Anton Graff

Anton Graff
Önarckép (1805/1806)
Született	1736. november 18. Winterthur
Elhunyt	1813. június 22. (76 évesen) Drezda
Állampolgársága	svájci Szász Királyság Szász Választófejedelemség
Házastársa	Elisabetha Sophie Augusta Graff
Gyermekei	Carl Anton Graff Caroline Susanne Graff Georg Graff
Foglalkozása	festőművész egyetemi oktató képzőművész
Tisztsége	udvari festő
A Wikimédia Commons tartalmaz Anton Graff témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Anton Graff (Winterthur, 1736. november 18. – Drezda, 1813. június 22.) svájci klasszicista festő, korának egyik legjelentősebb portréfestője. A szász választófejedelmek udvari festőjeként mintegy 1200 arcképet készített, a német nyelvterületen megörökítette korának neves és kevéssé ismert arisztokratáit, tábornokait, tudósait, művészeit, polgárait; alig volt olyan híres ember Németországban akit ne festett volna meg, így képei történelmi dokumentumoknak is tekinthetők. A realizmus előfutáraként a külső hasonlóságon túl igyekezett pontosan megmutatni alanyainak karakterét. Munkássága már életében is nagy elismerést kapott.

Családja és gyerekkora

Krétával készült önarckép (1783)

Anton Graff hetedikként született a winterthuri kálvinista Hans Ulrich Graf(f) és felesége, a zürichi Barbara Boller kilenc gyermeke közül. Szülei 1727-ben házasodtak össze és Winterthurban az Untertorgasse 8. szám alatti házban laktak. Születése után két nappal, 1736. november 20-án keresztelték meg Antoni névre, három évvel korábban született, de rövidesen elhunyt bátyja után. Graff később az Anton nevet használta, de közeli rokonai mindig Antoniként emlegették. Vezetékneve Graf és Graff formában egyaránt használatos volt, bár a festő általában A Graff pinx formában írta alá a képeit.

A Graff família 1350-ben szerzett polgárjogot Winterthurban és a 17. század végétől két ágra oszlott. Az egyik ágban a mázsamesteri tisztség (akik a piacokon a hatósági mérlegeket kezelték) öröklődött, míg a másikban - amelyből Anton Graff is származott - az ónöntői mesterség. Ha az apján múlott volna, aki szintén ónöntő volt, Anton Graff is ezt a szakmát tanulta volna ki. Graff azonban nem volt mintatanuló, csínyekkel szórakoztatta társait és iskolába járás helyett inkább rajzolt. Amikor elfogyott a papírja, a bőrnadrágjára firkált. Johann Jacob Wirz rickenbachi tiszteletes közbenjárására 1753 és 1756 között a Johann Ulrich Schellenberg által alapított winterthuri rajziskolába járhatott. Graff barátságot kötött Schellenberg fiával, Johann Rudolf Schellenberggel. Együtt gyakoroltak, amihez a Schellenberg apósától, Johann Rudolf Hubertől örökölt nagy festmény-, rajz- és gipszmodellgyűjtemény bőségesen ellátta őket mintákkal. Ebben az időben több portrét is készített, köztük egy önarcképet, valamint portrékat apjáról, Hans Rudolf öccséről és sógoráról, Johannes Vögeli ácsmesterről.

A rajziskola első évének befejezése választania kellett, hogy a tájképekre vagy a portréfestészetre specializálódik. Graff anyagi okokból az utóbbit választotta, portrék készítésével biztos jövedelemforrásra tehetett szert. Winterthuri kortársáról, Johann Ludwig Aberliről is tudta, hogy amikor kifogyott a pénzből, portrék eladásából tartotta fenn magát.

Graff Johann Ulrich Schellenberg kedvenc tanítványa lett és baráti viszonyba kerültek. Graff művészi szempontból hamarosan túlszárnyalta tanárát (aki ezt maga is elismerte). Schellenberg úgy segítette volt tanítványát, hogy beajánlotta festőtársainál. Graff mesterének köszönhette lelkiismeretes kézművestechnikáját és „hamisítatlan lelkesedését a művészet iránt”.

Tanulóévek

Augsburg

Graff apósa, Johann Georg Sulzer (1774)

1756-ban Graff tanára javaslatára Augsburgba költözött Johann Jacob Haid rézmetszőhözz, aki munkát ugyan nem adott neki, de szállást és ételt biztosított számára és bemutatta őt művészbarátainak. Általa ismerte meg Graff Haid egykori tanárát, Johann Elias Ridingert, akivel aztán folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ekkor festette meg honfitársa és barátja, Christian von Mechel portréját. Augsburgban nagy volt a kereslet a jó portréfestők iránt és Graff hamar népszerűvé vált a megrendelők körében. Ennek ellenére egy év után el kellett hagynia Augsburgot, mert a helyi festőcéh néhány mestere panaszt tett a fiatal külföldire és azt követelték, hogy hagyjon fel foglalkozásával vagy hagyja el a várost.

Ansbach

Haid közbenjárásának köszönhetően Graff 1757-től az ansbachi udvari festő, Johann Leonhard Schneider tanítványa lehetett. Graff így ír róla 1778-as önéletrajzában: „portréi nagyon jók voltak, de hasonlítottak egymáshoz. Mivel nagyon gyorsan és olcsón festett, sok munkát kapott az udvarban és segédeket kellett alkalmaznia... másolatokat kellett készítenem és egyéb jelentéktelen feladataim voltak, amikből nem lehetett tanulni. Ez a hétéves háború idején történt és mindenki szeretett volna portrét a porosz királyról. A király húgának, az özvegy Friederike Luise márkinőnek volt egy Berlinben festett arcképe róla. Ezt a képet gyakran kellett másolnom, minden nap készítettem egyet. Nem tudtam fejlődni a művészetben; állandóan rossz másolatokat készíteni nem a helyes út. Miután erre rájöttem, már nem maradtam volna ilyen sokáig a házában, ha nem szerettem volna ott élni. Schneider és a családja szimpatikus volt, de bármennyit pénzt is keresett, teljesen eladósodott és börtönben fejezte be az életét."

Ansbachi tartózkodása azért nem volt teljesen haszontalan Graff művészi fejlődése szempontjából. Kollégája, Füssli szerint bár sokat kellett másolnia, de közben megtanulta a helyes ecsetkezelést és a drapériák, csipkék, a portrékhoz tartozó egyéb felületek könnyed, szép ábrázolását.

Graff gyakran utazott Münchenbe, hogy tanulmányozza az ott (főleg a schleißheimi kastélyban) kiállított festményeket. 1763 tavaszán ott ismerkedett meg George Desmarées bajor udvari festővel, akinek műveit holland realizmus, velencei kolorit és francia kiegyensúlyozottság jellemezte. Képeinek csillogó lágysága és fényárban úszó színvilága nagy hatást gyakorolt Graffra.

A fiatal festőre Desmarées mellett Antoine Pesne (akinek Frigyes-portréját annyiszor kellett másolnia), Johann Kupetzky és Hyacinthe Rigaud gyakorolt nagy hatást. Pesne-nek köszönhette a színek és a kompozíciók elegáns biztonságát és nemes visszafogottságát, Kupetzkytól tanulta a személyiség valós, intenzív ábrázolását. Graff 1766-ban a bayreuthi kastélyban megnézte Kupetzky két családképét és így emlékezett az élményre: „Kupetzky két családképét a valódi természet uralja, nincs semmi festett, csak maga az élet; ezután minden más festmény amit megnéz az ember unalmassá és lapossá válik.”

1759 februárjában Karl Alexander brandenburgi őrgróf börtönbe vettette Graff teljesen eladósodott mesterét, Schneidert. Két nappal előtte Graff levelet kapott Haidtól, hogy Augsburgban időközben meghaltak legfőbb ellenlábasai, így ha akar visszatérhet. A körülményekre való tekintettel a festő elfogadta az ajánlatot.

Augsburg és Regensburg

Augsburgba visszatérve megfestette a fiatal Johann Friedrich Bause rézmetsző portréját, aki szintén Haidnak dolgozott. Ettől kezdve Graff és Bause között egész életre szóló szakmai és magántermészetű barátság alakult ki. 1764 márciusában Graff megismerkedett leendő apósával, Johann Georg Sulzer filozófussal, aki teológusokból és tudósokból álló társaságával együtt Svájcból Berlinbe tartva átutazott Augsburgon. Graff felajánlotta, hogy megmutatja Sulzernek és társainak a város nevezetességeit, Sulzer pedig meghívta, hogy látogassa meg őt Berlinben.

1764 augusztusában Graff Regensburgba költözött, ahol a divatos miniatűrök mellett számos nagyméretű képet készített a svéd, orosz és porosz követek számára. Kapcsolatba került a felsőbb körökkel és egész Európára kiterjedő kapcsolatokra tett szert. A városban folyamatosan ülésezett a német birodalmi gyűlés, így a tehetséges portréfestő könnyen talált befolyásos barátokat és mecénásokat. Így barátkozott össze például a porosz királyt képviselő Erich Christoph von Plothóval, akinek lefestette a lányát.

A drezdai udvari festő

Önarckép (1765)

1765 februárjában Graff Augsburgban találkozott a zürichi Johann Heinrich Heidegger könyvkereskedővel és nyomdatulajdonossal. Mikor Graff ősszel, kilenc év után visszatért Svájcba, megtudta, hogy Heidegger a tudta nélkül ajánlotta őt a Drezdai Művészeti Akadémia igazgatójának, Christian Ludwig von Hagedornnak, aki portréfestőt keresett. Hagedorn novemberben levelet írt Graffnak, amelyben az útiköltség fizetését, ingyen szállást, valamint három képre szóló szerződést ajánlott és ha ezután megfelel, évi 400 talléros fizetésért alkalmaznák is őt. Graff habozott, mert nem tartotta magát elég jónak ahhoz, hogy udvari festő legyen és nem akarta veszélyeztetni augsburgi esélyeit, ahol már kezdett divatos portréfestő lenni. Heidegger ekkor elküldte Graff önarcképét Drezdába, ahol ennek alapján azonnal megkapta az állást (amelyet eredetileg Marcello Bacciarellinek szántak).

III. Frigyes Ágost választófejedelem

Graff 1766. április 7-én érkezett Drezdába, ahol a szász választófejedelem udvari festőjeként és a Drezdai Művészeti Akadémia tagjaként a város főterén, az Altmarkton kapott szállást Christian Weinlig polgármester özvegyének a házában. Itt is lakott aztán szinte élete végéig. Évekkel később Carl Maria von Weber ugyanebben a házban alkotta meg 1820-ban A bűvös vadász c. operát. Johann Caspar Füessli így emlékezett Graff Drezdába érkezéséről: "Graff boldogan érkezett meg úticéljához és Herr von Hagedorn bemutatta az arisztokráciának, akik nagyon kegyesen fogadták és azonnal lehetőséget adtak neki hogy portréik által hírnevet és becsületet szerezzen ecsetjének. Kívánsága szerint sikerrel járt és szerencséje volt, mert munkája minden várakozást felülmúlt. Mindenki igyekezett kihasználni tehetségét és vele festtette meg magát. Szerződése szerint Graffnak minden évben teljesítenie kellett III. Frigyes Ágost választófejedelem bizonyos számú megbízását; ezek a képek, valamint a magas rangú hivatalnokok és főnemesek portréi alapozták meg Graff hírnevét és sikerét; hamarosan divattá vált arcképet festetni vele. Képei rendszeresen szerepeltek a Hagedorn által szervezett kiállításokon, amelyek minden évben március 5-én, a választófejedelem névnapján rendeztek a meg a Művészeti Akadémián. Graff 1767-ben állított ki itt először és többek között Aloys Friedrich von Brühl tábornok, Adam Rudolph von Schönberg főpostamester és Johann Gustav von Sacken ezredesről készült portréi alapján nagy elismerésben részesült.

A professzor

II. Frigyes Vilmos porosz király (1792)

Graff és apósa, Johann Georg Sulzer közötti levelezésből kiderül, hogy a festő 1773-1774-ben komolyan fontolgatta, hogy otthagyja Drezdát és Lipcsébe vagy Berlinbe költözik. Sulzer felajánlotta, hogy életjáradékot kér számára a porosz királytól, ha úgy döntene hogy Berlinben telepedik le; ez azonban azzal járt volna, hogy Graff csak külön engedéllyel utazhatott volna külföldre. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy Anton Graff végül nem állt a porosz udvar szolgálatába, hiszen szeretett utazni, többször visszatért szülőföldjére, Svájcba.

1774-ben meghalt udvari festőtársa, Christian Wilhelm Ernst Dietrich, akinek fizetését felosztották az akadémia tanárai között; Graff jövedelme évi 50 tallérral nőtt. Ezenkívül biztosították, hogy akár több hónapra is elutazhat, külön engedélykérés nélkül. Graff élete végéig megtartotta drezdai állását. 1788-ban berlini tartózkodása során Friedrich Anton von Heynitz porosz miniszter nagylelkű, 1400 talléros fizetéssel járó ajánlatot tett neki, ám ő - arra hivatkozva, hogy Szászországot már második hazájának tekinti - visszautasította. Amikor erről Camillo Marcolini, a művészetekért felelős szász miniszter tudomást szerzett, 1789 júniusában kineveztette Graffot a drezdai művészeti akadémia portréfestészeti professzorává, amivel évi 700 tallér fizetség és 50 tallér szálláshozzájárulás járt.

Graff akadémiai kollégái közé tartoztak Giovanni Battista Casanova (a kalandor Giacomo Casanova testvére), valamint Christian David Müller, Johann Eleazar Zeissig és Johann Heinrich Schmidt portréfestők. Az iparilag fejlett Szászország fővárosában Graff számos gazdag, művészetpártoló polgárral tartott kapcsolatot. Valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért a csábító külföldi ajánlatok ellenére egész életében hű maradt fogadott hazájához. Bár szeretett utazni - sokszor járt Berlinben, többször hazalátogatott Svájcba, meglátogatta a fürdőjéről híres Karlsbadot is - soha nem jutott el Olaszországba, Franciaországba, Angliába vagy Hollandiába. Ezeknek az országoknak a mestereit a drezdai képtárban tanulmányozhatta, ahová gyakran ellátogatott, amikor "visszariadt a világtól", hogy elfelejtse szorongásait. Végeredményben, ahogyan Graff írta „mindig is boldog voltam”

Ismert képei

Anton Graff élete során több mint 800 arcot festett le a maga összetéveszthetetlen, erőteljes, realista módján, emberi és polgári vonásaik szándékos hangsúlyozásával. Művészete széleskörű népszerűségnek örvendett, arisztokratáktól, diplomatáktól, tudósoktól, polgároktól egyaránt kapott megbízásokat.

Nagy Frigyes portréja

Nagy Frigyes

1781-ben megfestette Nagy Frigyes porosz király arcképét. A festmény korábban a Charlottenburgi kastélyban volt, másolata ma a Sanssouci kastélyban látható, abban a szobában, ahol a király meghalt.

Nagy Frigyes 1740-es koronázása óta - talán egy 1763-as kivételtől eltekintve - soha nem állt modellt festőknek. Ehhez a portréhoz Graffnak is be kellett érnie azokkal a vázlatokkal, amelyeket egy 1781-es díszszemle során készíthetett a királyról. Az eredmény egy javarészt idealizált portré lett, amely azonban egyúttal Frigyes egyik leghatásosabb és legkifejezőbb ábrázolása. A királyt hangsúlyozottan egyszerű öltözékben, kitüntetéseitől eltekintve „polgáriasan”, jó kedélyű honatyaként ábrázolja, aki feszült tekintettel, ajkán egy leheletnyi mosollyal tekint a nézőre. A kortársak a számos Frigyes-portré közül ezt tartották a legvalósághűbbnek. Az eredeti képet az 1886-os berlini jubileumi kiállításon is kiállították és 1898-ban elveszett.

Graff barátja, a rézmetsző Bause egy 1786-os levelében beszámol a királyt ábrázoló képről, amely Philipp Karl von Alvensleben drezdai porosz követ (1791-től kabinetminiszter) tulajdonában volt: "...a festmény a drezdai porosz követ tulajdona: ő és mindenki, aki csak látta, különösen hasonlatosnak tartja. Graff úr öt évvel ezelőtt festette berlini tartózkodása során; hogy megfigyelhesse az uralkodót minden nap elment a parádéra, ahol egészen közelről láthatta és aztán egyenesen a szállására ment, hogy megfesse a képet.".

Anton Graff képe Nagy Frigyes legtöbbet másolt és reprodukált portréja; Graff maga is készített másolatokat róla. Andy Warhol, az amerikai pop-art egyik legjelentősebb képviselője is ezt a képet használta modellként 1986-os szitanyomatához. A kép része annak a híres személyiségeket ábrázoló képsorozatnak, amelyen Warhol művészi pályafutásának kezdete, az 1960-as évek óta dolgozott.

Friedrich Schiller portréja

Friedrich Schiller

Friedrich Schiller 1785. szeptemberében érkezett a Körner család drezdai házába, akikkel Anton Graff szoros barátságban állt, és akikről számos portrét festett. A házban ült neki modellt Schiller is. Graff így számolt be az 1786 tavaszán elkezdett és 1791 őszén befejezett arcképről: "Schiller portréja okozta számomra a legnagyobb nehézséget, de végtére a legnagyobb örömet is; nyughatatlan szellem volt, aki, mint mondják, nem bírt egy helyben megmaradni. Mármost én nagyon szeretem, ha az emberek nem ülnek velem szemben mozdulatlanul, mint az olajba mártott bálványok, sőt még érdekes arcot is vágnak, de Schiller barátom túlzásba vitte a nyugtalanságot; kénytelen voltam többször is letörölni a vászonra rajzolt körvonalait, mert nem akart mozdulatlanul maradni. Végül sikerült olyan pózban rögzítenem, amelyben, mint biztosított róla, még soha életében nem ült, de amelyet a Körner-hölgyek nagyon találónak és kifejezőnek találtak. Kényelmesen és elgondolkodva ül, fejét a bal karjára támasztva; azt hiszem, egy boldog pillanatban felismertem a Don Carlos költőjét, amelyből az ülések alatt nekem szavalt..."

Schiller szerette volna ha felesége 1790 karácsonyára megkapja a festményt és levélben néhány napra kölcsönkérte a még befejezetlen képet, de Graff nem volt hajlandó azt abban az állapotában kiadni a kezéből. A portré végül 1791 nyarán készült el. Körner szeptemberben írta meg Schillernek, hogy Graff hamarosan elküldi neki.

Esther Brandes portréja

Esther Charlotte Brandes Ariadné szerepében

Esther Charlotte Brandes színésznő arcképe az első olyan német színészportré volt, aki alanyát szerepe eljátszása közben ábrázolja. Azt a pillanatot örökítette meg, amikor Brandes által játszott Ariadnén úrrá lesz a reménytelennek tűnő elhagyatottság felismerése. A korabeli újságok lelkesen számoltak be arról, hogy Brandes viselte az első „igazi ógörög” színházi kosztümöt. Az arcképet Graff nyújtotta át a színésznőnek 1776 újév napján a drezdai közönség nevében. A képet a drezdai művészeti akadémia 1777. évi kiállításán is bemutatták.

A portré 1789-ben még biztosan a színésznő férje, Johann Christian Brandes birtokában volt, amint az Anton Graffnak írt, 1789. január 22-i keltezésű leveléből kiderül. Ezt követően az eredeti kép hagyaték által vagy más módon elkerült a családtól és elveszett.

A keresett arcképfestő

Henrik herceg

Graff keresett festő volt, soha nem tudta volna teljesíteni az összes megbízást amit kapott, ezért meg kellett válogatnia a megrendelők körét. Néha még a hercegeknek is várniuk kellett. 1777. májusában Sulzer, az apósa küldött neki néhány megbízást, a lelkére kötve hogy ne várjon túl sokáig a teljesítésükkel, és hogy neki ne kelljen „mint már néhányszor megtörtént” megszegnie a Henrik porosz hercegnek tett ígéretét. Graff teljesítette Sulzer kérését, és miközben 1777. áprilisa és júniusa között Lipcsében és a reinsbergi kastélyban tartózkodott, megfestette Henrik herceget, páncélban, dicső hadvezérként.

Egy Graff-kép ára a mérettől, az anyagtól és a részletességtől függött. Az egyenruhás portrék esetében a rangjelzések és kitüntetések részleteinek kidolgozása vagy a páncélzat részletes megfestése növelte az árat. A hölgyek esetében ugyanez vonatkozott a ruhák bonyolult szövetmintájára, a szőrme vagy a csipke aprólékos megfestésére; extra díjat számított fel az ékszerek után is. Többe került ha a kép alanya a kezét is szerette volna a képen látni. Graff státusza is befolyásolta díjszabását, amikor 1789-ben professzorrá nevezték ki, megemlte tarifáit.

Fiatal festőként Augsburgban kezdetben 20, később 30 guldent kért egy portréért; Drezdában 1766-1789 között 30 tallérra emelte árakat, később egy egyszerű arckép 50 tallért, a mindkét kezet megmutató pedig akár 100 tallért is kóstálhatott.

Sok művésztársától eltérően Graff soha nem kérte előre a pénzt, pedig ennek megvolt a maga kockázata. Munkadíja gyakran késett, esetenként többször is emlékeztetnie kellett ügyfeleit. Olykor barátai segítették ki: például Daniel Chodowiecki 1789 szeptembere és 1790 februárja között többször is emlékeztette a porosz udvart, hogy tartoznak Erzsébet Krisztina királyné potréjának honoráriumával, míg végül kiutalták a 16 Lajos-aranyat. Az is előfordult hogy Graff egyáltalán nem kapott pénzt, mint amikor a híres színész August Wilhelm Iffland kijelentette, hogy Graffnak kellene fizetnie a megtiszteltetésért, hogy lefesthette.

Önarcképek

Önarckép (1794/95)

Graff több mint 80 önarcképet festett, amelyeket gyakran odaajándékozott a barátainak és mecénásainak. Mivel a népszerű festő önarcképei a gyűjtők körében igen keresettek voltak, számos másolatot is készített róluk. Gyakori önarcképeivel az öregedését is követte; és mivel folyamatosan tökéletesítenia akarta művészetét, önarcképei az önképzés eszközeként is szolgáltak.

Theodor Heuss, a későbbi német köztársasági elnök 1910-ben írt Anton Graffról egy tanulmányt, amelyben így írt: "Drezdában található egy önarcképe. Nagy vászon előtt ülve felsőtestét merészen és elfogulatlanul fordítja a néző felé, karját könnyedén a szék háttámláján nyugtatja, mintha valaki munka közben lépett volna be a szobába, aki felé most fürkészően fordul, és nem szeretné hogy tovább zavarják. Finom kép, rajza végtelenül könnyed és térhatása biztos. Ez az önarckép gyönyörű, sallangmentes magabiztosságot és nyugalmat áraszt. Anton Graff ezt az önarcképet a drezdai művészeti akadémia 1795-ös kiállításán mutatta be. 1832-ben vásárolták meg a drezdai képtár számára.

Kompozíció és technika

Johann Jacob Bodmer, neves svájci filológus

Az Elba Blasewitznél (kb 1800)

Anton Graff portréin mindig a lényeg, vagyis az alany arca, elsősorban pedig a szemek vannak a középpontban, a szemek által próbálta megragadni a személyiséget. Általában természetes, mesterkéletlen pózokban festette meg alanyait. Ha a test kissé balra vagy jobbra fordul, a szemek egyenesen a nézőre néznek. Ha a testet szemből nézzük, a tekintet balra vagy jobbra irányul; a fej és a test ritkán fordul egyszerre a néző felé. A karok vagy szabadon lefelé irányulnak, vagy egymás fölé vannak rakva, vagy az egyik lefelé lóg, míg a másik az begombolt mellényben vagy a szoknya zsebében rejtőzik. Graff rendszerint nem használt allegorikus elemeket vagy feltűnő háttérelemeket. Többnyire életnagyságú mellképeket festett semleges háttérrel. A kezeket csak akkor festette meg ha külön megfizették, vagy ha azt érdemesnek tartotta, például művészek vagy szép nők esetében.

Előzetesen vázlatokat készített ceruzával, krétával vagy szénnel, sokszor eredeti méretben. Szükség esetén tanulmányokat készített bizonyos kényes részletekről, például a kezekről és karokról, lábakról és lábfejekről, esetleg a kiegészítőkről. A kiegészítőkkel vagy egy jellegzetes helyzettel az ábrázolt személy státuszát jelezte. Saját magát kezében zsírkrétával vagy ecsettel festette meg, a rézmetszőt asztal mellé ültette, amelyen egy rézlemez és egy metszőolló látható. A műkedvelő egy rajzot, a művelt hölgy egy könyvet tart a kezében. Az egész alakos portrékon a főnemes egyenruhában áll a táj előtt, egyik keze a kardkosarán vagy a csípőre téve, míg a másikkal a kalapját fogja vagy zsebre teszi. Egy uralkodó hivatalos portréján rangjának jelképeivel, pl. választófejedelmi süvegével, hermelinpalástjával, jogarával ábrázolta őt, többnyire drapéria előtt.

Graff lehetőleg olyan embereket ábrázolt, akiket már hosszabb ideje ismert vagy legalább akiknek a viselkedését, karakterét egy ideig megfigyelhette. Ulrich Hegner írta: „Graff szeretett előzőleg eltölteni egy kis időt a megfestendő személyekkel; megfigyelte kedvenc arckifejezésüket, sajátos testtartásukat, tanulmányozta az arc legtermészetesebb és legmegfelelőbb színárnyalatait, hogy mindezt utólag beépítse a festménybe, hogy az ne olyan karakter nélküli művé váljék, mint amilyet a kézműves portréfestészet általában produkál...”

Művészi fejlődése

Sara Levy csembalóművész (ezüstceruzarajz, 1785/1786)

Anton Graff művészetének fejlődése alapvetően négy szakaszra osztható. Az első szakasz az 1760-as évek végéig tartott és ezalatt saját személyes stílusát kereste. Portréi általában mellképek vagy derékig ábrázolja alanyát, aki szemben áll vagy kissé oldalra fordul. Élénk, olykor éles kontrasztú színeket használt, átmenet nélkül. Az általa nem kedvelt rokokó parókák fokozatosan eltűntek, és 1760 körül az elegáns, könnyed, finoman érzéki klasszicista stílus vette át a helyét. A festészetben idelizálták a természet szépségeit és a műalkotásoknak nemcsak szépnek és nemesnek kellett lenniük, hanem illett nevelniük is. Ez a korszak megfelelt Graff természetének, bár ő egy lépéssel még tovább ment és a természetet nem idealizálva, hanem realisztikusan ábrázolta. Német nyelvterületen Graffot tekintik a realista portréfestészet megalapozójának.

Második szakasza Philipp Erasmus Reich portrémegbízásaival kezdődött és ekkor fordult tudatosan a realizmus felé. Melegebbé és visszafogottabb színeket használt, az arc - a portré középpontja - lágyan beleolvadt az együttesbe. Nagy hatással volt rá Johann Kupetzky stílusa.

A harmadik szakasz az 1770-es évek végén kezdődött és a 19. század küszöbéig tartott. Jól követhető az angol és részben francia festők hatása. Graff áttért a világos, élénken hűvös színvilágra. A színtónusok most már harmonikusan illeszkedtek egymáshoz és a háttérhez. Stílusa nagyszabásúvá, élénkebbé és egyben kissé vázlatossabbá vált. Az angol divatnak megfelelően most már tájképeket használt háttérként, különösen a térd- és egészalakos portrékhoz, amelyek ebben a korszakban egyre gyakoribbá váltak.

A negyedik fázisban Graff ismét inkább csak mellig vagy csípőig ábrázolta alanyait. Színei sötétebbé, impaszto-szerűvé, erőteljessé váltak, technikája már szinte impresszionistának tűnik.

Az impresszionista jelleg már azokon a tájképeken is feltűnik, amelyeket kései éveiben kezdett festeni. 1800 körül Graff megfestette az Elba folyót Blasewitznél, ahol nyaralni szokott a családjával; állítólag azért, mert unatkozott és szeretett volna valami újat csinálni.

A francia Jean-Baptiste Carvelle (aki újra felfedezte ezt a régi, már a 15. században elterjedt technikát) hatására Graff 1783 és 1790 között összesen 322 ezüstceruzával készült rajzot készített. Akkor találkozott ezekkel a miniatűrökkel, amikor 1783-ban a töplitzi fürdőben üdült. A rajzok nagyon népszerűek voltak, darabját három dukátért tudta eladni, de 1790-ben látása romlása miatt fel kellett hagynia a miniatűrök készítésével.

Családja

Graff és családja

Graff 34 évesen nősült meg. A neves svájci filozófus és teológus, Johann Georg Sulzer lányát, a 17 éves Elisabetha Sophie Augusta Sulzert (becenevén Gustét) vette feleségül. Az esküvőre 1771. október 16-án, apósa 51. születésnapján került sor. Apósa rokonszenvezett vele („Graffban olyan lelket találtam, amely olyan tiszta és ragyogó, mint a legszebb tavaszi nap.” írta róla) így könnyű volt megszereznie a beleegyezését. Fiaként kezelte a festőt és jóindalú tanácsokkal látta el a házastársak közötti konfliktusok során.

Öt gyermekük született, három lány és két fiú. Johanna Catharina Henrietta (sz. 1772. november 16.) röviddel a születése után meghalt. Egy másik lánya 1779. április 3. előtt született és szintén hamar meghalt; a harmadik lánya, Caroline Susanne (sz. 1781. szeptember 15.) Graff tanítványa, Karl Ludwig Kaaz felesége lett. Fiai a tájképfestő Carl Anton (1774. január 1.-1832. március 9.) és a jogász Georg (1777. január-1801. július) voltak. Anton és Guste Graff (1753. december 7.-1812. április 26.) több mint 40 évig voltak házasok. Ez idő alatt Graff többször is megfestette feleségét és a család többi tagját.

Halála

1813. május 20/21-én zajlott le a bautzeni csata, ami után több mint 17 ezer sebesültet vittek Drezdába. Egy részüket polgárházakba szállásolták el, mert nem volt elég kórház. Graff ekkor elhagyta a lakását, és lányához, Caroline Susanne-hoz költözött, de tovább akart utazni Svájcba. Graff, akit 1803-ban szürkehályog miatt operáltak, és aki eddigre már szinte teljesen megvakult és a festéshez nagyítót használt, életének utolsó éveit Winterthurban akarta tölteni.

Anton Graff 1813. június 22-én halt meg, 76 éves korában, nem sokkal azután, hogy a lányához költözött. Számos professzor és diák kísérte őt a cseh temetőben lévő sírjához. A háborús helyzet miatt a temetésen nem játszottak himnuszt, és nem volt gyászbeszéd sem. Graff népszerű festőként jól keresett és vagyonát befektette. Két, őt túlélő gyermekére 40 ezer tallért hagyott, ami 2013-as árfolyamon kb. 2,5 millió svájci franknak felel meg.

Anton Graff sírja nem maradt fenn, a temetőt 1858-ban felszámolták. Fiai nem házasodtak meg és nem született gyerekük. Lánya, Caroline Suzanne férje, Karl Ludwig Kaaz 1810-ben halt meg, két kiskorú lányukról fia, Carl Anton Graff gondoskodott.

Művészi hagyaték

Graff fia, Carl Anton

Anton Graff mintegy kétezer festményt és rajzot alkotott. Műveinek nagy része fennmaradt. Nem tartott fenn műhelyt, de feltételezhető, hogy a másolatok készítésében Graff tanítványai is közreműködtek.

Ulrich Hegner 1815-ben a Zürcher Künstler-Gesellschaft XI. újévi kiadványában részleteket tett közzé Graff életéről és munkásságáról. Eszerint Graff „egy nagy [sajnos elveszett] könyvet” vezetett, amelyben a kezdetektől fogva minden munkáját feljegyezte, a képen szereplő személyek nevével és az árakkal együtt. Ebben 297 db 1756-1766 között Augsburgban és Regensburgban készült, valamint 943 db 1766-1813 között Drezdában készült eredeti kép és 415 másolat, összesen 1655 festmény szerepel. Ehhez járul még a 322 ezüstceruzás rajz. A valószínűleg több száz, krétával rajzolt vázlat és tanulmány nem szerepel a fenti statisztikában.

Tanítványai

Graff azt állította magáról, hogy nem rendelkezik a tanítványok képzéséhez szükséges tehetséggel, nem volt elég türelme ahhoz, hogy mindig válaszoljon a tanítványok kérdéseire. Mindazonáltal néhány, kollégái által ajánlott festőtanoncnak tartott magánórákat, ha tehetségesnek tartotta őket. Azt mondta, hogy valakinek vagy van tehetsége a festészethez, és akkor azt csak szorgalmas és gyakori festéssel lehet fejleszteni és tökéletesíteni; vagy nincs tehetsége.

Graff legjelentősebb tanítványának Philipp Otto Runge számít, aki 1801-ben Jens Juel ajánlására érkezett Drezdába. Graff és családja fiaként fogadta be és támogatta Rungét. További tanítványai voltak Georg Friedrich Adolph Schöner, Emma Körner, Karl Ludwig Kaaz, Carl Focke, Ernst Gottlob, David Angermann és Johann Friedrich Wilhelm Ferdinand Collmann. Emellett 1784-től a zürichi származású Heinrich Freudweiler (1755–1795) és Salomon Gessner fia, Conrad Gessner (1764–1826) is Anton Graff és Adrian Zingg mellett tanult Drezdában. Conrad Gessner később ló- és csataképfestőként tett szert hírnévre. Heinrich Freudweiler tájképfestő lett, és zsánerképeket is festett.

Irodalom

• Johann Caspar Füessli: Joh. Caspar Füesslins Geschichte der besten Künstler in der Schweiz. Nebst ihren Bildnissen. Orell, Gessner, Füessli und Comp., Zürich, 1769–1779 (5 Bde.). Band 3, S. 240–248.
• Ulrich Hegner: Ulrich Hegner’s gesammelte Schriften. Aus dem Leben eines Geringen (Fünfter Band, Kapitel: Leben Anton Graff’s von Winterthur, königl. Sächsischen Hofmalers und Professors an der Maler-Akademie in Dresden, 1815.) Gedruckt und verlegt bei G. Reimer, Berlin 1830.
• Gustav Parthey: Jugenderinnerungen. Handschrift für Freunde. 2 Bde. Schade, Berlin 1871.
• Carl Clauß: Graff, Anton. In: Allgemeine Deutsche Biographie (ADB). Band 9, Duncker & Humblot, Leipzig 1879, S. 565 f.
• Richard Muther: Anton Graff – Ein Beitrag zur Kunstgeschichte des achtzehnten Jahrhunderts. Verlag E. A. Seemann, Leipzig 1881.
• Friedrich Imhoof-Blumer: Anton Graf. In: Schweizerische numismatische Rundschau, Bd. 16, 1910, doi:10.5169/seals-172572#328, S. 320–323.
• Charlotte Steinbrucker (Hrsg.): Briefe Daniel Chodowieckis an Anton Graff. Vereinigung wissenschaftlicher Verleger, Berlin/Leipzig 1921.
• Otto Waser: Anton Graff 1736–1813. Huber, Frauenfeld/Leipzig 1926.
• Gotthard Jedlicka: Anton Graffs Werke in Winterthur. In: Neue Schweizer Rundschau, Bd. 4, 1936–1937, doi:10.5169/seals-759053#266, S. 257–280.
• Beate Becker: Zur Porträtkunst Anton Graffs. Diss. Göttingen 1949.
• Erna Brand: Anton Graff. Staatl. Kunstsammlungen, Gemäldegalerie, 1964.
• Anton Graff, Helmut Rötzsch, Hans-Martin Plesske: Anton Graff und seine Buchhändlerporträts. Dt. Bücherei, 1965.
• Ekhart Berckenhagen: Graff, Anton. In: Neue Deutsche Biographie (NDB). Band 6, Duncker & Humblot, Berlin 1964, ISBN 3-428-00187-7, S. 729 f.
• Ekhart Berckenhagen: Anton Graff – Leben und Werk. Deutscher Verlag für Kunstwissenschaft, Berlin 1967 (Catalogue raisonné).
• Peter Betthausen: Graff – Maler und Werk. Verlag der Kunst, Dresden 1973.
• Ernest Giddey, Fribourg (Hrsg.): Préromantisme en Suisse? Editions Universitaires, 1982 (Colloques de la Société Suisse des Sciences Humaines).
• Helmut Börsch-Supan: Die Deutsche Malerei von Anton Graff bis Hans von Marées 1760–1870. Verlag C. H. Beck, 1988.
• Martin Bircher, Gisold Lammel (Hrsg.): Helvetien in Deutschland. Schweizer Kunst aus Residenzen deutscher Klassik 1770–1830. Städtische Galerie zum Strauhof, Zürich 1990–1991; Hällisch-Fränkisches Museum, Schwäbisch Hall 1991.
• Roland Kanz: Dichter und Denker im Porträt. Spurengänge zur deutschen Porträtkultur des 18. Jahrhunderts. Deutscher Kunstverlag, München 1993.
• Jane Turner (Hrsg.): The Dictionary of Art. (34 volumes). Macmillan, London; Grove, New York 1996.
• Hans Ost: Melodram und Malerei im 18. Jahrhundert: Anton Graffs Bildnis der Esther Charlotte Brandes als Ariadne auf Naxos. Faste Michael Verlag, 2002.
• Marc Fehlmann und Birgit Verwiebe (Hrsg.): Anton Graff: Gesichter einer Epoche. (Ausstellungskatalog: Museum Oskar Reinhart, Winterthur; Nationalgalerie – Staatliche Museen zu Berlin.) Hirmer, München 2013.
• Robert Eberhardt (Hrsg.): Anton Graff – Porträts eines Porträtisten. Wolff Verlag, Berlin 2013.
• Harry Joelson-Strohbach: Anton Graff und seine Heimatstadt Winterthur. In: Zeitschrift für schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte, Bd. 70, 2013, doi:10.5169/seals-389720#137, S. 123–138.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Anton Graff című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.