A Karancs–Medves-vidék növényzete

Linkek hozzáadása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Karancs–Medves-vidék természetföldrajzilag a Szlovákiában található Ajnácskői-hegység déli pereme, növényföldrajzi értelemben pedig az Északi-középhegységet felölelő Matricum flóravidék Agriense flórajárásának része; a flórajárás átnyúlik a Felvidékre. Az áttekinthetőség érdekében növényzetének leírásában ismertetjük az egyes növénytársulásokra jellemző nagygombákat is.

Erdőtársulások[szerkesztés]

Bükkösök[szerkesztés]

Szubmontán bükkös[szerkesztés]

A bazaltvidék egyik jellegzetes növénytársulása a szubmontán bükkös, aminek változatos összetételű és szerkezetű típusai maradtak fenn viszonylag nagy területen és jó állapotban. Ezek 550–600 m fölött zonálisnak tekinthetők. Cserjeszintjük a Karancs környékén általában hiányzik; a bükkösökre jellemző montán fajok:

csak a lékek, tisztások környékén, az északnak néző lejtőkön jelennek meg.

Ezen a vidéken éri el elterjedésének északi határát:

A lombkoronaszint uralkodó fái:

Elegyfajok a lombkoronaszintben:

A fejletlen cserjeszintben a lombkoronaszint fajainak csemetéi mellett megjelenik még:

A gyepszintben tömegesek lehetnek a mezofil erdők domináns fajai:

A szárazabb részeken előfordul:

Nedvesebb termőhelyeken:

Helyenként tömeges a kárpáti hatásra utaló

Mészkerülő bükkös[szerkesztés]

A mészkerülő bükkösök a meredek oldalak sekély, savanyú talajain nőnek. Lombkoronájuk alacsonyabb, mint a szubmontán bükkösöké, a girbegurba fák többnyire már alacsonyan elágaznak. Mohaszintjük fejlett.

Gyepszintjük gyakori növényei:

Védett fajok:

A bükkösök gombái[szerkesztés]

A bükkösökben csak acidofil gombákat találunk:

Szurdokerdők és törmeléklejtő-erdők[szerkesztés]

A törmeléklejtők, kőtengerek többnyire a vulkáni takarók peremein alakultak ki, a szurdokvölgyek a mállékonyabb üledékes kőzetekbe vágódnak be (a Medves-fennsík környékén, ugyancsak a vulkáni takarók peremein, általában 350–450 m magasan). Ezeket az élőhelyeket sekély talajon is megélő, sérüléseiket gyorsan regeneráló, gyorsan terjedő fajok foglalták el.

Hársas sziklatömberdő[szerkesztés]

A hársas sziklatömberdő a kőtengerek jellemző növényzete, amit először (2001-ben) ezen a vidéken írtak le. Lombkoronaszintjének növényei:

valamint különböző pionír fajok:

A cserjeszintben helyenként tömegesen nő:

A gyepszintben a páfrányok uralkodnak:

A mohaszint igen fejlett; megtalálható benne a magashegységekre jellemző hasadó tokú moha (Andreaea rupestris) is.

Hársas törmeléklejtő-erdő[szerkesztés]

A hársas törmeléklejtő-erdők a szubmontán bükkösök és a sziklatömberdők átmeneti zónájában alakulnak ki. Lombkoronájuk zártabb, mint a sziklatömberdőké; uralkodó fája a bükk vagy a gyertyán; cserjeszintjükben megtalálható a

Gyepszintjükben tömegesen nő:

A törmeléklejtő-erdők gombái[szerkesztés]

Jellemzőek a fák gyökeréhez kötődő nagygombák:

a gombák másik csoportja a mohapárnában felhalmozódó szerves anyagokon él:

Szurdokerdő[szerkesztés]

A szurdokok falain jóformán semmi más nem nő, mint:

A szurdokok falain szivárgó vízből gyakran kiválik a mész. A növények fejlődését a völgytalpon időszakosan felhalmozódó, vastag korhadéktakaró is gátolja, ezért a szurdokerdő leginkább a völgytalp és a fal keskeny átmeneti sávjában kapaszkodik meg.

Lombkoronája általában kétszintes. A fölső (20–30 m magas) szint leggyakoribb fája a bükk (Fagus), az alsó szinté a hárs (Tilia) és a juhar (Acer).

A cserjeszintben megjelenik a lombkoronaszintek valamennyi fája, továbbá:

A gyepszint jellemző fajai:

A köves, sekély talaj és az avar gyakori hiánya nem kedvez a gombáknak, az árnyas, párás mikroklíma viszont segíti a termőtestek növesztését.

Jellemzően a talajon nő a ritka

A korhadó fákon telepszik meg:

Kibúvó sziklákon, mindig a mohapárnában terem a

Tölgyesek[szerkesztés]

Gyertyános–tölgyes[szerkesztés]

A platók és völgyaljak üde termőhelyeit foglalják el a Medves és az Ajnácskői-hegység fennsíkjain és a letörések alatti, homorú régiókban. A Karancs vidékén a túltartott vadállomány miatt károsult, erdészeti beavatkozásokkal megbolygatott maradványaik a völgyek aljára szorultak vissza. A Medves gyertyános–tölgyesei az erdészeti beavatkozások hatására többhelyütt másodlagos, gyertyán nélküli, néhol mezei juharral (Acer campestre), másutt bükkel elegyes, fokozatosan kiszáradó, mezofil tölgyesekké alakultak át.

A gyertyános–tölgyes (Carpinion betuli) lombkoronája általában kétszintes, zárt. A felső lombkoronaszint legfeljebb 30 m, az alsó 15–20 m magas.

A felső lombkoronaszintben szokatlanul sok a cser és a bükk. Meghatározó növényei:

kísérő fajok:

Az alsó lombkoronaszint meghatározó fája a gyertyán. Mellette előfordul:

A cserjeszintben a lombkoronaszinteknél említett fajok mellett jellemzően a mezofil erdőkben szokásos növényeket találjuk:

A gyepszint uralkodó fajai:

További, jellemző fajok:

Montán fajok:

Bolygatásra, zavarásra utaló erdei gyomok:

A gyertyános-tölgyesek gombái[szerkesztés]

A gyertyános-tölgyesekben sok a nagygomba:

Cseres-tölgyes[szerkesztés]

A bazaltvidéken ez a legelterjedtebb, természetközeli erdőtársulás. Eredetileg a hegylábaktól 400–500 m-ig lehetett klímazonális, de az emberi beavatkozások hatására természetes élőhelyéről, a völgyekből-hegylábakról igencsak visszahúzódott. Korábbi élőhelyeinek java részére tájidegen akácosokat és fenyveseket ültettek. Több, fennmaradt állományába is betelepült elegyfaként az akác.

A Karancson a cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) már csak a délnek néző oldalakon maradt fönn, de ott 700 m-ig felhatol. A Medves–Ajnácskői hegységben is csak a meredek, délnek néző oldalakon maradt fönn.

Az erdészeti beavatkozások a magasabb részeken a gyertyán és más, üde termőhelyeket kedvelő fa- és cserjefajok irtásával az üde állományokat félszáraz tölgyesekké alakítják át.

A cseres-kocsánytalan tölgyesek lombkoronája általában egyszintes; az idősebb fák 15–25 m magasak. A lombkoronaszint sok fényt átereszt. A cserjeszint gyengén vagy közepesen fejlett, a gyepszint közepesen vagy erősen zárt.

A lombkoronaszintben a cserfa (Quercus cerris) dominál. További fajok:

A cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett jellegzetes:

Gyakori gyepalkotó fajok:

Ritka gyepalkotó fajok:

A pannon cseres-tölgyesek visszaszoruló karakterfajai a gyepszintben:

A környezet átalakításának jeleként egyes fajok, mint például a bazaltvidéken a fehér pimpó (Potentilla alba) már nem a cseres-tölgyesekben élnek.

A cseres-tölgyesek gombái[szerkesztés]

A cseres-tölgyesekben sok a nagygomba, ezek megjelenése és egyedszáma azonban sokkal változékonyabb, mint a gyertyános-tölgyesekben: egyes fajok évekig nem fejlesztenek termőtestet.

Kora tavaszi gombák:

Április végétől terem:

A melegkedvelő fajok első hullámában, június végétől:

Augusztustól:

Korhadó tölgyeken:

A tölgyek törzséhez közel:

Ősszel termő nemzetségek:

Ritkán, de a felszínen is előfordul:

Molyhos tölgyes[szerkesztés]

A területen a molyhos tölgyerdők többnyire viszonylag nyíltak, bokorerdőszerűek; a zártabb, magasabb lombkoronájú típus ritkább.

1. A zárt molyhos tölgyes, avagy melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescentis) lombkoronája is viszonylag alacsony (12 m) körüli. Tömegesen előforduló fafajai:

Elegyfaként, szálanként jelenik meg:

A közepesen fejlett cserjeszintben a lombkoronaszint fajai mellett gyakori még:

A gyepszint a nyár elején igen fejlett. Benne tömeges:

Csak egyes helyeken jelenik meg:

A Karancson sok a jajrózsa (Rosa spinosissima).

2. A bokorerdő jellegű molyhos tölgyes változatos alapkőzeteken (főleg andeziteken és törmelékes üledékeken) megtalálható; a meszes, oligocén homokkövön növő típusában sok a homokpusztákon megszokott növényfaj, ezért ezt egyes szerzők önálló társulásnak (Epipactio microphyllae–Quercetum pubescentis) írták le.

A bokorerdő jellegű molyhos tölgyesek többnyire a délnek néző, meredek oldalakon nőnek. Lombkoronaszintjük alacsony (5–9 m) és meglehetősen nyitott. Cserjeszintjük a talajtakaró vastagságának függvényében lehet közepesen fejlett, de sziklás talajon akár teljesen hiányozhat is.

A lombkoronaszint két, uralkodó faja a molyhos tölgy és a csertölgy. Jellegzetes, de ritkább fajok:

A lombkoronaszint gyakori félparazitája a sárga fagyöngy ().

A cserjeszint állandó faja:

A cserjeszint ritkább fajai:

A fajgazdag gyepszint ritka, védett elemei:

A gyepszint jellemző fajai:

és számos orchidea (Epipactis spp., Orchis spp., Cephalanthera spp., Platanthera bifolia, Neottia nidus-avis):

A molyhos tölgyesek gombái[szerkesztés]

Az erdőtípus száraz és nyitott jellege miatt kevés benne a nagygomba. Jellemző fajok:

Sziklai sztyepperdő[szerkesztés]

Az Északi-középhegységben meglehetősen gyakori sziklai sztyepperdő (Tilio-Fraxinetum excelsioris) e tájegységen csak a Salgó sziklás, meglehetősen meredek lejtőjén, 500–600 m magasan, a szubmontán bükkös, illetve a gyertyános–tölgyes zónában jelenik meg. Az egyéb bazaltkibúváson más, gyakorta cserjés társulások helyettesítik. A Salgón a sziklai sztyepperdő lombkoronája meglehetősen gyengén zár; magassága legfeljebb 15 m, a fák csúcsa gyakran szárad. Uralkodó fafajai a

de gyakori még a

A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett, de meglehetősen fajgazdag. Jellemző fajai:

Mészkerülő tölgyes[szerkesztés]

A mészkerülő tölgyeseknek két típusa is előfordul a területen.

1. A zártabb és magasabb lombkoronájú típus (Deschampsio flexuosae-Quercetum sessiflorae) leggyakrabban a nyugatnak néző oldalakon és völgyekben fordulnak elő, de magasabb helyzetben (600–700 m) egyes lankásabb, délnek lejtő oldalakon, illetve árnyasabb völgyekben is megtalálhatjuk őket. E típus átmenete a kisavanyodó talajokon növő kocsánytalan tölgyesek felé folyamatos.

A lombkoronaszint uralkodó faja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Mellette előfordul:

Cserjeszintje jóformán nincs, gyepszintje többnyire lazán záródik.

Fontosabb fűfélék:

2. A másik típus az előbbinél zordabb körülmények között előforduló rekettyés tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum) csak a Karancson található meg – többnyire homokkövön, a délnek néző, meredek lejtőkön egészen azok tetejéig (bár 600–700 m között már igen fajszegények). Lombkoronája a másik típusénál nyíltabb, alacsonyabb, egyszintes. A kocsánytalan tölgy mellett megjelenik benne:

A senyvedő fákon könnyen megtelepszik a félélősködő sárga fagyöngy (Loranthus europaeus),

E változat cserjeszintje is rendkívül csökevényes.

A gyepszintben tömeges fajok:

A gyepszintben gyakori még:

További, jellemző fajok a gyepszintben:

Az erdő egykori kiélésére emlékeztet:

Mohaszintje gyengén vagy közepesen fejlett.

Jellemző nagygombái:

Égeresek[szerkesztés]

Patakparti égerligetek eredetileg a szurdokvölgyek alsó-középső szakaszán nőttek, gyertyános–tölgyesekkel váltakozva. A bolygatás hatására fajösszetételük jelentősen átalakult; a természetközeli állapotú égeresek 300 m fölé szorultak vissza.

A Medves-Ajnácskői hegység 515 m fölött is megtalálható égereseinek (Aegopodio-Alnetum) lomboronája általában kétszintű. A felső (20–30 m) szint igen változó mértékben (25–90%) zárt; az alsó szint többnyire gyengén fejlett.

A fölső szint uralkodó növényei:

Az alsó lombkoronaszint fái:

A cserjeszint gyengén-közepesen fejlett. A lombkoronaszintek fajai mellett gyakori benne:

A gyepszint különösen kora tavasszal fejlett:

A gyepszint fajai az év második felében:

A gyepszint kiegészítő fajai a bazaltvidéken:

Az égeresek gombái[szerkesztés]

Gyökérkapcsolt gombák:

Cserjetársulások[szerkesztés]

Sziklai cserjések[szerkesztés]

Sziklai cserjések ott vannak, ahol a sziklai gyöngyvessző (Spiranthes aestivalis) nő – meredek, sziklás lejtőkön, egy termőhely kivételével bazalton, gyakran pannon madárbirssel (Cotoneaster matrensis) elegyest. Gyakori még a gyepűrózsa (Rosa canina) és a bibircses kecskerágó (Euonymus europeus).

Ritkább fajok:

A gyepszint borítása több tényező függvénye. Uralkodó fajai:

ugyanazok, mint amik a sziklahasadékokban is nőnek.

További, jellemző fajok:

A Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides) csak a Salgó hegyen nő.

A mohaszint az északi oldalakon fejlettebb, mint a délnek nézőkön. A leggyakoribb mohafajok:

a leggyakoribb zuzmó a kutyazuzmó (Peltigera canina).

Legelőcserjések[szerkesztés]

A kistájon korábban általános kültéri állattartás egyre inkább visszaszorul, a szukcesszió első lépéseként az egykori legelők fokozatosan cserjésednek. Jellegzetes, pionír cserjefajok:

és persze a környező erdők fáinak csemetéi.

Ritkább fajok:

A legelőcserjések gyepszintje a cserjés zártságától, a lejtés irányától és a talaj jellegétől függően igen változatos; benne a kaszálók és legelők fejezetekben felsorolt fajok uralkodnak.

A legelőcserjések gombái[szerkesztés]

Vízi, vízközeli növényzet[szerkesztés]

A Karancs–Medves vidékén a kimondottan vízi (hidro- és higrofil) növényzet meglehetősen ritka. A szukcessziós sor a nyílt vízi hínártársulásoktól a mocsári növényzet társulásain át jut el a nedvességkedvelő rétekhez.

Hínárnövényzet[szerkesztés]

A hínártársulások fő típusai:

1. A rögzült hínarasok összetettebb struktúrájú, fajgazdagabb társulásai a víztározók mélyebb vizeiben fordulnak elő:

A harmaci és a Gortva-tavi víztározó ritka növénytársulása kopasz víziboglárkás (Ranunculetum rionii).

A Gortva-patak medrének egy szakaszán Ajnácskőtől nem messze a mocsárhúr (Callitriche palustris) uralkodik el.

2. A felszíni lebegőhínarasok sekélyebb, leginkább (többnyire gödrökben kialakuló) időszakos vizek felszínét foglalják el.

Egyes időszakos tocsogókra, valamint Ajnácskőtől nem messze a Gortva menti mélyedésekre a rence-békalencsehínártársulás (Lemno–Utricularietum vulgaris) jellemző.

Almágy, Harmac és Gömörpéterfalva mellett az apró békalencsés társulás (Lemnetum minoris) fejlődött ki.

3. A legritkább nyíltvízi társulás a csillárkagyepeké, mivel a csillárkamoszatokat a vegetációs időszakban rendszerint elnyomják a versenyképesebb vízi és mocsári társulások. Így például a tajti víztározó parti övében 2003-ban még tömeges Chara globularis 2006-ra teljesen eltűnt. A korláti bazaltbánya felhagyott gödreiben 1995-ben jelent meg tömegesen a leggyakoribb csillárkafaj, a Chara tomentosa. A 2000-es évek vége felé Karancsberény környékén találunk csillárkamoszatgyepeket.

Különböző társulások ritka vízinövényei[szerkesztés]

pajzsos víziboglárka (Ranunculus peltatus)

Forrásgyep[szerkesztés]

A források alatt, a völgyfőkben gyakoriak a kisebb-nagyobb mésztufagátak; a kimondottan vízkedvelő növényekkel jellemezhető, két-három szintes, de általában 1 m-nél alacsonyabb forrásgyep (Caricion remotae) gyakran ezeken fejlődik ki.

A sekély víz felszínén szőnyeget alkotó növények:

A gyepszintben tömeges lehet a magaskórósokban és patakparti nádasokban is gyakori erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). Ritkább fajok:

Partmenti nádasok[szerkesztés]

A patakmenti nádasok (Gycerio-Sparganion) többségének fajösszetételét jelentősen befolyásolta az emberi beavatkozás (a meder kotrása, a kaszálás stb.), a külterjes gazdálkodás csökkenése óta azonban ezek élőhelyek az áradások és egyéb, kedvező természeti adottságaik jóvoltából gyorsan regenerálódnak. A társulás jellemzően többszintes; a fölső szintje 1–2 m magas.

Fontosabb kétszikűek:

Fontosabb egyszikű:

Gyorsan folyó, köves vagy kavicsos medrű vizekben:

Sekély vízben tömeges lehet:

A lassú, eliszaposodott vizek és a víztározók parti-partmenti társulása a virágkákás (Butomo-Alismatetum plantaginis-aquaticae); a tocsogóké és a kisebb, gyakran kiszáradó állóvizeké a csetkákás (Eleocharitetum palustris) – ez az élőhely jellegéből adódóan mindig kis foltokon jelenik meg. E társulások ritka és veszélyeztetett fajait:

a tájegység szlovákiai részéről írták le.

A forrásgyepek és a patakmenti nádasok gombái[szerkesztés]

A korhadó leveleken:

Mocsári növényzet[szerkesztés]

A vízi növénytársulásoknál nagyobb területet borítanak a mocsáriak:

  1. főleg a víztározók körül, kisebbrészt a patakok melletti nagyobb mélyedésekben nőnek a nádasok;
  2. az időszakosan elöntött laposokon, másodlagosan, többnyire az égeresek és keményfaligetek helyén alakulnak ki a magassásosok;
  3. a gyorsan és többnyire emberi beavatkozásra változó körülményekhez a legjobban az egyéves mocsári társulások alkalmazkodnak.

Nádasok[szerkesztés]

A területen igen sokféle part menti nádas (Phragmition communis) társulás nő. Gyepszintjük általában magas (1–3 m), de igen fajszegény. Leggyakoribb fajtájuk a széleslevelű gyékényes (Typhenum latifoliae), a legritkább a rizsgyékényes (Typhenum laxmannii). A békabuzogányos Sparganietum erecti helyenként a szabályozott, iszapos patakmedreket is benőheti.

További nádas társulások:

Magassásosok[szerkesztés]

A magassásosok szerkezete meglehetősen egyszerű. Gyepszintjük 1–2 m magas; fajkészletük igen hasonló a magaskórós és part menti nádas társulásokéhoz. Leggyakoribb kísérő fajaik:

A 2000-es években megjelent néhány, Magyarországon védett magaskórófaj is, mint például:

Egyéves mocsári társulások[szerkesztés]

1. A különböző farkasfogtársulások (Bidention tripartitae) bolygatás hatására alakulnak ki:

  • az álló vagy lassan folyó vizek időnként kiszáradó partjain,
  • a tavacskák, vízfolyások medrében,
  • az időnként elöntött mélyedésekben,
  • a víztározók partvidékén,
  • az udvarok vizenyős gödreibenm
  • az állattartó gazdaságok környékén.

Gyakoribb fajtáik:

E társulások jellegzetes növényei:

2. A törpekákás iszaptársulások (Isoëto-Nanojuncetea) többnyire egynyári fajai sekély vízben kezdenek növekedni, és annak kiszáradása után fejlődnek ki. E társulások jellemző fajai:

ritkaságnak számít az iszaprojt (Limosella aquatica).

A mocsári társulások gombái[szerkesztés]

A magassásosok zsombékjai között nő:

Patak menti magaskórósok[szerkesztés]

A kisebb vízfolyások magaskórósai (Filipendulo-Petasition és Calthion) a patakmenti erdők kiirtása után a legeltetés hatására alakultak ki a völgytalpakon, ritkábban a vizenyős erdőszéleken. Ezeknek az embernyi magas, többszintes társulásoknak az uralkodó fajai:

Jellegzetes kísérő fajaik:

A szélesebb, naposabb részeken válhat uralkodóvá az erdei káka (Scirpus syvaticus). Ezt a partmenti nádasokra (is) jellemző fajok:

kísérik. A fajgazdag állományok mára erősen megritkultak.

A patak menti magaskórósok gombái[szerkesztés]

A tápanyagdús, nedves talajon nő:

A fűzfák gyökereihez kötődik:

A korhadó fatörzseken él:

A lehullott, korhadó ágakon helyenként tömegesen terem a porcos csészegomba (Ascocoryne sarcoides).

Rétek, legelők[szerkesztés]

Kaszálók[szerkesztés]

Az állattartáshoz takarmányt és almot biztosító kaszálókat (Molinio-Arrhenatheretea) általában a dús, úgynevezett édes füvet termő réteken alakították ki, de mivel ilyen viszonylag kevés volt, szükség idején a félszáraz oldalakról is gyűjtöttek szénát. Ínség idején alomnak a „savanyú füveknek” nevezett sásokat is kaszálták. Gyakran okozott nagy gondot, hogy a nagy esők után lezúduló víz- és sártömeg eliszaposította a jó füvet adó réteket.

A tájegység három fő kaszálótípusa:

  1. mocsárrét (a nedves völgytalpakon),
  2. üde, többletvíz nélküli kaszálórét,
  3. félszáraz kaszáló a tölgyes öv napos oldalain.

1. A mocsárrétek az égerligetek és keményfaligetek helyén alakultak ki; hóolvadás idején és nagyobb esők után gyakran elöntötte őket a víz. Növényzetük az üde típussal közös elemei:

A többszintes gyepszint fölső szintjének jellemző fajai:

A második gyepszint jellemző fajai:

Az alsóbb szintekben nő:

egyes lápréti fajok:

Fentieken kívül a Medves fennsíkján gyepalkotó faj az egyébként a tiszántúli szikesekre jellemző hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) is.

2. Az üde kaszálóréteknek nemcsak fajkészlete, de szerkezete is hasonló a mocsárrétekéhez.

Jellemző, gyakoribb növényfajok:

Szintén sajátos, de jóval ritkább:

A legelőkkel közös fajok:

3. A félszáraz kaszálók két, tömegesen megjelenő faja:

foltokban jelenik meg az élesmosófű (Chrysopogon gryllus).

A bolygatott állományokra jellemző fajok:

Fontosabb szórványfajok:

Legelők[szerkesztés]

A hagyományos mezőgazdaság részeként a külterjes állattartás alaposan átalakította a táj növényzetét: e folyamat eredményeként alakultak ki a legelők, majd a felhagyása utáni szukcesszió eredményei a fentebb ismertetett legelőcserjések.

A termőhelyi adottságok függvényében változatos gyeptípusok alakultak ki:

1. A szárazabb, naposabb helyeken (az egykori száraz, nyílt tölgyesek és lejtősztyeppek helyén) a sodrott, szálas levelű füvek:

szaporodtak el.

2. Az egykori cseres-tölgyesek helyén főleg a széles levelű füvek:

uralkodtak el.

3. a félüde–üde élőhelyeken (az egykori cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, bükkösök helyén) szintén szélesebb levelű, de a kiszáradást kevésbé tűrő fajok:

nőnek.

Ahogy ezek a rétek cserjésednek, eltűnik róluk a korábban gyakori háromfogfű (Sieglingia decumbens) és szőrfű (Nardus stricta).

4. A nedvesebb élőhelyeken (a keményfaligetek és égeresek helyén főleg a

és közöttük ugyancsak tömegesen jelenik meg a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa).

További, a legelőkön gyakori növények:

valamint az

Mindig legeltetésre utaló fajok:

Ritka, védett, a kaszálórétekkel közös fajok:

A kaszálók és legelők gombái[szerkesztés]

A kaszálók magas füvében él:

Az alacsonyabb gyepet kedveli a fehér nedűgomba (Hygrocybe virginea) és több döggomba (Entoloma spp.)is.

A legelők erősen trágyás gyepe kedvez többféle csiperkének (Agaricus spp.); a leggyakoribb ezek közül március végétől késő őszig a mezei csiperke (Agaricus campestris). A füvek gyökereihez kapcsolódik a mezei szegfűgomba (Marasmius oreades), illetve (savanyúbb talajon) a barnatönkű fokhagymagomba (Marasmius scorodonius). A friss, szikkadó trágyadarabokon tűnik fel a hófehér tintagomba (Coprinopsis nivea). A kis, fehér tölcsérgombák (Clitocybe) közül súlyosan mérgező a mezei tölcsérgomba (Clitocybe rivulosa).

Lejtősztyeppek[szerkesztés]

A tájegységen kevés a lejtősztyepprét (Festucetalia valesiacae); azok is kis foltokban, mozaikosan, a sziklai cserjésekkel, sziklai sztyepperdőkkel, molyhos tölgyesekkel és dzilikát sziklaerdőkkel összefogazódva jelennek meg. feltételezhető, hogy legalább részben a legeltetés hatására, a xerofil tölgyesek helyén fejlődtek ki.

Gyepszintjük többszintes; borítottsága > 70%. Gyepalkotó fajai:

További, jellemző fajok:

A kései perje (Cleistogenes serotina) főleg a vad zavarta helyeken tűnik fel.

Ritka fajok:

A szélsőséges sztyepp jellegre utaló, geofiton fajok:

A helyenként feltűnő cserjék közül legjelentősebb a Gizella-rózsa (Rosa elliptica).

A mohaszintben feltűnnek a sziklagyepekre jellemző májmohák:

A lejtősztyeppek gombái[szerkesztés]

Az alacsony sűrű gyepben tavasszal jelenik meg:

Nyár elejétől jellemzőek az apró őzlábgombák:

Ősszel, savanyú talajon terem több nedűgomba, mint például a sáfrányos nedűgomba (Hygrocybe persistens) és az élénkszínű nyirokgomba (Hygrocybe pratensis),

Sziklagyepek vulkáni kőzeteken[szerkesztés]

1. A bazaltvidéken az erózió mintegy 10 km hosszan alakított ki rendkívül meredek (60–90°-ban dőlő) lejtőket, illetve falakat. Az átlagos falmagasság 10 m körüli. A meredeken lejtő, sziklás térszínt sziklahasadékgyepek (Asplenio septentrionalis–Festucion pallentis) növik be. A gyér növénytakaró leggyakoribb fajai:

Szórványosan fordul elő:

Néhány várrom (somoskői vár, sőregi Bagolyvár) körül a sziklai csenkeszt a deres csenkesz (Festuca pallens) helyettesíti.

A mohaszint főleg az északnak néző falakon fejlett. Jellemző fajai:

A hasadékgyepekben rendszeresen feltűnnek mészkerülő lejtősztyepprétek jellemző fajai is, de ezeknél sokkal jellemzőbbek különböző cserje- és félcserjefajok:

magoncai, azaz a hasadékgyepek sokkal közelibb kapcsolatban vannak a sziklai cserjésekkel, mint a zárt gyepekkel.

2. Az árnyasabb törmeléklejtőkön, természetes és mesterséges sziklaletöréseken előszeretettel telepszenek meg a párás, hűs levegőt kedvelő növények. Ebben a szilikátsziklabevonat-társulásban (Asplenieta trichomanis) a dús mohaszintből emelkedik ki:

A sziklafalakon, törmeléklejtőkön gyér cserjeszint is kialakulhat az alábbi növényekből:

Sziklagyepek homokkövön[szerkesztés]

A mésszel cementált homokkő sziklavegetációja igen érdekes: jobban hasonlít a mészköveken és az alföldi meszes homokokon megszokott nyílt, évelő gyepekhez (Festuco-Brometea), mint a szilikátos kőzeteken megszokott vegetációhoz. Ezek a gyepek főleg a délnek–délnyugatnak néző domboldalak ligocén homokkőpadjain az Ipoly és a Sajó között a Heves-Borsodi-dombságon végig általánosak.

Uralkodó fűféléje a deres csenkesz (Festuca pallens); mellette tömeges még:

További, jellegzetes fajok:

Ritkább fajok:

A mohaszintben (mint általában a száraz, gyorsan felmelegedő sziklafalakon) főleg a zuzmók tűnnek fel. Jellemző fajaik:

  • homokon:
  • homokkőpadokon:
    • Lecanora muralis
    • Physcia caesia
    • Caloplaca crenularia;
  • a meredek falakon:
    • Squamarina cartilaginea
    • Toninia sedifolia
    • Lepraria incana
    • Physcia caesia
    • Diploschistes scruposus
    • Neofuscelia verruculifera
    • Candelariella vitellina
    • Tortella spp.

A sziklafalak tövében, a homoklejtőkön zárt gyepek, lejtősztyeppek alakultak ki. Ezek gyepszintjében a föntebb megszokott fajok mellett erőteljesen megjelenik:

Ritkábban feltűnő, alföldi jellegű fajok:

Kora tavasszal jellegzetes:

A sziklagyepek gombái[szerkesztés]

A sziklagyepekben, sziklabevonat-társulásokban legfeljebb egyes apró testű gombák élnek meg:

Gyomnövényzet és kultúrnövényzet[szerkesztés]

Akácosok[szerkesztés]

Az akácot (Robinia pseudo-acacia) a 18. században kezdték betelepíteni Amerikából – eleinte a kopárok fásítására és bányafának, később inkább már méhlegelőnek, és így kiterjedt, zárt állományai (Cultura Robiniae) alakultak ki. Ez a rendkívül igénytelen fa szinte bármilyen erdő helyén felnő, de leginkább a zárt tölgyesek helyén érzi jól magát. Agresszív terjeszkedése a térség legkomolyabb környezeti problémája: két-három végvágás elég ahhoz, hogy az egykori lomblevelű erdők helyén tiszta akácosok (Robinieta) cseperedjenek fel. Ezzel erőteljesen átalakulnak a fényviszonyok, drasztikusan csökken az aljnövényzetben a fajok száma – eközben elszaporodnak a nitrogénigényes erdei gyomok és az olyan, tájidegen özöngyomok, mint például a kanadai aranyvessző (Solidago canadensis). Ma már 300 m-es tengerszint feletti magassága alatt gyakorlatilag valamennyi erdő (a fenyvesek és az elhanyagolható kiterjedésű vízparti égeresek és füzesek kivételével) akáccal fertőzött.

Állományaiban gyakran a lombkoronáig felkúszik a komló (Humulus lupulus) és az erdei iszalag (Clematis vitalba).

A cserjeszint jellemző faja a fekete bodza (Sambucus nigra).

A gyepszintben tömeges fajok:

Az üdébb termőhelyeken jól érzi magát néhány páfrányfaj is:

Az akácosok gombái[szerkesztés]

Az akácosok nitrogéngazdag talaja, amit lassan korhadó avartakaró borít, számos nagygombának kedvez. Igazi hungarikum az akác pikkelyespereszke (Floccularia rickenii), aminek másfajta élőhelye jóformán nincs is. Jóval ritkábban, de a nyárasokban is megjelenik a rózsás cölöppereszke (Leucopaxillus rhodoleucus).

Jellemzőek a csillaggombák:

Igazán nagyra az akácosban tud nőni a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), és az óriáspöfeteg (Langermannia gigantea) sem ritka.

Tűlevelű erdők[szerkesztés]

A kultúerdők másik nagy csoportja a fenyveseké (Cultura Pini) – feltételezik, hogy a tájegység eredeti növénytakarójában tűlevelűek legföljebb szálanként fordultak elő; a nyitvatermők egyetlen, valóban őshonos faja a közönséges boróka (Juniperus communis).

A leggyakrabban ültetett fenyőfajok:

Ritkábban fordul elő:

Ezek közül az első négy faj természetesen újul, sőt, még terjeszkedik is.

A fenyvek alatt kevés a naény és savanyú a talaj, ezért az alnövényzet hiányzik vagy csak néhány fajból áll. Az efféle, extrém körülményeket kedvelő fjok:

közül hazánkban több védett.

Az üdébb állományokban is az erdők szélén is megtelepszik több ritka faj, mint például:

A fenyvesek gombái[szerkesztés]

A fenyvesekben többnyire gyökérkapcsolt, kimondottan erre a környezetre jellemző gombákat találunk, és egyesek már tavasszal megjelennek.

A kéttűs fenyők alatt terem a barna gyűrűstinóru (Suillus luteus). Ugyancsak tavasszal jelenik meg, de az első fagyokig kitart a szemcsésnyelű fenyőtinóru (Suillus granulatus). Tavaszi faj még a enyhe tobozfülőke (Strobilurus stephanocystis) – mint neve is mutatja, ez a korhadó tobozokon él. Hasonlóképp tobozokon, de ősszel terem a derestönkű fenyőfülőke (Baeospora myosura).

Nyári-Őszi fajok:

Ősszel bújnak elő a zöldülőtejű tejelőgombák (Lactarius spp.), amelyek közül legjelentősebb az ízletes rizike (Lactarius deliciosus). További, őszi gombák:

Vágásnövényzet[szerkesztés]

A tarvágás, lékvágás, illetve egyéb véghasználat után az erdő helyén a természetes okok (széldöntés, hónyomás, földcsuszamlás stb.) hatására kialakuló erdei lékek vegetációjához (Epilobetia angustifolii) igen hasonló növényzet telepszik meg.

Az árnyas, üde erdők jellemző vágásnövényei:

Bükkösök helyén gyakran tűnik fel:

A pionír fafajokat:

a felcseperedő klimaxfajok előbb-utóbb elnyomják.

A félüde termőhelyekre jellemző:

A száraz termőhelyek jellegzetes, gyakori vágásnövényei:

A vágásnövényzet gombái

A sok szerves anyagot tartalmazó talajt kedveli:

Romterületek növényei[szerkesztés]

Romterületeknek azokat a mesterségesen kialakított felületeket (szemétdombok stb.) nevezzük, amelyeken a szukcesszió még csak első fázisában, a rövid életű, sok magot érlelő pionír fajok betelepülésénél tart – ha az ilyen felületeket nem bolygatják tovább, ezeket hamarosan kiszorítják a két- és többnyári fajok. A romterületek életlehetőségeihez már az emberi történelem hajnalán számos növény alkalmazkodott, mint például:

További, gyakori egyéves fajok:

A két- és többéves fajok közül jellegzetesen romtalajokon jelenik meg:

A romterületek gombái:

Szántóterületek növényei[szerkesztés]

Salgótarján és Fülek környékén a 20. század közepéig folyt nagyobb területen szántóföldi növénytermesztés, és jelentősen átalakította a táj képét. A szántóföldeken fejlődő gyomnövényzetben (Violenea arvensis) egyaránt jelen vannak a növénytermesztés kezdete óta ahhoz alkalmazkodott, ún. archeofiton fajok és azok (neofiton fajok), amelyek Amerikából kerültek át kontinensünkre. Az iparszerű földművelés kezdete előtt különösen a szántók szélén nőtt sokféle gyom; azóta ezek az elhanyagoltabb, illetve kisebb parcellák szegélyeire szorultak vissza. Jellemző szántóföldi gyomok:

Savanyú talajon, szórványosan jelenik meg:

Kapás kultúrákban (kukorica, napraforgó) gyakori fajok:

Ugyanezen táblákban, de csak szórványosan jelenik meg:

A vegyszerek hatására egyes fajok:

már teljesen kiszorultak a szántóföldekről a mezsgyékre, illetve az eredeti, mediterrán termőhelyükre hasonlító, bolygatott száraz gyepekbe:

Egyes, az alföldi, laza talajú kapás kultúrákra jellemző fajok:

a településeken az utak kőburkolatainak repedéseiben, valamint a vasúti sínek mentén terjednek.

A belvizes szántókon mindmáig fennmaradt fajok:

Az 1980-as évek végén jelent meg a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia),

A szántóterületek gombái

A szántókon gyakori nagygombák:

Erősen trágyás talajon tavasztól őszig tömegesen nő a ráncos tintagomba (Coprinopsis atramentaria).

Gyümölcsösök és szőlők[szerkesztés]

A gyümölcsösök növényzete alkalmazkodott ahhoz, hogy a fák alatt évente egyszer-kétszer lekaszálják a füvet, ezért az aljnövényzetben többnyire a kaszáló, illetve legelők fajait találjuk meg. A szőlőkre a szántóterületek növényeihez hasonlóan a kapálást tűrő fajok jellemzőek, mint például:

A hagyományosan művelt szőlőkben továbbélnek egyes ritka védett növényfajok:

A gyümölcsösök és szőlők gombái:

A taplók közül a

inkább az idősebb ültetvényeket pusztítja.

Útszéli, taposott gyomnövényzet[szerkesztés]

A taposott gyomnövényzet leginkább az állatok ivóhelyeihez vezető csapásokon és a településekhez közel, a gyalogutakon alakul ki, és a taposás roncsoló hatásához leginkább alkalmazkodott fajokból áll:

Sajátos életközösségek alakulnak ki a vasutak töltésein. Ezekben a taposást tűrő fajok mellett megjelenik számos egyéb növény is:

Források[szerkesztés]

  • Kiss G. et al. (szerk.): A Karancs–Medves és a Cseres-hegység Tájvédelmi Körzet Nógrád és Gömör határán. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Eger, 2007.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_Karancs–Medves-vidék_növényzete&oldid=26259660”