egyszerűen áztatással készültek, hanem a gyógyfüveket minden esetben lepárolták az alkohollal együtt. A legkorábbi változatokat gyógyfüves borokból desztillálták, később már eleve finomított alkoholt főztek le újra a gyógynövényekkel. Az ötödik elem elmélete a gyógynövényekre is vonatkozott: lepárlás nélkül nem tartották igazán hatékonynak a növényi gyógyszert.^[12] (Ezzel szemben az élvezeti célra készült, önálló italként fogyasztott likőrök gyártásakor mindig is jellemző volt az egyszerű áztatás.)^[13]

A 13. században Erzsébet királyné a köszvényét rozmaringgal lepárolt borszesszel kezelte, melyet külsőleg és (ételhez vagy italhoz keverve) belsőleg is alkalmazott. Ez a gyógykészítmény legkorábban Arnaldus de Villanova katalán orvos könyvében jelent meg, de később nemzetközileg is Aqua Hungarica, Aqua Reginae Hungariae vagy Eau de le Reine d'Hongrie néven vált ismertté.^[14]^[15]

Megjelenése a mai nyelvekben

Az aqua vitae hatásai:

Akvavit vagy aquavit: skandináv égetett szesz, melyet fűszerköménnyel és/vagy kaporral ízesítenek.
Acquavite: az olasz címkézésben ma is a párlatok általános elnevezése. (Például: acquavite di prugne: szilvapárlat.)
Eau de vie: az aqua vitae francia tükörfordítása. Nemzetközileg általában a francia gyümölcspárlatokra utalnak vele, ám franciául a párlatok általános megnevezése. (Például: eau de vie de prune: szilvapárlat, eau de vie de bière: sörpárlat, eau de vie de seigle: rozspárlat.)
Whisky: az aqua vitae ír (uisce beatha) és skót (uisge beatha) tükörfordításainak fokozatosan lerövidült és anglicizált formája.
Vodka: az aqua vitae orosz fordításának (zsivaja voda, живая вода) lerövidült és kicsinyítő képzős alakja.
Egyéb nyelvekben is megtalálható mint az égetett szesz (gyakran elavult) szinonimája: ákovita (magyar), okowita (lengyel) оковита (okovita, ukrán), акавіта (akavita, belarusz) és яковита' (jakovita, dél-orosz dialektus).

Az aqua ardens és az aqua előtag hatásai:

Aguardente és aguardiente: a párlatok portugál, illetve spanyol megnevezése, mely az água ardente, illetve az agua ardiente rövidülése. Portugálul például: aguardente de vinho: borpárlat, aguardente de pêra: körtepárlat.
-Wasser utótag: a német Wasser (víz) szót szóösszetételekben máig is használják párlat értelemben a Brand (párlat) helyett. Német nyelven a gyümölcspárlat (Obstler, Obstbrand) címkézhető Obstwasser (Kirschwasser – cseresznyepárlat, stb.) megnevezéssel is.

Megjegyzések

↑ Egyéb ismert nevei: John of Roquetaillade, Johannes de Rupescissa, Giovanni da Rupescissa.
↑ Egyéb ismert nevei: Vital du Four, Joannes Vitalis, Vital du Fourca.
↑ Egyéb ismert nevei: Arnau de Vilanova, Arnaldus Villanovanus, Arnaud de Ville-Neuve és Arnaldo de Villanueva

Jegyzetek

↑ Jelenések 21:6, 22:1; János 4:10–26
↑ ^a ^b Forbes, 1948. 90. o.
↑ aqua vitae (n.). Online Etymology Dictionary. (Hozzáférés: 2015. május 10.)
↑ Forbes, 1948. 89. o.
↑ Forbes, 1948. 60—61. o.
↑ Forbes, 1948. 64—65. o.
↑ Forbes, 1948. 109. o.
↑ Forbes, 1948. 108. o.
↑ Forbes, 1948. 111. o.
↑ Forbes, 1948. 188. o.
↑ Forbes, 1948. 107. o.
↑ Forbes, 1948. 149–150. o.
↑ Forbes, 1948. 96. o.
↑ Forbes, 1948. 62. o.
↑ Balázs Géza: Kolostorpálinkák. Vasi Szemle. [2014. október 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. szeptember 13.)

Források

R. J. Forbes. Short History of the Art of Distillation (angol nyelven). White Mule Press [Reprint kiadás, eredetije: E. J. Brill, Leiden, 1948.] (2009)

[6] Egyéb ismert nevei: John of Roquetaillade, Johannes de Rupescissa, Giovanni da Rupescissa.

[8] Egyéb ismert nevei: Vital du Four, Joannes Vitalis, Vital du Fourca.

[9] Egyéb ismert nevei: Arnau de Vilanova, Arnaldus Villanovanus, Arnaud de Ville-Neuve és Arnaldo de Villanueva

[1] Jelenések 21:6, 22:1; János 4:10–26

[F90-2] Forbes, 1948. 90. o.

[3] aqua vitae (n.). Online Etymology Dictionary. (Hozzáférés: 2015. május 10.)

[4] Forbes, 1948. 89. o.

[5] Forbes, 1948. 60—61. o.

[7] Forbes, 1948. 64—65. o.

[10] Forbes, 1948. 109. o.

[11] Forbes, 1948. 108. o.

[12] Forbes, 1948. 111. o.

[13] Forbes, 1948. 188. o.

[14] Forbes, 1948. 107. o.

[15] Forbes, 1948. 149–150. o.

[16] Forbes, 1948. 96. o.

[17] Forbes, 1948. 62. o.

[18] Balázs Géza: Kolostorpálinkák. Vasi Szemle. [2014. október 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. szeptember 13.)

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[m 1]

[6]

[m 2]

[m 3]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]