Anakhóréták
Az anakhóréták (görög anakhóreó = visszavonul szóból) eredetileg az állami, földesúri terhek alól a pusztába, sivatagba menekülő parasztok, később azok a korai keresztények, akik a Decius császár uralkodás alatti rendszeres keresztényüldözések elől a pusztába menekültek, mivel úgy találták, hogy a pusztai, sivatagi életmódjuk megfelel a keresztény tökéletességre vivő útnak, és az üldözések után is ottmaradtak és remete életmódot folytattak.[1]
Az anakhóréták nagy tiszteletre tettek szert. Remete Szt. Pál és Remete Szt. Antal népszerűsége oly nagy volt, hogy pár százan vállalkoztak a követésükre. Kis kunyhókból telepet hoztak létre és vezetésük alatt éltek, vezekléssel töltve a mindennapjaikat.[1]
Euszebiosz alapján a pusztában megszámlálhatatlan anakhóréta élt.[1]
Az anakhóréta élet volt a keresztény szerzetesség egyik legkorábbi formája.
A szó használata[szerkesztés]
Jeromos az anakhóréta szót 380 körül a remete jelentésben használja. Evagriosz a koinobita fogalommal állítja szembe.[2]
Legkorábban Órigenésznél fordul elő (Hom. in Jer. XX. 8.) [2]
Az egyházi hagyomány Kelet nagy aszkétáival kapcsolatban említi.[2] Az ankhórétákat többnyire a vallási remeték egyik típusának tekintik, de míg az ankhóréta egy templomhoz, vallási szentélyhez vagy egy emberi településhez közeli lakhelyet választott ki, addig a remete visszavonult a pusztába.[3]
Jegyzetek[szerkesztés]