A 12 apostol evangéliuma (ógörögül:τους Δώδεκα Ευαγγελιον) egy elveszett, pontosabban csak kis számú töredékeiben fennmaradt evangélium, újszövetségi apokrif irat.
A töredékek vizsgálata alapján nehéz következtetni magára a teljes műre. Az bizonyos, hogy az Ószövetség, és más keleti vallások hatása alatt áll a szövege. Egyesek, feltételezve a mű zsidókeresztény voltát, a Héberek evangéliuma, mások az Ebioniták evangéliuma című apokrif iratokkal próbálták meg azonosítani – eddig sikertelenül. Az egyházatyák közül Órigenész, Szent Jeromos, Theophilosz, Theophilatosz és Beda Venerabilis említi. A töredékek fordítását 1909-ben adta ki Maruta.[1]
A protestáns szóhasználatban apokrifeknek azokat a könyveket nevezik, amelyek bizonyos népek, illetve korszakok Bibliájában ugyan helyet kaptak, de amelyeket a mai protestáns kánon nem fogad el szent iratoknak, és ezért a protestáns Bibliában nem szerepelnek. A katolikus Bibliában található ún. deuterokanonikus könyvek például a protestáns Bibliából hiányoznak, és ezeket a protestánsok az apokrif könyvek közé sorolják. Ugyanakkor azon iratokat, amelyeket minden korszak és minden egyház egyöntetűen hamisítványoknak tartott, a protestánsok gyakran nem apokrifeknek, hanem pszeudoepigráf könyveknek nevezik. (Pszeudepigrapha = „hamisítványok”.) – A katolikus szóhasználat nem tesz ilyen megkülönböztetést, hanem valamennyi hamisnak tartott és a katolikus kánonból kizárt iratot az apokrif kifejezéssel jelöli.
