Hévízi-forrásbarlang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(A Hévízi-tó forrásbarlangja szócikkből átirányítva)
Hévízi-forrásbarlang
A Hévízi-tó
A Hévízi-tó
Hossz 27 m
Mélység 12 m
Magasság 5 m
Függőleges kiterjedés 17 m
Tengerszint feletti magasság 109,5 m
Ország Magyarország
Település Hévíz
Földrajzi táj Zalai-dombság
Típus aktív, hidrotermális forrásbarlang
Barlangkataszteri szám 4440-1
Elhelyezkedése
Hévízi-forrásbarlang (Magyarország)
Hévízi-forrásbarlang
Hévízi-forrásbarlang
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 46° 47′ 11″, k. h. 17° 11′ 27″Koordináták: é. sz. 46° 47′ 11″, k. h. 17° 11′ 27″

A Hévízi-forrásbarlang egy fokozottan védett barlang. A barlangnak és Hévíznek a névadója a közismert gyógytó. A Zalai-dombság egyetlen, fokozottan védett barlangja.

Leírása[szerkesztés]

A Zalai-dombságban, a Zalavári-háton található. A Hévízi-tó felszíne alatt, 38 méter mélyen, a tó fenekén, a forráskráter oldalán nyílik. Egy gömb alakú, körülbelül 70×90 négyzetméteres, 14 méter magas és 17 méter átmérőjű teremből áll. A barlangbejáraton keresztül, percenként 30–40 ezer liter vízhozamú, 38 °C-os forrás áramlik ki. A víz a felső triász fődolomitból áramlik fel és a forrás a karsztos kőzet, valamint a fedő, pannon agyag és homokkő határon jut a tóba. A forráskürtő valószínűleg úgy keletkezett, hogy a törésvonalak mentén felnyomuló hévíz az agyagos, homokköves rétegeket fokozatosan alámosta, omlasztotta és kivájta a forrástölcsért.[1]

Két különböző hőmérsékletű víz keveredéséből alakult ki a forrásnyíláson át kijutó, a tó vizét pótló, 38,8 °C hőmérsékletű gyógyvíz. A barlang iszapnyergének a keleti oldalán, 43 és 40 méter között 17,7 °C-os, a nyugati oldalon, 46 méter mélységben 41,5 °C-os víz tör fel. A meleg víz feltörési pontja körül sárgásan, fémesen csillogó, markazitgumók és 5–6 kilogrammot is elérő markazittömbök kerültek elő, amelyeknek a felszínét a forrás mozgó homokja sokszor fényesre csiszolta. Ugyanitt, a legerősebb vízáramlásnál a falakat három centiméter vastag, világosbarna színű, kocsonyás bevonat fedi, amely a melegkedvelő sugárgomba fajok és más baktériumok társulásából áll. A barlang mennyezetéről hosszú, fehér fonalak, valószínűleg szintén baktériumok lógnak le, míg a kráter meredek falán, ahol a meleg víz a felszínre áramlik, körülbelül 3–4 méter szélességben fonalas kékmoszatok találhatók. A búvárok a kráter falán több helyen, a 26–30 °C-os vízben egy két négyzetméter felületet borító, édesvízi szivacsot fedeztek fel.

Előfordul az irodalmában Amphora-forrásbarlang, Amphora-forrásterem, Hévízi-forrás-barlang (Fleck, Vid 1982), Hévízi-tó forrása (Kordos 1984), Hévízi-tó forrásbarlangja (Kovács 2003), Hévízi-tó forráskrátere (Kordos 1984), Hévízi-tó forrás-szája (Kovács 2003), Hévízi-tói-barlang (Kordos 1984), Hévízi-tói-forrásbarlang (Kordos 1984) és Plózer István-barlang (Kordos 1984) néven is.

Kutatástörténet[szerkesztés]

A tóról az első térkép 1769-ben készült, de azon a mai alakja még nem ismerhető fel. Később, 1864 és 1869 között, a tófürdő épületeinek építésekor Hencz Antal keszthelyi építész részletesen felmérte és 43 méter mélynek találta. Jordán Károly 1907-ben a tó fenekéről mintákat vett és közben már megsejtette a forrásbarlangot. 1908 januárjában id. Lóczy Lajos felkérésére a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság búvára csak 22 méter mélyre tudott merülni, de a függőleges kráterfal oldalában több repedést, üreget talált, amelyekből a megfigyelése szerint víz tört elő. Még ugyanebben az évben három fiumei búvár érkezett, akik 12 és 8 méter mélységből vízmintát vettek. Magyarországon ez a két merülés volt az első, barlangkutató merülés, mert a tó nyugati oldalában több, szűk barlangjáratot jeleztek a búvárok.

1953-ban, majd 1958-ban az újabb búvármerülések megállapították, hogy a forráskráterből a meleg és a hideg víz különböző pontokon tör elő. Az 1958 óta történt búvármerülések alapján egyre inkább világossá vált, hogy a fő forráscsoport a 38 méter mélységben lévő, függőleges sziklafal aljában van.

1972-ben az OVH Árvíz- és Belvízvédelmi Központi Szervezete részéről Kovács György és Plózer István hozzáláttak a forrás bejáratát eltömő nagy mennyiségű törmelék eltávolításához. Március 16-án lemerülve azt tapasztalták, hogy a kitermelt fatörmelék helyére újabbak csúsztak le, a mögötte lévő iszappal együtt. A vízfeltörés a forrással szembeni bal oldalon határozottan látszott. A búvárok egymást segítve préselődtek be a törmelékek között kitárult forrásnyílásba és meglepetéssel tapasztalták, hogy a víz egy vízszintes barlangjáratból lép ki. A törmelékkel eltorlaszolt nyílás szélessége körülbelül 2–3 méter és a magassága 0,6–0,8 méter volt. A folyosó körülbelül 10–15 méter hosszúságig látszott, a falak 1,5–2 méterre szűkültek, de a járat mennyezete megemelkedett és a folyosó vége a sötétben tűnt el. A Hévízi-tó barlangjának a feltárását, a VITUKI megbízásából, 1975-ben Plózer István vezetésével az Amphora Búvár Klub öt kutatója folytatta, Ember Sándor, Kovács György, Szilágyi Károly, Nagy János és Köves Béla. Behatoltak a forrásszáj rendkívül szűk és veszélyes nyílásán, ahol a 38,8°C-os és percenként 30–40 ezer liter vízhozamú forrás sodrását is le kellett győzniük. A szűk bejárat után tágas, 14 méter magas és 17 méter átmérőjű terem következett, amelyet Amphora-teremnek neveztek el. Középen, 40–41 méter mélységben iszapnyereg osztja ketté, a keleti oldalon kisebb, a nyugati oldalon nagyobb mélyedést alkotva. A kutatók előtt végre egyértelműen megoldódott az évszázados rejtély. Már nemcsak bizonytalan feltételezés, hanem kézzelfogható valóság, hogy a Hévízi-tó vize kettős eredetű, meleg és hideg karsztvizes.

A VITUKI megbízásából vízmintákat vettek a hideg és a meleg vízből, amelyek abszolút kronológiai vizsgálatával megállapították, hogy azok 8, illetve 12 ezer évesek. Ennyi idő telt el azóta, hogy a pleisztocén végén a felmelegedés hatására elolvadó jégsapkák vizéből keletkezett csapadék lehullott a Bakony területén, leszivárgott a mélybe, ásványi alkotókban dúsult, majd gyógyvízként a felszínre tört. Nem véletlen, hogy a Hévízi-tó gyógyhatásának megőrzéséért a következő években tovább folytatódtak a víz alatti kutatások, amelynek során körülbelül 300 óra összes merülési idővel sikerült pontosan feltérképezni a forráskráter barlangjait. Tisztázták, hogy a nagy barlangon kívül, a kráter nyugati falán csőszerű barlangok vannak, amelyeknek az alját 15–20 centiméter vastag iszapréteg borítja. Még 1972-ben az első üregbe 25 métert, a másodikba 17 métert, a harmadikba 15 métert tudtak beúszni. Elágazásokat sehol sem találtak és a járatok elszűkülve tovább folytatódtak.

A Hévízi-forrásbarlang további, tudományos célú kutatásai 1977. október 30-án megszakadtak, mert az addigi feltárás vezetője, Plózer István és társa, Páli Ferenc az egyik barlangi merülés közben, a megbeszélt időpontra nem tértek vissza és az értük induló mentőbúvárok már csak a holttestüket tudták a felszínre szállítani. Az 1980. évi Karszt és Barlang 1. félévi számában nyilvánosságra hozták a barlangkataszteri számát. 1982 óta fokozottan védett barlang. 1982-ben a II. kerületi MTS Amphora Könnyűbúvár Sport Club Vízalatti Barlangkutató Csoportjának volt kutatási engedélye a barlang kutatásához. Az 1984-ben megjelent, „Magyarország barlangjai” című könyv szerint az 1970-es évek egyik nagy, hazai, barlangi felfedezése volt az 1972. évi feltárása. A könyvben részletesen le van írva a barlang, két fénykép jelent meg róla, egy térképen van a helye feltüntetve és szerepel az országos barlanglistában három névváltozata.

A bejáratán kifolyó vízhozam emelkedik a bauxitbányászat leállítása, azaz 1991 óta. A 2003-ban kiadott, „Magyarország fokozottan védett barlangjai” című könyvben az olvasható, hogy 27 méter hosszú, 12 méter függőleges kiterjedésű és a barlangból kilépő forrásnak másodpercenként 410 liter a vízhozama. A 2005-ben megjelent, „Magyar hegyisport és turista enciklopédia” című könyv szerint a Keszthelyi-hegység nyugati peremén található a Hévízi-tó és a könyv írásának idején, másodpercenként 400 liter volt a barlang vízhozama.

Irodalom[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]