Ad extirpanda
| Ad extirpanda | |
.svg) | |
| Pápa neve: | IV. Ince pápa |
| Kibocsátás dátuma: | 1252. május 15. |
Ad extirpanda IV. Ince pápa 1252. május 15-én kiadott, latin nyelvű bullája volt, amely Lombardiában, a romagnai területeken és a Trevisói Marcában szabályozta az eretnekség elleni eljárásokban a világi hatóságok együttműködését. A dokumentum részletesen rendelkezett a városi tisztségviselők, podestàk, rektorok, tanácsok és közösségek kötelezettségeiről, az elfogott személyek őrzéséről, az elkobzott javakról, valamint az egyházi bíróságokkal való együttműködésről.[1][2]
A bulla legismertebb rendelkezése meghatározott korlátok között, a világi hatóságok közreműködésével engedélyezte a kínvallatás alkalmazását az elfogott eretnekek vallomásának és társaik megnevezésének kikényszerítésére. A latin kulcsformula szerint az eljárás nem járhatott testtag elvesztésével vagy csonkulásával, illetve halálveszéllyel: citra membri diminutionem et mortis periculum.[1][3]
Az Ad extirpanda nem az inkvizíció kezdete és nem is a kínvallatás feltalálása volt. Jelentősége abban áll, hogy a korabeli világi büntetőeljárásban már ismert kényszereszközt pápai jóváhagyással kapcsolta össze az eretnekségi eljárásokkal. A dokumentum így a középkori pápai inkvizíció és a városi világi hatóságok együttműködésének egyik fontos jogtörténeti állomása lett.[4][5]
Történeti háttér
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A pápai inkvizíció kialakulása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az inkvizíció középkori formája nem egyszerre létrehozott, központilag egységes intézményként született meg, hanem eljárási és joghatósági gyakorlatok fokozatos fejlődéséből. A 12. század végétől a nyugati egyház egyre határozottabban lépett fel azokkal a mozgalmakkal szemben, amelyeket eretneknek ítélt. A III. Luciusz pápa által 1184-ben kiadott Ad abolendam és III. Ince pápa 1199-es Vergentis in senium kezdetű rendelkezései fontos előzményei voltak annak a folyamatnak, amelyben az eretnekség nemcsak vallási tévedésként, hanem a keresztény társadalmi rendet veszélyeztető közjogi bűnként is megjelent.[6][7]
IX. Gergely pápa idején az eretnekségi vizsgálatokban mind gyakoribbá váltak a pápai megbízású inkvizítorok, különösen a domonkos és ferences szerzetesek. A középkori pápai inkvizíció azonban nem azonos a későbbi spanyol inkvizícióval vagy a 16. században létrejött római Szent Hivatallal. A 13. században inkább püspöki és pápai megbízású inkvizítorok helyi, regionális és eseti működéséről beszélhetünk.[4][8]
Eretnekség, közrend és politikai konfliktus Észak-Itáliában
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla közvetlen földrajzi címzettjei Észak- és Közép-Itália városi hatóságai voltak: Lombardia, a romagnai területek és a Trevisói Marca podestài, rektorai, tanácsai és közösségei.[1] A podestà a középkori itáliai városokban választott vagy meghívott városi főbíró, illetve kormányzó volt; a rector kifejezés általánosabban városi vagy területi vezetőt, közigazgatási tisztviselőt jelölhetett.
Ezekben a térségekben a 13. század közepén a városi politika, a guelf–ghibellin ellentétek, a pápaság és császárság konfliktusa, valamint az eretneknek ítélt mozgalmak jelenléte szorosan összefonódott. A 13. századi Lombardiában és Romagnában a katár, illetve más dualista jellegű csoportok, továbbá a valdensek és más, az egyházi hatóságok által eretneknek minősített közösségek jelenléte különösen fontos hátteret adott az eretnekségi eljárásoknak.[6][4]
A pápai jogalkotás célja ezért nem pusztán elvont dogmatikai állásfoglalás volt, hanem a helyi világi hatóságok rendszeres együttműködésének jogi kötelezővé tétele is.
Az Ad extirpanda kiadásának közvetlen előzményei közé tartozott Veronai Szent Péter domonkos inkvizítor 1252. április 6-i meggyilkolása is. A merénylet hozzájárult ahhoz a politikai és egyházjogi helyzethez, amelyben IV. Ince a világi hatóságok együttműködését szigorúbb formában kívánta szabályozni.[3][6]
Az eretnekséget a korabeli nyugati keresztény jogi és teológiai gondolkodás nem pusztán magánvéleményként értelmezte. Az eretnek tanítást a közösség vallási egységét, a szentségi rendet és a társadalmi békét fenyegető bűnnek tekintették. Ez magyarázza a bulla nyelvezetét is, amely az eretnekeket „lelkek gyilkosaihoz” és „Isten szentségeinek tolvajaihoz” hasonlította.[1]
A római-kánonjogi eljárás és a kínvallatás háttere
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A 12–13. században a római jog újrafelfedezése és az egyházi jog fejlődése jelentősen átalakította a bizonyítási és büntetőeljárási gondolkodást. A kontinentális Európában fokozatosan megerősödött az írásbeli, bíróközpontú, tanúvallomásokra és beismerésre építő eljárás. A beismerés kiemelt szerepet kapott, mert a korabeli bizonyítási rendszer súlyos ügyekben gyakran „teljes bizonyítékra” törekedett.[5]
John H. Langbein jogtörténeti értelmezése szerint a bírói kínvallatás a kontinentális bizonyítási jog sajátos következménye volt. A jog magas bizonyítási küszöböt kívánt meg, de a nehezen bizonyítható ügyekben – különösen titkos bűnök, összeesküvések és rejtett bűntársi hálózatok esetén – a vallomás kikényszerítésével próbálta előállítani a szükséges bizonyosságot.[5] Az eretnekséget a korabeli egyházi és világi jogi környezetben gyakran ilyen, nehezen bizonyítható és hálózatos jellegű bűnnek tekintették.
A kínvallatás korabeli racionalitása tehát nem magyarázható pusztán a modern kriminalisztikai módszerek hiányával. Ez is része volt a háttérnek. A mélyebb ok azonban a római-kánonjogi bizonyítási rendszerben keresendő: a vallomás különleges jogi státusában, a titkos bűnök bizonyítási nehézségeiben, valamint az eretnekség közösségi veszélyként való értelmezésében.
A bulla kiadása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Ad extirpanda 1252. május 15-én kelt. Címe az incipitből származik: Ad extirpanda de medio populi Christiani haereticae pravitatis zizania, vagyis nagyjából „a keresztény nép közül az eretnek gonoszság konkolyának a gyökeres eltávolításra”. A zizania szó a Vulgata szóhasználatában a búza és konkoly példázatában is szerepel, amely a középkori keresztény írásmagyarázatban jól ismert bibliai metafora volt.[m 1][1][2]
A bulla nem egyetlen büntetőjogi rendelkezés, hanem összetett jogi-adminisztratív szabályrendszer. A Mansi-féle kiadás és a Documenta Catholica Omnia szövege több mint harminc rendelkezésre tagolva közli; a modern összefoglalók gyakran 38 törvényhelyről vagy cikkelyről beszélnek.[m 2] A dokumentum összefoglalta és megerősítette az eretnekség elleni korábbi intézkedéseket, ugyanakkor új részletekkel egészítette ki a városi hatóságok kötelezettségeit, az inkvizítorok és püspökök együttműködését, a foglyok átadását, a vagyonelkobzást és a kínvallatás alkalmazását.[2][3]
A 13. század második felében több pápai rendelkezés is megerősítette vagy továbbvitte az Ad extirpanda elveit. A szakirodalom rendszerint IV. Sándor pápa 1259-es és IV. Kelemen pápa 1265-ös megerősítéseit említi; a későbbi inkvizíciós joggyakorlatban a bulla a kínvallatás korlátozott, jogilag szabályozott alkalmazásának egyik precedenseként szerepelt.[9][10][11]
Tartalma
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Címzettek és földrajzi hatály
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A dokumentum címzettjei a lombardiai, romagnai és trevisói városok világi vezetői, podestài, rektorai, tanácsai, hivatalnokai és közösségei voltak.[1] A bulla tehát nem általános, minden keresztény országra azonnal és azonos módon alkalmazott rendelkezésként jelent meg, hanem meghatározott itáliai városi-politikai környezetben született.
Ez a földrajzi korlátozás fontos a dokumentum értelmezéséhez. Az Ad extirpanda észak-itáliai városi közegben, a pápai és császári befolyásért folytatott politikai harc, a koldulórendi inkvizítorok működése és az eretnekmozgalmak elleni fellépés összefüggésében született.
A világi hatóságok kötelezettségei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla előírta, hogy az érintett városi hatóságok iktassák helyi statútumaikba az eretnekség elleni egyházi és világi rendelkezéseket. Az újonnan hivatalba lépő vezetőknek esküt kellett tenniük ezek betartására és betartatására.[2]
A városoknak külön tisztségviselőket vagy bizottságokat kellett kijelölniük az eretnekek felkutatására. A bulla a helyi hatóságokat felelőssé tette az elfogott személyek őrzéséért, a vagyonok összeírásáért és az egyházi bíróságokkal való együttműködésért. A rendelkezések megszegése esetén az érintett tisztviselők egyházi és politikai szankciókkal, többek között kiközösítéssel vagy hivatalvesztéssel számolhattak.[1][6]
Az eljárási rend
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla az elfogott eretnekek és gyanúsítottak átadásának rendjét is szabályozta. A világi hatóságoknak az elfogottakat meghatározott időn belül át kellett adniuk az illetékes püspöknek, helyettesének vagy az inkvizítoroknak. A szöveg szerint az eljárásban az egyházi hatóságok állapították meg az eretnekség tényét, míg a világi hatóságok az őrzésben, átadásban, vagyonelkobzásban és a világi büntetések végrehajtásában működtek közre.[2]
Ez a kettősség a középkori eretnekségi eljárások egyik fontos vonása volt. Az eretnekség a korabeli jogi gondolkodásban olyan bűnként jelent meg, amely egyszerre érintette az egyházi tanítást és a világi közrendet. Emiatt az eretnekség megállapítása az egyházi fórumhoz, a testi vagy világi büntetések végrehajtása pedig a világi hatalomhoz kapcsolódott.[8][4]
A bulla egyik rendelkezése szerint azokat, akiket az illetékes püspök, helyettese vagy az inkvizítorok eretnekségben bűnösnek találtak, bilincsben kellett átadni a városi vezetőnek vagy annak megbízottjának, legkésőbb öt napon belül, hogy a rájuk vonatkozó világi rendelkezéseket végrehajtsák.[1]
Vagyonelkobzás, hivatalviselési tilalmak és házrombolás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Ad extirpanda nemcsak kihallgatási szabályokat tartalmazott. Részletesen foglalkozott a vagyonelkobzással, az eretnekek és támogatóik házainak lerombolásával, a hivatalviselési tilalmakkal, valamint azzal, hogyan kell felosztani az elkobzott vagyont.[6]
A bulla szerint az elkobzott vagyon egy része a világi hatóságokat, egy része az eljárásban közreműködő tisztviselőket illette, egy részét pedig az illetékes püspök és inkvizítorok őrizték meg a hit védelmére és az eretnekség elleni fellépés céljaira.[1] A vagyonelkobzás és a házrombolás a középkori városi büntető- és politikai kultúrában nem volt egyedülálló jelenség, de az Ad extirpanda esetében az eretnekség elleni fellépés intézményes eszközévé vált.
A kínvallatásra vonatkozó rendelkezés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A dokumentum legismertebb része az a törvényhely, amely a kínvallatás alkalmazását engedélyezte. A szöveg szerint a podestà vagy rektor köteles volt az elfogott eretnekeket kényszeríteni arra, hogy tévedéseiket kifejezetten megvallják, és megnevezzék az általuk ismert más eretnekeket, híveiket, befogadóikat és védelmezőiket.[1][3]
A latin szöveg kulcsmondata:
Teneatur praeterea Potestas, seu Rector omnes haereticos, quos captos habuerit, cogere citra membri diminutionem et mortis periculum [...] errores suos expresse fateri, et accusare alios haereticos quos sciunt.[1]
Magyarul:
Továbbá a podestà vagy rektor köteles minden elfogott eretneket arra kényszeríteni, hogy testtag elvesztése vagy csonkulása, illetve halálveszély nélkül kifejezetten vallja meg tévedéseit, és nevezze meg azokat az eretnekeket, akikről tudomása van.
A szakasz az eretnekeket „lelkek gyilkosaihoz”, „Isten szentségeinek és a keresztény hitnek tolvajaihoz” hasonlítja. Ez nem pusztán retorikai fordulat: a bulla ebből az analógiából vezeti le, hogy az eretnekeket a világi rablókhoz és tolvajokhoz hasonlóan kényszeríteni lehet bűntársaik megnevezésére.[1]
A szöveg nem sorolja fel a kínvallatás konkrét módszereit. A rendelkezés a jogi keretet adja meg: a testi kényszer alkalmazása nem okozhatott halálveszélyt vagy testtag elvesztését, illetve csonkulását. Ez nem jelentette a korlátlan kínvallatás engedélyezését, de pápai jóváhagyást adott a testi kényszer alkalmazására vallási-jogi eljárásokban, ami a keresztény jogtörténet egyik súlyos és vitatott fordulópontja lett.[3][11]
Jogtörténeti jelentősége
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Kapcsolata a világi büntetőeljárással
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Ad extirpanda jogtörténeti jelentősége abban áll, hogy az eretnekségi eljárásokba beemelte a világi büntetőeljárásban már ismert kényszerítő eszközöket. A 13. századi latin Európában a kínvallatás nem kizárólag egyházi jelenség volt, hanem a római-kánonjogi és világi eljárási kultúra fejlődéséhez kapcsolódott.[5][11]
A korabeli kontinentális eljárásban a bíró nem pusztán benyomás vagy valószínűség alapján kívánt ítélni. A súlyos bűnök bizonyításában a tanúvallomás és a beismerés különösen fontos szerepet kapott. Ha két megfelelő tanú nem állt rendelkezésre, a beismerés a bizonyítás szempontjából kiemelkedő jelentőségű lehetett. Az eretnekségi eljárásokban a beismeréshez bűnbánati és pasztorális jelentőség is kapcsolódott: az eljárás nemcsak bűnösséget állapított meg, hanem a tévedés elismerését és az egyházi közösségbe való visszatérés lehetőségét is célozhatta.[4][8]
A kínvallatás ebben az eljárási logikában nem önálló büntetésként, hanem bizonyítási és vallomáskikényszerítő eszközként jelent meg, bár alkalmazása a gyakorlatban súlyos testi és lelki szenvedéssel járt. A későbbi gyakorlatban a jogi korlátok értelmezése – például egy kihallgatás „folytatásának” minősítése – vitákra és visszaélésekre adott alkalmat.[5][11]
A continuatio, vagyis a „folytatás” fogalmának alkalmazása különösen fontos jogtörténeti probléma volt. Ha egy későbbi kínvallatási alkalmat formálisan nem új eljárásnak, hanem az előző kihallgatás folytatásának tekintettek, az lehetőséget adott az egyszeri vagy korlátozott alkalmazásra vonatkozó szabályok megkerülésére.[11]
Egyházi fórum és világi végrehajtás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Ad extirpanda egyik alapvető szerkezeti sajátossága az egyházi és világi szerepek megkülönböztetése. Az eretnekségi minősítés és az egyházi vizsgálat az egyházi fórumhoz kapcsolódott. A fogva tartás, kényszerítés, vagyonelkobzás és a világi büntetések végrehajtása viszont a városi, illetve világi hatóságok feladataként jelent meg.[1][4]
Ez a különbségtétel nem mentesíti a pápai jogalkotást a kínvallatás jóváhagyásának felelőssége alól, de fontos a rendszer működésének megértéséhez. A középkori kánonjogi gondolkodásban a klérus vérontással és közvetlen testi büntetéssel való érintkezése külön problémát jelentett, ezért az ilyen intézkedéseket rendszerint a világi hatalom hajtotta végre.[11]
A középkori, spanyol és római inkvizíció különbsége
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A történeti értelmezésben fontos különbséget tenni a középkori pápai inkvizíció, a spanyol inkvizíció és a római Szent Hivatal között. A középkori inkvizíció a 13. században elsősorban eljárási és megbízotti rendszer volt, amelyben püspökök, pápai legátusok és megbízott inkvizítorok jártak el. A spanyol inkvizíció ezzel szemben a 15. század végétől, királyi-monarchikus keretben működő intézményként alakult ki. A római inkvizíció vagy Szent Hivatal pedig 1542-ben jött létre központi római hivatalként.[4][10]
Ezért az Ad extirpanda nem magyarázható a későbbi spanyol inkvizíció problémáiból visszavetített képekkel. A dokumentum 1252-es, észak-itáliai, városi és pápai-kánonjogi kontextusban született.
Későbbi hatása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla későbbi jelentősége részben abban állt, hogy a kínvallatás alkalmazásának korlátozott, jogilag szabályozott formáját precedensként kezelte a későbbi inkvizíciós joggyakorlat és kézikönyvirodalom. A pápai és inkvizíciós jogalkotás ezt követően már nem egyszerűen arról vitatkozott, alkalmazható-e testi kényszer, hanem arról is, milyen feltételekkel, milyen bizonyítékok alapján és milyen formában.[11][12]
A későbbi inkvizíciós kézikönyvek – köztük Bernard Gui Practica inquisitionis című műve és Nicolau Eymerich Directorium inquisitorum című 14. századi kézikönyve – tovább pontosították az inkvizíciós eljárás rendjét, a kihallgatás, a bizonyítás és a büntetés kérdéseit. Ezek a művek már a későbbi inkvizíciós gyakorlat tapasztalatait és jogi reflexióit is tükrözték.[4][6]
A gyakorlat ugyanakkor helyenként és időszakonként eltérhetett. A jogi szövegben szereplő korlátok nem jelentik azt, hogy a gyakorlat mindig visszaélésektől mentes vagy mai értelemben humánus lett volna. A történeti értékelés ezért egyszerre veszi figyelembe a korabeli jogi szabályozást és azt a morális tényt, hogy a dokumentum pápai jóváhagyást adott testi kényszer alkalmazására.[3]
Rövid összehasonlító jogtörténeti megjegyzés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kínvallatás nem kizárólag latin keresztény jelenség volt, és más jogi kultúrákban is előfordultak kényszerített vallomások vagy testi kényszerrel járó büntetőeljárási formák. Ezek jogi megítélése azonban eltérő volt: a klasszikus iszlám jogi elméletben például erős fenntartások éltek a kényszer alatt tett vallomásokkal szemben, míg a kínai jogi hagyományban a testi kényszerítés szabályozott bírósági eszközként is megjelent.[13][14]
Az összehasonlítás célja nem az Ad extirpanda relativizálása, hanem annak jelzése, hogy a kínvallatás történetét a középkori és kora újkori bizonyítási kultúrák szélesebb összefüggésében kell értelmezni.
A bulla kortárs jogi és teológiai alapjai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Eretnekség mint közösségi veszély
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla érvelése abból indul ki, hogy az eretnekség nem pusztán téves nézet, hanem a keresztény közösség vallási és társadalmi rendjét veszélyeztető bűn. Ez a felfogás magyarázza azokat a súlyos jogi-teológiai hasonlatokat, amelyek az eretnekeket rablókhoz, tolvajokhoz és „lelkek gyilkosaihoz” hasonlítják.[1]
A középkori keresztény társadalomban a vallási egység nem csupán teológiai kérdés volt, hanem a közrend, a politikai legitimitás és a közösségi identitás része. Az eretnekség elleni fellépést ezért a pápai és világi hatóságok gyakran nem pusztán dogmatikai, hanem közjogi és közrendvédelmi kérdésként is értelmezték.[4][6]
Vallomás, bűnbánat és bizonyítás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az eretnekségi eljárásokban a vallomásnak több funkciója volt. Egyrészt bizonyítékként szolgált; másrészt lehetőséget adott a bűnbánatra és az egyházi közösségbe való visszatérésre; harmadrészt más eretnekek, támogatók és befogadók azonosítását is lehetővé tette.[8]
A kínvallatás alkalmazását a korabeli jogi gondolkodás részben azzal próbálta igazolni, hogy bizonyos titkos vagy hálózatos bűnök másként nehezen bizonyíthatók. Ez azonban már a kortárs és későbbi jogi kultúrában is problémákat vetett fel, különösen a kényszer alatt tett vallomások megbízhatósága és a testi kényszer erkölcsi megítélése miatt.[5][11]
Keresztény etikai feszültségek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A keresztény hagyomány nem volt egységesen és problémátlanul a testi kényszer alkalmazásának pártján. A keresztény teológia alapvetően nem tekintette a hit elfogadását pusztán külső kényszerrel létrehozható aktusnak. A késő antik és középkori keresztény társadalmakban ugyanakkor fokozatosan megerősödött az a felfogás, hogy a megkeresztelt keresztény közösségen belüli eretnekség ellen a világi hatalom is felléphet.[10][11]
Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae II–II. részének 11. kérdésében, különösen a 3. cikkben az eretnekek büntethetőségét tárgyalta. Érvelésében az eretnekség a közösségre veszélyes bűnként jelenik meg, amely súlyos esetben világi büntetést is maga után vonhat. Tamás ebben a szakaszban nem a kínvallatás technikai igazolását adta, hanem az eretnekség mint közösségi veszély büntethetőségéről írt. A kínvallatás kérdésével részletesebben a későbbi kánonjogi kommentárok és inkvizíciós eljárási kézikönyvek foglalkoztak.[15]
Történeti értékelése és gyakori félreértések
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Nem az inkvizíció kezdete
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Gyakori félreértés, hogy az Ad extirpanda „az inkvizíció kezdete” volt. A pápai megbízású eretnekségi vizsgálatok azonban már korábban kialakultak, különösen IX. Gergely idején. Az 1252-es bulla inkább a világi hatóságok részletes kötelezésében, a városi adminisztratív szabályozásban és a kínvallatás meghatározott engedélyezésében jelentett fordulópontot.[4][8]
Nem a kínvallatás feltalálása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az sem pontos állítás, hogy az egyház vagy IV. Ince „feltalálta” volna a kínvallatást. A kínvallatás a római jogi és világi büntetőeljárási gyakorlatban már ismert volt. Az egyházi jogtörténeti jelentőség abban áll, hogy az Ad extirpanda pápai jóváhagyással illesztette ezt az eszközt az eretnekségi eljárásokba.[5][11]
Korlátok és morális értékelés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A bulla korlátokat szabott: a kínvallatás nem járhatott halálveszéllyel vagy testtag elvesztésével, illetve csonkulásával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendelkezés erkölcsileg semleges vagy gyakorlati visszaélésektől mentes lett volna. Mai mércével a testi kényszer vallási-jogi eljárásban való legitimálása súlyosan problematikus. A 13. századi kontinentális jogi környezetben ugyanakkor nem példátlan újításként, hanem egy már létező büntetőeljárási eszköz egyházi-jogi adaptációjaként jelent meg.[3]
Összegző értékelés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Ad extirpanda a 13. századi pápai jogalkotás egyik legvitatottabb dokumentuma. Jogtörténeti jelentősége abban áll, hogy a világi büntetőeljárás eszközeit pápai jóváhagyással kapcsolta az eretnekségi eljárásokhoz, miközben korlátokat is szabott alkalmazásuknak. A bulla így nem csupán egy konkrét észak-itáliai intézkedés volt, hanem a középkori egyház és világi hatalom viszonyának, valamint a bizonyítási jog fejlődésének egyik fontos állomása.
Megjegyzések
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ Vö. Mt 13,24–30. A bulla incipitje nem pusztán adminisztratív nyelvet használ, hanem egy bibliai-metaforikus kifejezést is jogi dokumentum kezdőformulájává tesz.
- ↑ A cikkelyek vagy törvényhelyek számozása a szövegkiadásokban és modern hivatkozásokban kisebb eltéréseket mutathat. A kínvallatásra vonatkozó szakaszt a szakirodalom gyakran 25. törvényhelyként vagy konstitúcióként idézi; egyes kiadások számozási rendje miatt ugyanaz a rész más számmal is megjelenhet.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 "Bulla Ad extirpanda" (PDF) (latin nyelven). Documenta Catholica Omnia. 1252-05-15. Hozzáférés: 2026-05-09.
{{cite web}}: Check date values in:|date=(súgó) - 1 2 3 4 5 Mansi, Giovanni Domenico, ed. (1903). Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio (latin nyelven). Vol. 23. Paris: Hubert Welter. 569–575. o.
- 1 2 3 4 5 6 7 Sadowski, Piotr (2023). "Torture in Light of the Bull Ad extirpanda (1252) of Pope Innocent IV". Miscellanea Historico-Iuridica (angol nyelven). 22 (1): 435–454. doi:10.15290/mhi.2023.22.01.17. Hozzáférés: 2026. május 9..
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Peters, Edward (1988). Inquisition (angol nyelven). New York: Free Press. 40–74. o.
- 1 2 3 4 5 6 7 Langbein, John H. (1977). Torture and the Law of Proof: Europe and England in the Ancien Régime (angol nyelven). Chicago: University of Chicago Press.
- 1 2 3 4 5 6 7 Prudlo, Donald S., ed. (2019). A Companion to Heresy Inquisitions. Brill's Companions to the Christian Tradition (angol nyelven). Vol. 85. Leiden–Boston: Brill.
- ↑ Moore, R. I. (2007). The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250 (angol nyelven) (2. ed.). Malden, Massachusetts: Blackwell.
- 1 2 3 4 5 Kelly, Henry Ansgar (1989). "Inquisition and the Prosecution of Heresy: Misconceptions and Abuses". Church History (angol nyelven). 58 (4): 439–451. doi:10.2307/3168207.
- ↑ Vacandard, Elphège (1908). The Inquisition: A Critical and Historical Study of the Coercive Power of the Church (angol nyelven). New York: Longmans, Green, and Co.
- 1 2 3 Blötzer, Joseph (1910). "Inquisition". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Vol. 8. New York: Robert Appleton Company. Hozzáférés: 2026. május 9..
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Kelly, Henry Ansgar (2015). "Judicial Torture in Canon Law and Church Tribunals: From Gratian to Galileo". The Catholic Historical Review (angol nyelven). 101 (4): 754–793. doi:10.1353/cat.2015.0215.
- ↑ Tammaro, Ciro (2014). "Fondamento teologico-giuridico della tortura istituita dalla decretale Ad extirpandam di Innocenzo IV (A.D. 1252) nell'ambito del processo inquisitorio medievale". Angelicum (olasz nyelven). 91 (2): 303–321.
- ↑ Peters, Rudolph (2005). Crime and Punishment in Islamic Law: Theory and Practice from the Sixteenth to the Twenty-First Century (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press.
- ↑ Bodde, Derk; Morris, Clarence (1967). Law in Imperial China: Exemplified by 190 Ch'ing Dynasty Cases (angol nyelven). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
- ↑ Bishop, Jordan (2006). "Aquinas on Torture". New Blackfriars (angol nyelven). 87 (1009): 229–237. doi:10.1111/j.0028-4289.2006.00142.x.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Elsődleges források és forráskiadások
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- "Bulla Ad extirpanda" (PDF) (latin nyelven). Documenta Catholica Omnia. 1252-05-15.
{{cite web}}: Check date values in:|date=(súgó) - "Bulla Ad extirpanda" (PDF) (angol nyelven). Documenta Catholica Omnia. 1252-05-15.
{{cite web}}: Check date values in:|date=(súgó) - Mansi, Giovanni Domenico, ed. (1903). Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio (latin nyelven). Vol. 23. Paris: Hubert Welter. 569–575. o.
- "Ad extirpanda – APOSCRIPTA, Unified Corpus of Papal Letters" (francia nyelven). Institut de recherche et d'histoire des textes.
Szakirodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Bishop, Jordan (2006). "Aquinas on Torture". New Blackfriars (angol nyelven). 87 (1009): 229–237. doi:10.1111/j.0028-4289.2006.00142.x.
- Bodde, Derk; Morris, Clarence (1967). Law in Imperial China: Exemplified by 190 Ch'ing Dynasty Cases (angol nyelven). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
- Blötzer, Joseph (1910). "Inquisition". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Vol. 8. New York: Robert Appleton Company.
- Kelly, Henry Ansgar (1989). "Inquisition and the Prosecution of Heresy: Misconceptions and Abuses". Church History (angol nyelven). 58 (4): 439–451. doi:10.2307/3168207.
- Kelly, Henry Ansgar (2015). "Judicial Torture in Canon Law and Church Tribunals: From Gratian to Galileo". The Catholic Historical Review (angol nyelven). 101 (4): 754–793. doi:10.1353/cat.2015.0215.
- Langbein, John H. (1977). Torture and the Law of Proof: Europe and England in the Ancien Régime (angol nyelven). Chicago: University of Chicago Press.
- Moore, R. I. (2007). The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250 (angol nyelven) (2. ed.). Malden, Massachusetts: Blackwell.
- Peters, Edward (1988). Inquisition (angol nyelven). New York: Free Press.
- Peters, Rudolph (2005). Crime and Punishment in Islamic Law: Theory and Practice from the Sixteenth to the Twenty-First Century (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press.
- Prudlo, Donald S., ed. (2019). A Companion to Heresy Inquisitions. Brill's Companions to the Christian Tradition (angol nyelven). Vol. 85. Leiden–Boston: Brill.
- Sadowski, Piotr (2023). "Torture in Light of the Bull Ad extirpanda (1252) of Pope Innocent IV". Miscellanea Historico-Iuridica (angol nyelven). 22 (1): 435–454. doi:10.15290/mhi.2023.22.01.17.
- Stewart, Devin J. (2013). "Dissimulation in Sunni Islam and Morisco Taqiyya". Al-Qanṭara (angol nyelven). 34 (2): 439–490. doi:10.3989/alqantara.2013.016.
- Tammaro, Ciro (2014). "Fondamento teologico-giuridico della tortura istituita dalla decretale Ad extirpandam di Innocenzo IV (A.D. 1252) nell'ambito del processo inquisitorio medievale". Angelicum (olasz nyelven). 91 (2): 303–321.
- Vacandard, Elphège (1908). The Inquisition: A Critical and Historical Study of the Coercive Power of the Church (angol nyelven). New York: Longmans, Green, and Co.
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Külső hivatkozások
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- "Ad extirpanda – latin szöveg" (PDF) (latin nyelven). Documenta Catholica Omnia.
- "Ad extirpanda – angol fordítás" (PDF) (angol nyelven). Documenta Catholica Omnia.
- "Ad extirpanda – APOSCRIPTA adatlap" (francia nyelven). Institut de recherche et d'histoire des textes.
