A khioszi mészárlás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A khioszi mészárlás (Scènes des massacres de Scio)
Eugène Delacroix - Le Massacre de Scio.jpg
MűvészEugène Delacroix (1824[1])
Műfaj történelmi festmény
Mozgalom romantika
Magasság419[1] cm
Szélesség354[1] cm
Múzeum Louvre[1]
Gyűjtemény Festészeti gyűjtemény[1]
Település Párizs[1]
Katalógusszám 3823[1]
Anyag olajfesték, vászon[1]
Mű tárgya görög szabadságharc[1]
A Wikimédia Commons tartalmaz A khioszi mészárlás témájú médiaállományokat.

A khioszi mészárlás (eredeti címe Scène des massacres de Scio) Eugène Delacroix nagy méretű olajfestménye, amely az ártatlan polgári lakosság legyilkolását ábrázolja az 1822-es khioszi mészárlás(wd) során. A Louvre-ban található festmény az 1824-es párizsi Salonra készült.[1]

A mű több mint négy méter magas, és a háborús pusztítás jeleneteit mutatja. A műfajban szokatlan módon a festményen nincs hősies alak, aki ellensúlyozná a lesújtott áldozatokat, és semmi sem sugároz reményt a romok és pusztulás között. A támadó ábrázolásának erőteljessége, szemben az áldozatok komor bemutatásával,már a mű első kiállításakor megjegyzéseket váltott ki, és néhány kritikus azt vetette Delacroix szemére, hogy próbált rokonszenvet mutatni az erőszakos hódítókkal szemben.

Tárgya[szerkesztés]

Az oszmán hadsereg 1822. április 11-én támadást indított Kiosz lakói ellen, ami több hónapon át folytatódott. A mészárlás húszezer lakos halálát okozta, és kevés kivétellel az összes túlélőt, hetvenezer főt, rabszolgaságba hajtottak.[2][3][4]

Története[szerkesztés]

1821. szeptember 15-én Delacroix azt írta barátjának, Raymond Soulier-nek, hogy hírnevet akar magának szerezni azáltal, hogy fest egy jelenetet a törökök és görögök közötti háborúról, és kiállítja a Salonban. (Ezidőtájt Delacroix még nem volt híres, és még egyik műve sem szerepelt nyilvános kiállításon.) Végül a Dante bárkája(wd) című képét festette meg, amivel azonnal ismertté vált;[5] ezt a képet 1822. áprilisban mutatták be a közönségnek, éppen amikor a kioszi atrocitások javában zajlottak. 1823. májusban Delacroix elkötelezte magát, hogy fest egy képet a mészárlásról.

Amikor az 1824. évi Salon augusztus 25-én megnyílt, a rendezvény történetében szokatlanul későn, Delacroix Scènes des massacres de Scio; familles grecques attendent la mort ou l'esclavage, etc. (A khioszi mészárlás jelenetei; görög családok várják a halált vagy a rabszolgaságot stb.) című festménye a 450-es sorszámmal szerepelt. A kép ugyanabban a teremben volt kiállítva, mint Jean Auguste Dominique Ingres XIII. Lajos fogadalma(wd) című festménye. A két kép együttes kiállítása jelentette a kezdetét a két művész nyilvános versengésének. Delacroix úgy vélte, hogy ettől az időponttól kezdődött az akadémia ellenszenve iránta.[6]

Alexandre Dumas beszámolója szerint a képek előtt mindig csoportosulás alakult ki, és a különböző iskolákhoz tartozó festők heves vitákba bonyolódtak. Dumas és Stendhal egyaránt megjegyezték, hogy azt hitték, a kép járványt ábrázol, ami részben igaz is volt. Antoine-Jean Gros, akinek a Napóleon meglátogatja a jaffai pestiseseket(wd) című festményéből Delacroix szemmel láthatóan kölcsönzött, a képet a "festészet mészárlásának" nevezte.[7] Ingres szerint a kép a modern művészet „lázát és epilepsziáját” példázta.[8] Anne-Louis Girodet de Roussy-Trioson(wd) és Adolphe Thiers kritikái viszont hízelgőbbek voltak, és a festmény elég jó fogadtatást kapott ahhoz, hogy az állam még abban a z évben megvásárolja a Musée du Luxembourg(wd) számára 6000 frankért. A vétel belső konfliktusokat okozott a művészeti igazgatásban, mert Auguste de Forbin(wd), a királyi múzeumok igazgatója, a király hivatalos jóváhagyása előtt vásárolta meg a képet, ami szabálytalan és politikailag kockázatos vállalkozás volt.[9] A festmény 1874. novemberben került át a Louvre-ba.[10]

Görögországban[szerkesztés]

Természetszerűleg Delacroix műve nagy figyelmet keltett Görögországban: A festmény vázlata, amelyet Delacroix műhelyében készített egyik tanítványa a festő irányítása alatt, az Athéni Háborús Múzeumban(wd) látható. 2009-ben a festmény másolatát kiállították Kioszban, a helyi múzeumban, de a török kormány tiltakozására levették.[11]

Kompozíciója[szerkesztés]

A két emberi gúla kompozíciós szerkezete

Delacroix-ra nagy hatást tett Théodore Géricault A Medúza tutaja(wd) című festménye, amelyhez maga is modellt állt. A gúla alakú elrendezés, amely meghatározza Géricault festményét, hasonló A khioszi mészárlás előterében található alakokéhoz.[12] Az alakok e valószínűtlen elrendezésével kapcsolatban Delacroix ezt jegyezte meg: "Ki kell tölteni; ha kevésbé természetes, akkor sokkal gyönyörűbb és gyümölcsözőbb"[13] Az előtérben levő alakok összetorlódása éles ellentétben áll a háttér nyílt, szétszórt tereivel. Úgy tűnik, mintha a szárazföld és a tenger, a fény és az árnyék váltakozása végtelenül összefutó színsávokat alkotna, és Delacroix mintha elvetné a perspektíva törvényeit a felhők ábrázolása nyomán. A háttér összhatása állandó nyitást, feloldódást és központ nélküliséget sugall; Heinrich Wölfflin esztéta ezt tektonikus formának nevezte.[14]

A tizenhárom polgári személyt – férfiak, nők és gyermekek – lemészárlásra vagy rabszolgaságra szánták. Az ő ábrázolásuk durva, szinte egyetlen síkban történik, egyenlőtlenül elosztva. Alapvetően két emberi gúlát alkotnak: a bal oldalinak a csúcsa a vörös fezes férfi, a jobb oldalié a lovas katona. A két gúla közötti részben két árnyékban levő katona és két további görög áldozat (egy fiatal férfit átölelő fiatal nő) található. A bal oldali gúlában levő két sebesült közül az elülső haldoklik, a csoport tetején elhelyezett férfi képtelen a védekezésre. Az előtte levő szenvedő gyermekekre néz, de nem látja őket; ez a látszólagos elszakadás és a haldokló üres tekintete az elkeseredett lemondás légkörével vonja be a csoportot.

Velük ellentétben, a jobb oldali emberi gúla erőteljes függőleges nyomást mutat. A lóhoz kötött nő vonaglása, a balján levő alak felfelé nyújtózása, a ló döbbenetes sörénye, a rajta ülő katona kicsavarodott, parancsoló alakja mind dinamizmust ad a csoportnak. A gúla alapjánál azonban egy öregasszony ég felé emeli a kezét, jobbján egy csecsemő keres anyai vigasztalást egy összeszorított öklű holttestnél. A csecsemő felett testrészek és egy meghatározatlan véres massza lebegnek komoran.

A hátteret illetően Elisabeth A. Fraser a következőket jegyzi meg: "a háttér kettévágja a kompozíciót, és megmagyarázhatatlan módon ugrik ki és vissza az [előtérben levő] alakok között." Ez a drámai elrendezés részekre szabdalja a festményt, amelyen kusza testek, elszórt tekintetek és egyéb részletek versenyeznek a néző figyelméért.[15] Középtájt még egy humanitárius katasztrófa bontakozik ki, melynek hátterét kifosztott, égő települések és felperzselt föld képezik. A mediterrán horizont nagy része sivár földszínekkel van festve, amelyet csak a füst, a ló sörénye és a katona feje szakít meg.

Alakjai[szerkesztés]

Delacroix többször feljegyezte naplójában, hogy meg akar szabadulni az előző munkája, a Dante bárkája egészgées és izmos alakjaitól.[16][17] Két tanulmány, amelyeken ebben az időben dolgozott, a Női fej és az Árva lány a temetőben(wd) mutatja a nem eltúlzott modellezésnek és a hangsúlyos kontúroknak azt a kombinációját, amellyel nagyobbi munkájához kísérletezett. A Mészárlás alakjainak végső kidolgozása azonban kevésbé következetes, mint ez a két tanulmány. Az elülső haldokló férfi erősen kolorisztikus, szemben a jobb oldali akt sokkal tónusosabb modellezésével, illetve a csecsemő Veronese-szerű sematikus kidolgozásával.[18]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c d e f g h i j Scènes des massacres de Scio ; familles grecques attendant la mort ou l'esclavage. collections.louvre.fr (Hozzáférés: 2021. ápr. 21.)
  2. Francis Haskell: Chios, the Massacres, and Delacroix. In Chios: A Conference at the Homereion in Chios, 1984. Ed. John Boardman and C. E. Vaphopoulou-Richardson. Oxford: Clarendon Press. 1986. 340. o. ISBN 9780198148647  
  3. F. C. H. L. Pouqueville: Histoire de la Régénération de la Grèce. Paris: (kiadó nélkül). 1825. III 532. o.  
  4. Lee Johnson: The Paintings of Eugène Delacroix: A Critical Catalogue, 1816–1831. (hely nélkül): Oxford University Press. 1981. 86. o.  
  5. A rokokótól 1900-ig. Budapest: Corvina. 1989. 160. o. = A művészet története, 8. ISBN 963 13 2815 5  
  6. Lee Johnson: The Paintings of Eugène Delacroix: A Critical Catalogue, 1816–1831. (hely nélkül): Oxford University Press. 1981. 87. o.  
  7. The Massacre of Chios, with an essay by Paul-Henry Michel. London: Max Parrish&Co. Ltd. 1947.  
  8. Lee Johnson: The Paintings of Eugène Delacroix: A Critical Catalogue, 1816–1831. (hely nélkül): Oxford University Press. 1981. 88. o.  
  9. Elisabeth Fraser: Uncivil Alliances: Delacroix, the Private Collector, and the Public. Oxford Art Journal, XXI. évf. 1. sz. (1998) 87–103. o.
  10. Lee Johnson: The Paintings of Eugène Delacroix: A Critical Catalogue, 1816–1831. (hely nélkül): Oxford University Press. 1981. 83. o.  
  11. Leonidas Petrakis: Bicentennial of the Greek War of Independence: Remembering the Diaspora and Philhellenes. The National Herald, (2021)
  12. Rene Huyghe: Delacroix. London: Thames and Hudson. 1963. 120–121. o.  
  13. André Joubin: Journal de Eugène Delacroix, Tome I, 1822–1852. Paris: Plon. 1932. 96. o.  
  14. Rene Huyghe: Delacroix. London: Thames and Hudson. 1963. 129. o.  
  15. 3. Delacroix's Massacres of Chios: Convenance, Violence, and the viewer in 1824. In Elisabeth A. Fraser: Interpreting Delacroix in the 1820s: Readings in the art criticism and politics of Restoration France. (hely nélkül): Yale University. 1993. 65. o.  
  16. Lee Johnson: Delacroix. New York: W. W. Norton & Company Inc. 1963. 20. o.  
  17. André Joubin: Journal de Eugène Delacroix, Tome I, 1822–1852. Paris: Plon. 1932. 72., 96. o.  
  18. Lee Johnson: The Paintings of Eugène Delacroix: A Critical Catalogue, 1816–1831. (hely nélkül): Oxford University Press. 1981. I 87. o.  

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a The Massacre at Chios című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.