3. szimfónia (Beethoven)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a szimfóniáról szól. Hasonló címmel lásd még: Eroica (egyértelműsítő lap).
Beethoven: 3. szimfónia
Eroica
szimfónia
Beethoven 1804-ben
Beethoven 1804-ben
ZeneszerzőLudwig van Beethoven
Opusszámop. 55.
Keletkezés1803–1804
AjánlásFranz Joseph Maximillian Lobkowitz herceg
Ősbemutató1805. április 7.
Megjelenés1806
HangnemEsz-dúr
Időtartamkb. 50 perc
Tételek1. tétel – Allegro con brio

2. tétel – Marcia funebre. Adagio assai
3. tétel – Scherzo. Allegro vivace

4. tétel – Finale. Allegro molto

Ludwig van Beethoven 1803-ban, mintegy fél év alatt írta az amely az Eroica névre is hallgató 3., Esz-dúr szimfóniáját (op. 55.), a mű bemutatójára azonban csak két évvel később, 1805-ben került sor, ugyanis közben a szerzőt a Fidelio premierje és a nyomdai előkészítések foglalták le.[1] A szimfónia, a zenetörténet egyik fordulópontja. Ezzel a művével Beethoven végképp széttépte azt a köteléket, amely a régi formákhoz és művészethez kötötte. Összes művében láthatjuk ezt a fajta törekvést, de egyetlen műve sem jelentett olyan hatalmas előrelépést, mint a 3. szimfónia. [2]

Keletkezés, háttér[szerkesztés]

Beethoven 1803-ban fogott hozzá a szimfóniához, és köztudomásúan Bonaparte Napóleon, a Francia Köztársaság első konzulja előtt akart tisztelegni vele. 1798-ban a zeneszerző megismerkedett a Bécsben tartózkodó Jean-Baptiste Bernadotte francia tábornokkal, aki már ekkor rábeszélte, írjon egy zeneművet Bonaparte konzul dicsőítésére. Beethoven megbarátkozott a gondolattal, maga is sokra tartotta Bonapartét, akiben a szabadság eszméjének megtestesítőjét látta. Az évek során művészete is olyan magas fokra fejlődött, hogy a szimfónia műfajának újjáteremtett formáját nagy jelentőségű, korszakos mondanivaló kifejezésére használhatta.[1] Tisztelte Napóleont, „…nem a zseniális hadvezért, hanem a minden ellenállást letörő, végtelen energiájú férfiút, aki a forradalmi lázban szenvedő Franciaország viszonyai békésen rendezte és mégsem vágyódik a korona után, pedig csak a kezét kellene kinyújtania utána, hanem mint polgár, konzul akarja szolgálni hazáját.”[2]

Amikor viszont 1804-ben Napóleon császárrá koronáztatta magát, Beethoven, a meggyőződéses demokrata dühösen kitörölte a kotta címoldaláról az ajánlást. A mű 1806-ban megjelent első kiadásának címlapján már ez állt: „Sinfonia eroica … composta per festeggiare il sovvenire di un grand’Uomo…” (Hősi szimfónia … egy nagy ember emlékének megünneplésére…). Tegyük hozzá mindehhez, hogy Beethoven haragja utóbb megenyhült Napóleon császár iránt, és bukását őszintén fájlalta. Amikor 1821-ben értesült a császár elhunytáról, állítólag ezt mondta: „Tizenhét esztendővel ezelőtt megírtam már a zenét, amely erre a szomorú eseményre illik.”[1]

A Lichnowsky hercegtől hallott adatok alapján Schindler is lényegében hasonlóan mondja el ezt az eseményt, így elbeszélésüket hitelesnek tekinthetjük, egyetlen kiegészítő helyesbítéssel: a történet második részében vázolt indulatos eset nem történhetett korábban, mint 1804 májusa, amikor Bonaparte császárrá koronázásának híre Bécsbe érkezett. Ekkorra a partitúrának teljesen kész kellett lennie. A legrégebbi változatok (a gyászinduló zenéjéhez 1801-ből) még megelőzték a 2. szimfónia előkészületét, ám a kidolgozás valódi részét Beethoven 1803 folyamán és 1804 első felében végezte.[3][J 1]

Tételek[szerkesztés]

1. tétel – Allegro con brio[szerkesztés]

A tétel formája szonátaforma, amit Beethoven kibővít, illetve változtat meg úgy, hogy a hagyományostól eltérően, a mellékes, átvezető, lezáró részek is hasonló hangsúlyt kapnak, ezáltal felborul a klasszikus szonátaforma egyensúlya.[4] A tétel elején nincs lassú bevezetés, helyette két hatalmas Esz-dúr akkord adja meg a hangnemi környezetet, ami után azonnal a főtéma következik. Szinte átvezetés nélkül jutunk el a melléktémához, amelyet egy második melléktéma követ. Ez utóbbi után már a zárótémacsoport kezdődik. A tételnek egyik különlegessége, hogy a zárótémacsoport és a kóda jóval hosszabb, mint az expozíció többi része.[5] Ez a tétel Beethovennek méret szerint is a leghatalmasabb, legterjedelmesebb szimfóniatétele.[6][J 2]

2. tétel – Marcia funebre. Adagio assai[szerkesztés]

Formailag a tétel rondóformában megépített, öt nagy részre tagolható gyászinduló. Az első rész maga a gyászinduló, amely komor c-moll hangzataival nyitja a tételt. A Maggiore feliratú második rész a szokásos triónak felel meg, amely immár C-dúrban szólal meg.[7] A harmadik rész ismét visszatér a c-mollhoz, ami nem más, mint az első rész megismétlése, azzal a különbséggel, hogy f-mollba modulál, mely hangnemben szólal meg a negyedik rész. Ebben az első téma egy motívuma van gazdag ellenpontozással feldolgozva. Az ötödik rész az alaphangnemben ismétli az első részt, majd egy kóda zárja a tételt.[8]

3. tétel – Scherzo. Allegro vivace[szerkesztés]

„A harmadik tételben ismét az erő nyilatkozik meg, de ennek az erőnek fékevesztett romboló hatását elvette a fájdalom. Ez az erő nem pusztítani, hanem teremteni akar. (…) E tételben a hőst, az embert új oldaláról ismerhetjük meg: aki a bánat és szomorúság helyett a vidám alkotó tevékenységét választotta” – írta Wagner a tételről.[8]

A vázlatok tanúsága szerint Beethoven eredetileg egy menüettet tervezett a scherzo helyett, ennek ellenére erős a hangulati zökkenő a második és harmadik tétel között, és ez sok vitát eredményezett akkoriban is. Paul Bekker német zenekritikus a második és a harmadik tétel felcserélését javasolta, indoklásul, hogy a 9. szimfóniában (ezen kívül más műveiben, például az op. 59/1-es vonósnégyesében) is végrehajtotta a középtételek ezen cseréjét a szerző.[9] Ha Beethoven valójában így akarta volna, akkor írásban hagyta volna ránk szándékát. A harmadik szimfónia komponálásának idején Beethoven már nem riadt vissza semmiféle újítástól, amit művészi szempontból szükségesnek vagy helyesnek látott, így egyértelmű, hogy tudatosan és tervszerűen helyezte így egymás mellé a két tételt.[10]

4. tétel – Finale. Allegro molto[szerkesztés]

A 4. tétel főtémája

Formailag a finálé egy szabad építkezésű páros variáció.[11] A témát Beethoven az Eroica előtt már többször feldolgozta, időrendben először egy 1800 körül íródott kontratáncban (WoO. 14/7), majd a Prométheusz teremtményei című balett fináléjában is.[12] A tétel egy gondosan megszerkesztett és bonyolult kontrapunktikus munka, amelyről Felix Weingartner a következőt írta: „…a koncepció vakmerőségében és a polifon munka tökéletességében messze túlhaladja az 'Eroica' többi tételeit, s hozzá képest Mozart Jupiter-szimfóniájának fugafináléja valóságos gyerekjáték”.[13]

Hangszerelés[szerkesztés]

A szimfónia hangszerelése: két fuvola, két oboa, két klarinét, két fagott, három kürt, két trombita, üstdob és a vonósok (I. hegedű, II. hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő).

Már maga a hangszerelés elárulja, hogy a zeneköltő tovább lépett elődeinél a szimfonikus zenekar összeállítását illetően. Erős és fényes hangszíneket kívánt, ezért a szokásos két kürt mellé egy harmadikat is előírt, és a rézfúvósoktól megkövetelte, hogy jelentős részt vegyenek a dinamikai fokozásban.[14]

Premier és fogadtatás[szerkesztés]

Az Eroica kéziratának javított címoldala

Beethoven 1804 májusára fejezte be a partitúrát, a bemutatóra pedig 1805. április 7-én került sor a Theater an der Wienben. Bár nem jegyezték fel, hogy az előadás milyen volt, minden bizonnyal a szerző hatalmas feladat elé állította nemcsak a zenészeket, de a hallgatóságot is. Egy gigantikus szimfóniával szembesültek, amely minden addiginál hosszabb és dúsabb hangzású. A kritikusok nyugtalankodtak, a vélemények megoszlottak. A nagy tekintélyű lipcsei Allgemeine Musicalische Zeitung bécsi tudósítója kezdetben sehogyan nem tudott eligazodni rajta, így írt róla: Ez a hosszú, nehezen előadható szerzemény valójában egy rendkívül terjedelmes, merész és vad fantázia. Bővelkedik az erőteljes és a tehetséges szerzőre valló, megindító és szép részletekben, de gyakran figyelmen kívül hagyja a törvényszerűségeket… Jelen sorok írója egyike Beethoven legőszintébb csodálóinak, de kénytelen beismerni, hogy e művében számos harsány és torz elem van, amely felettébb megnehezíti egészben való megragadását, miáltal az egység érzete szinte teljesen elvész.[15][16] Párizsban 1811-ben adták elő először, elsöprő sikerrel. Ezután azonban a politikai fejlemények miatt fellángolt erős németellenes hangulat jó másfél évtizedre útjába állt az előadásnak.[16]

A szimfónia 1807 februárjában kiadott nyomtatott változatának alkalmából részletes írás jelent meg róla az említett lipcsei zenelap hasábjain, de ekkor már a csodálat hangján írtak a szimfóniáról. Ettől kezdve a mű előadásai töretlen sikernek örvendenek világszerte. Rossini 1822-ben Bécsben hallotta az Eroicát, és – amint azt Wagnernek egy beszélgetésben később bevallotta – „alig tudott bámulatából magához térni”.[16] Ezzel szemben Carl Maria von Weber rendkívül negatív hangú pamfletet írt róla, amelyben még Beethoven tehetségét is megkérdőjelezte.[13]

Hasonlóan, mint a 9. szimfónia esetében, Wagner itt is lendületes költői magyarázattal sietett a közönség segítségére. Komoly érdemének tudhatjuk be, hogy erőteljesen szembeszállt azokkal, akik mindenáron katonai programot, „csatazenét” akartak belemagyarázni: „Először is a 'hősi' elnevezést a legtágabban kell értelmeznünk, semmiképp sem szabad valamiféle katonai hősre gondolnunk. Ragadjuk meg a 'hőst' egész, teljes emberként, aki a legtökéletesebb és legerőteljesebb hordozója valamennyi tiszta emberi érzésnek, a szeretetnek, fájdalomnak és erőnek, így értjük meg valóban azt, amit a művész ennek a műnek magával ragadóan beszédes hangjaiban tolmácsol”.[17]

A legfurcsább kritikát 1827 áprilisában kapta a szimfónia, az első londoni előadás alkalmából. Az egyik legkiválóbb kritikus ugyanis azt javasolta a filharmóniai társaságnak, hogy a szimfóniából, amely a gyászindulóval be van fejezve, hagyják el a két utolsó tételt, amik az előzőkkel úgy sincsenek összefüggésben.[18]

Beethoven csupán egyetlen engedményt tett szimfóniájával kapcsolatban: azt javasolta, hogy a műsor elején játsszák, amikor még nem fáradt el a közönség.[15] A hangverseny kezdetéhez közel kell megszólalnia, csak ekkor éri el a kívánt hatást („il suo proprio e proposto effetto” – mondta Beethoven).[6]

Források[szerkesztés]

  • Demény Dezső. Hangverseny kalauz (Szinfóniák, Szinfónikus költemények, Nyitányok), 4. kiadás, Rózsavölgyi és Társa 
  • Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája. Budapest: Zeneműkiadó. 1975. ISBN 9633300401  
  • Tóth Dénes. Hangversenykalauz I. Klasszikus Zene. Zeneműkiadó (1956) 
  • Pándi Marianne. Hangversenykalauz I. Zenekari Művek. Zeneműkiadó (1980) 
  • Harold C. Schonberg. A nagy zeneszerzők élete, 3. kiadás, Európa könyvkiadó (2002). ISBN 9630772256 

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c Pándi Mariann I. 1972, 107. o.
  2. ↑ a b Demény, 69. o.
  3. ↑ Bartha 1975, 233. o.
  4. ↑ Bartha 1975, 240. o.
  5. ↑ Demény, 71. o.
  6. ↑ a b Bartha 1975, 239. o.
  7. ↑ Demény, 73. o.
  8. ↑ a b Demény, 74. o.
  9. ↑ Bartha 1975, 272. o.
  10. ↑ Bartha 1975, 273. o.
  11. ↑ Bartha 1975, 276. o.
  12. ↑ Bartha 1975, 277. o.
  13. ↑ a b Demény, 76. o.
  14. ↑ Pándi Mariann I. 1972, 108. o.
  15. ↑ a b Harold C. Schonberg 2002, 111. o.
  16. ↑ a b c Bartha 1975, 284. o.
  17. ↑ Bartha 1975, 285. o.
  18. ↑ Demény, 77. o.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ A hosszasan végzett, gondos faragó munkát Beethovennek az a nagyalakú vázlatkönyve tartalmazza, amelynek anyagát Nottenbohm ismertette (Ein Skizzenbuch von Beethoven a. d. Jahre 1803., 1880. Újra kiadta P. Mies, 1925). E vázlatkönyvet Beethoven leginkább az 1803-as évben használta, és anyagának nagy része az Eroicát illeti.
  2. ↑ A 9. szimfónia nyitótétele is rövidebb ennél, egyedül az előbb említett mű fináléja múlná felül, ezt azonban már nem számíthatjuk tiszta szimfonikus tételnek.

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=3._szimfónia_(Beethoven)&oldid=26687476”