A nitrogén-monoxid biológiai funkciói

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Louis Joseph Ignarro (1941–) amerikai farmakológus 1998-ban Robert Furchgott és Ferid Murad kutatókkal megosztva orvostudományi Nobel-díjban részesült a nitrogén-monoxid hatásmechanizmusának felfedezéséért

A nitrogén-monoxid biológiai funkciói olyan neurotranszmitter vagy modulátor hatások, amelyek elsősorban a kardiovaszkuláris rendszer simaizomzatában, immunfolyamatokban és az idegrendszerben érvényesülnek a sejtek guanilát-cikláz aktiválásán keresztül.[1][2][3]

A nitrogén-monoxid biológiai jelentősége[szerkesztés]

A nitrogén-monoxid gáz-halmazállapotú, egyszerű szervetlen vegyület, amely vízben rosszul, de zsírokban jól oldódik, ezért a sejt lipidmembránján könnyedén átjutva a sejtek között szabadon és gyorsan diffundál.[4] Párosítatlan elektront tartalmazó, úgynevezett szabad gyök, ezért életideje – a környezeti körülményektől függően – rendkívül rövid, a kémiai bomlási félideje kevesebb mint 30 másodperc.[5] A nitrogén-monoxid fontosságát az adja, hogy az élettani funkciók irányításában, biokémiai folyamatok szabályozásában, a sejtek közötti jelátvitelben játszik fontos szerepet.[6] Hatását a sejt citoplazmájában található guanilát-ciklázon[m 1] keresztül, annak aktiválásával fejti ki. Az élővilágban rendkívül elterjedt, megtalálható baktériumokban, növényekben, állatokban. Hatásának erőssége és tartama elsősorban annak függvénye, hogy keletkezési helyétől milyen távolságra diffundál a rövid életideje alatt.[7]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. A guanilát-cikláz enzim (hasonlóan az adenilát-ciklázhoz) a sejtek jelátviteli rendszerének egyik eleme, amely guanozin-trifoszfát (GTP) szubsztrátból ciklikus guanozin-monofoszfátot (cGMP) termel és amely ebben az esetben a nitrogén-monoxid hatását felerősítve továbbítja.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Siegel, G.J., Albers, R. W., Brady, S. T., Price, D. L.: Basic neurochemistry: molecular, cellular and medical aspects. Elsevier, Amsterdam, Boston, London, New York, Oxford, Paris, Tokyo, 2006. 7. kiadás, 370. oldal. ISBN 978-0-12-088397-4
  2. Gyires K., Fürst Zs.: A farmakológia alapjai, Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2011. 2. kiadás, 170–171. oldal, ISBN 978 963 226 324 3
  3. Fonyó A.: Az orvosi élettan tankönyve, Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 7. kiadás, 2014. 343–344. oldal. ISBN 978-963-226-504-9
  4. Nelson, D. L., Cox, M. M.: Lehninger Principales of biochemistry, W. H. Freeman and Company, New York, 2008. 5. kiadás. 434. oldal, ISBN 978-0-7167-7108-1
  5. Boron, W. F., Boulpaep, E. L.: Medical Physiology. Elsevier, 3. kiadás, 2012. 66–67. oldal, ISBN 978-1-4557-4377-3
  6. Siegel, G.J., Albers, R. W., Brady, S. T., Price, D. L.: Basic neurochemistry: molecular, cellular and medical aspects. Elsevier, Amsterdam, Boston, London, New York, Oxford, Paris, Tokyo, 2006. 7. kiadás, 181–182. oldal. ISBN 978-0-12-088397-4
  7. Berg, J. M., Timoczko, J. L., Stryer, L.: Biochemistry, W. H. Freeman and Company, New York, 2012. 7. kiadás, 727–728. oldal, ISBN 9781429229364