Alexandru Lahovari
| Alexandru Lahovari | |
 | |
| Született | 1841. augusztus 16. Bukarest |
| Elhunyt | 1897. március 4. (55 évesen) Párizs |
| Állampolgársága | román |
| Szülei | |
| Foglalkozása | |
| Tisztsége | Románia külügyminisztere |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Alexandru Lahovari témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Alexandru Lahovari (Bukarest, 1841. augusztus 16. – Párizs, 1897. március 4.) román politikus, külügyminiszter.
Élete[szerkesztés]
Jómódú bojárcsaládban született, Nicolae Lahovari şi a Eufrosina Iakovak fiaként. Történelmet és idegen nyelveket otthon tanult, majd elvégezte a párizsi Louis-le-Grand líceumot. 1862-ben elvégezte a párizsi egyetem jogi karát, és 1865-ben jogi doktorrá avatták; ugyanakkor elnyerte a francia és a római jogra kitűzött pályadíjat.
Visszatérve Romániába, részt vett azokban a mozgalmakban, melyek Alexandru Ioan Cuza lemondatásával végződtek, és hozzájárult Hohenzollern Károly későbbi román király megválasztatásához. 1866-ban Vâlcea megye képviselőjévé választották. Gheorghe Grigore Cantacuzino, Constantin Grădişteanu és több képviselő élén megalakította a Juna dreaptă nevű csoportot, amely a későbbi Konzervatív Párt magjává vált. 1870-ben Lahovari az igazságügyi tárcát kapta a Manolache Costache Epureanu-kabinetben; tisztségét megtartotta az utána következő Lascăr Catargiu-kormányban is. Igazságügyminiszterként megreformálta a büntető törvénykönyvet és a büntetőeljárást.
Ion Constantin Brătianu kormányra jutásakor tárcáját elvesztette, és elkeseredett küzdelmet folytatott a liberális kabinettel a sajtóban, a képviselőházban és a szenátusban is, amelynek 1884-től volt tagja. Kijelentve, hogy a Brătianu-kabinet alkotmányellenes, visszavonult a politikátólés csak 1888 végén tért vissza, amikor a Theodor Rosetti-kormányban földművelési és kereskedelmi miniszter lett. Ekkor hozta meg azt a törvényt, amely szerint a parasztok megvásárolhattak bizonyos földeket az állami vagyonból. 1889-ben, amikor Gheorghe Manu lett miniszterelnök, Lahovari a külügyi tárcát vállalta el, és azt 1891-ig vezette. A Ioan Emanoil Florescu rövid ideig tartó miniszterelnöksége alatt visszavonult, majd Lascăr Catargiu 1891. novemberben ismét meghivta Lahovarit a külügyminisztérium vezetésére.
Lahovari mérsékelt magatartást tanúsított az erdélyi románok függetlenségi mozgalmaival szemben, mivel nem akarta veszélyeztetni Románia kapcsolatait az Osztrák-Magyar Monarchiával és közvetve a hármas szövetséggel szemben. Így 1893. december 12-én a szenátusban Dimitrie Sturdza támadásaival szemben megvédte a kormány passzivitását az erdélyi románság ügyében.
1895. októberben a Catargiu-kormány többi tagjaival együtt beadta lemondását; képviselői mandátumát is elvesztette.
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Liviu Brătescu: Alexandru N. Lahovari. Diplomatul și omul politic. Arhivele Olteniei, 31. sz. (2017) 85–103. o.
- Bokor József (szerk.). Lahovari, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X