Anma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Meiji-kori anma fényképe
Egy vak gyakorló és egy nő. Az anma gyakorlása, és a zene volt a népszerű elfoglaltsága a vakoknak, egészen a süket és halláskárosultakkal foglalkozó intézmények megjelenéséig az 1870-es években, ami megnyitotta számukra az utat több foglalkozás végzéséhez.

Az anma kifejezés (japánul: 按摩) a tradicionális japán masszázs egyik fajtájára és az ennek művészetét gyakorló szakemberre is utal. A modern shiatsu is nagyrészt az anma alapjaira épül.

Történet[szerkesztés]

Az anma minden bizonnyal kínai eredetű, alapjául pedig a Tui Na szolgál. A Tui Na technikák a Nara-kor idején (710–793), más, hagyományos kínai orvoslási technikákkal együtt érkeztek Japánba, ahol főleg a kormány által fenntartott kórházakban alkalmazták őket. Az anma egyedülálló rendszerét Akashi Kan Ichi fejlesztette ki 1320-ban.[1][2]

Az Anma Tebiki borítója.

Az anmát a 17. században egy akupunktőr, Sugiyama Waichi tette népszerűvé. Ezzel egyidőben megjelentek az első könyvek is a témában, köztük a Fujibayashi Ryohaku által jegyzett Anma Tebiki („Az anma kézikönyve”)[3] The Fujibayashi school is the foundation of modern anma.[4] A Fujibayashi-iskola tette le a modern anma alapkövét.[5] Az anmák (masszőrök) gyakran nomádok közül kerültek ki, akik mobil masszázshelyszíneken keresték a kenyerüket, közvetítőiknek pedig jutalékot fizettek. A 19. században az anma megítélése valamelyest megszenvedte az urbánus japán ukiyo életstílussal való azonosítást, emiatt már nem említették a jó nevű terápiás módszerek között.

A Meidzsi-kor idején a nyugati orvoslás megjelenése tovább csorbította az anma dicsőségét. Számos technikája a shiatsuba és nyugati masszázsmódszerekbe épült be. Ennek ellenére az anma orvosi alkalmazására vonatkozóan a tokiói Kyoiku Egyetemen továbbra is folynak kutatások.[3] Japánban az anmát még ma is a shiatsutól függetlenül alkalmazzák. A szakemberek működési engedélyüket a helyi prefektúrák egyészségügyi tanácsától szerezhetik be.[6]

Vak gyógyítók[szerkesztés]

Sugiyama korától kezdve az anma neve szorosan összefonódott a vakság fogalmával.[7] Sugiyama, aki maga is vak volt, számos orvosi iskolát alapított látássérültek számára, ahol ezt a technikát oktatták. A Tokugava-kor során kiadott rendeletek kizárólag világtalanok számára engedélyezték az anma alkalmazását; a látók számára tiltott volt ennek a művészetnek a gyakorlása.[1] Ennek eredményeképpen a “vak anma” a japán kultúra egyik elterjedt toposzává vált.[8] A vak közösség nagy része a modernkori Japánban is jellemzően ebben a szakmában dolgozik.[9]

A II. világháború után, amikor a szövetségesek megszállták Japánt, MacArthur tábornok az anma gyakorlását (a japán kultúra sok egyéb vonatkozásával együtt) betiltotta. A tiltás hatására a Japánban élő vak közösség nagy része elveszítette megélhetési forrását. Amikor Helen Keller írónő és vakjogi aktivista erről tudomást szerzett, közbenjárt az Egyesült Államok kormányánál, aminek hatására a tilalmat feloldották.[10]

Az elmúlt években egy kitalált karakter, Zatoichi, a vak kardos tette ismertté Nyugaton a “vak anma” fogalmát.[11] A vak anmákat a japán filmművészetben is előszeretettel alkalmazzák komikus hatás elérésére.

Technikák[szerkesztés]

Az anma mindennapi masszázstechnikákat használ, úgymint a gyúrás, dörzsölés, kopogtatás és rázogatás. Ezekkel a test vitális pontjait és meridiánjait célozzák.[3] A hét hagyományos technika a következő: nyomás/simogatás, markolás/gyúrás, erősítés, préselés, rezegtetés, kopogtatás és a „kéz zene”. Ezen kívül alkalmaznak még úgynevezett hasi masszázst (按腹 ampuku), amelyet Shinsai Ota fejlesztett ki a 17. században.[12][13] Ez egy különösen erőteljes masszázstípus, amely markoló mozdulatokkal növeli az izmok és a mélyebben fekvő szövetek vérellátását, ököllel pedig erős akupresszúrás nyomást is alkalmaznak. A kezelés általában nem közvetlenül a bőrön, hanem ruhán keresztül történik.[14]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Jōya, Moku. Mock Jōya's Things Japanese, 55. o. (1985) 
  2. Folklore studies, 235. o. (1962) 
  3. a b c Kaneko, Dr. DoAnn T.. Shiatsu Anma Therapy. HMAUCHI (2006). ISBN 9780977212804 
  4. Louis Frédéric. Japan Encyclopedia. Harvard University Press, 28–29. o. (2002). ISBN 978-0-674-01753-5 
  5. Micozzi, Marc S.. Fundamentals of complementary and alternative medicine. Churchill Livingstone, 120. o. (2001). ISBN 9780443065767 
  6. Liza Crihfield Dalby. All-Japan: the catalogue of everything Japanese. Morrow, 132. o. (1984). ISBN 978-0-688-02530-4. Hozzáférés ideje: 2012. május 11. 
  7. Young, Jacqueline. Complementary Medicine For Dummies. John Wiley & Sons, 99. o. (2007). ISBN 9780470519684 
  8. Beresford-Cooke, Carola. Shiatsu Theory and Practice. Elsevier Health Sciences (2010). ISBN 9780080982472 
  9. American Foundation for the Blind (1973). „The New outlook for the blind” 67, 178. o.  
  10. Beresford-Cooke, Carola. Shiatsu Theory and Practice: A Comprehensive Text for the Student and Professional. Elsevier Health Sciences, 2. o. (2003). ISBN 9780443070594 
  11. David West. Chasing Dragons: An Introduction to the Martial Arts Film. I.B.Tauris, 33–. o. (2006. december 26.). ISBN 978-1-85043-982-0. Hozzáférés ideje: 2012. május 11. 
  12. Hara Diagnosis: Reflections on the Sea. Paradigm Publications, 315. o. (1988). ISBN 978-0-912111-13-1 
  13. Carl Dubitsky. Bodywork Shiatsu: Bringing the Art of Finger Pressure to the Massage Table. Inner Traditions * Bear & Company, 7. o. (1997). ISBN 978-0-89281-526-5 
  14. Jacqueline Young. Complementary Medicine For Dummies. John Wiley & Sons, 99. o. (2007). ISBN 978-0-470-51968-4 

További információk[szerkesztés]