651-es tervszámú tengeralattjáró

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
651-es tervszámú tengeralattjáró
(Juliett osztály)
Submarine Juliett class.jpg
Hajótípus Hadászati robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáró
Üzemeltető A Szovjet Haditengerészet zászlaja Szovjet Haditengerészet
Általános jellemzők
Vízkiszorítás
  • 3 225 t (felszínen)
  • 4 203 t (lemerülve)
Hossz 90 m
Szélesség 10 m
Merülés 7 m
Maximális merülési mélység
  • tesztelt: 235 m
  • tervezett: 365 m
Hajtómű 2 db 4000 lóerős D43 típusú dízelmotor, 1 db 1750 lóerős 2D-42 dízelmotor, 2db 3000 lóerős PG-141 fő villanymotor, 2db 500 lóerős PG-140 kúszó villanymotor, 2 db hajócsavar
Sebesség
  • felszínen: 31,3 km/h (16,8 csomó)
  • lemerülve: 33,0 km/h (18,0 csomó)
Hatótávolság

Felszínen

  • 17000 km 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett

Lemerülve

  • 13000 km 7 csomós (13,3 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 4 db P–5, vagy P–6, vagy P–500 Bazalt nukleáris robbanófejjel felszerelhető robotrepülőgép
  • 6 db 533 mm-es torpedóindító cső az orrban 18 db torpedóval
  • 4 db 400 mm-es torpedóindító cső a tatban 4 db torpedóval

Legénység 82 fő (12 tiszt, 16 tisztes, 54 matróz)

A 651-es tervszámú tengeralattjáró (oroszul: Подводная лодка проекта 651, NATO-kódja: Juliett osztály) a Szovjetunióban kifejlesztett második generációs, dízel-elektromos meghajtású robotrepülőgép-hordozó tengeralattjáró. A Szovjet Haditengerészetnél a 613-as tervszámú tengeralattjárókat (NATO-kódja: Whiskey osztály) váltották fel velük a 1960-as években. A később, az 1950-es évek tervei alapján készült tengeralattjáró-osztály hajói jelentették a Szovjet Haditengerészet repülőgép-hordozók ellen kifejlesztett nukleáris ütőerejét (elsősorban Egyesült Államok valamint szövetségesei ellen).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajót a leningrádi Rubin tervezőirodában (CKB–18) fejlesztették ki, a tervezőcsoport vezetője Abram Szamuilovics Kasszacer volt. A hajóit nukleáris robbanófejjel felszerelhető robotrepülőgépek hordozására ás indítására tervezték. A robotrepülőgépeket a 555 km hatótávolságon belüli célpontok ellen indíthatták. Az indításkor a tengeralattjárónak felszínre kellett emelkednie és maximum 7 km/h-ás sebesség mellett a felszínre emelkedéstől számított 5 percen belül indíthatta az első robotrepülőgépet. A másik három robotrepülőgép indításai az első robotrepülőgép indításától számított egymást követő 10 másodperces időközökkel követhették. Kezdetben a robotrepülőgépek tehetetlenségi programirányítású P–5 (NATO kód: SS–N–3 Shaddock) nukleáris fejjel szerelhető robotrepülőgép voltak. Amikor P-5s változat is elavulttá vált, a P–6 (NATO kódneve ugynacsak: SS–N–3 Shaddock) robotrepülőgéppel váltották le. A P–6-ot kifejezetten repülőgép-hordozók ellen fejleszették ki. 10 m²-es antennájú tűzvezető radart építettek be a torony első részébe, amely a torony felépítményéből nyílt ki és forgott körbe a robotrepülőgép indításakor és célravezetésekor. Az egyik hajót végül ellátták a Kaszatka műhold által szolgáltatott műholdas célmeghatározó és célravezető képességgel, melyet a P–500 Bazalt (NATO-kódneve: SS–N–12 Sandbox), ellenséges hajók ellen kifejlesztett robotrepülőgépeknél alkalmaztak.

A kezdeti tervek 35 tengeralattjáró megépítését tartalmazták. Végül csak 16 készült el. Kettő (köztük a mintául szolgáló hajó) a Balti Hajógyárban készült Leningrádban. A többi Gorkijben, a Krasznoje Szormovo hajógyárban készült. Építésük 1963-ban kezdődött és az utolsót 1968-ban fejezték be. Az 1980-as évek végéig álltak szolgálatban. Az utolsót 1994-ben szerelték szét.

A Juliett osztály leváltására később hadrendbe álltak a nukleáris meghajtású 659-es tervszámú (NATO-kódja: Echo I. osztály) tengeralattjárók és a 675-ös tervszámú (NATO-kódja: Echo II. osztály) tengeralattjárók, melyek már hat illetve nyolc robotrepülőgépet is indíthattak. Ezen hajóosztályok valójában a Juliett osztály egy-egy nagyobb méretű, nukleáris meghajtású változatai.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tengeralattjáró alacsony mágnesesjel-kibocsátással rendelkezett, amely a paramágneses tulajdonságú, duplafalú, ausztenites acélból készült hajótestnek és az azt borító 50 mm vastag fekete hangelnyelő keménygumi-rétegnek köszönhető.

A magas tartalék felhajtóerővel bíró hajó nyolc vízzáró rekeszre volt osztva:

  • orrtorpedó-terem
  • tisztek és parancsnokok szállása, illetve a hajtásért felelős akkumulátorok
  • robotrepülőgép-vezérlő helyiség és akkumulátortároló
  • vezérlőterem
  • legénységi szállás és akkumulátortároló
  • gépház első része a dízel-motorokkal és generátorokkal
  • gépház hátsó része az elektromos motorokkal
  • tattorpedó-terem

Az osztály egységei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Juliett class submarine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]