1315–1317-es nagy éhínség

1315–1317-es nagy éhínség

Az éhínség ábrázolása egy kortárs erfurti bibliában. A Halál egy mantikór hátán ül, melynek a farka egy tűzgolyóban végződik. Az Apokalipszis egyik lovasa, az Éhínség, a szájára mutat.

é. sz. 48° 41′ 27″, k. h. 9° 08′ 26″48.690959, 9.14062

Sablon Wikidata Segítség

Az 1315–1317-es nagy éhínség volt az első a késő középkorban bekövetkező válság eseményei között. Európa legnagyobb részét érintette, keleten Lengyelországig, délen az Alpokig. Ennek köszönhetően jelentősen lecsökkent a lakosságszám, mellyel véget ért a XI. század kezdete óta tartó folyamatos prosperitás időszaka.

Az éhínség 1315 tavaszán kezdődött egy rendkívül csapadékos időszakkal. Ennek rossz termés lett a következménye ekkor és a következő évben is, és csak 1317-ben lett újra normális. Európa egészen 1322-ig nem lábalt ki ebből a csapásból. Ráadásul nem a rossz termés volt az egyetlen probléma: a haszonállatokat, elsősorban a juhokat és a szarvasmarhákat érintő járvány is felütötte a fejét, amely miatt az egyedszámuk az ötödére esett vissza. Ebben az időszakban az egekbe szökött a bűnözés, terjedtek a betegségek, tömegesen haltak meg az emberek, és a kannibalizmus sem ment ritkaságszámba. Hosszabb távon komoly változásokat idézett elő az emberek katolikus egyházhoz és az államhatalomhoz fűződő viszonyában, amelynek történelmi léptéklű következményei lettek.

Háttér

A középkori Európában nem voltak ritkák az éhínségek. Franciaországban például csak a XIV. század során tíz alkalommal zajlott, nemritkán több évig, ahogy Angliában is. Az angol királyi család után fennmaradt feljegyzések alapján kikövetkeztethető volt, hogy míg 1276-ban a születéskor várható élettartam 35,28 év volt, addig a nagy éhínség idején ez 29,84 évre csökkent, majd a pestisjárvány idején látványosan bezuhant, és 17,33 évre esett. Ezekeket az értékeket némiképp torzítja a gyermekhalandóság, amely abban a korban egyébként is magas volt, viszont jól megmutatja a pestisjárvány idején bekövetkező, közel 42 százalékos népességcsökkenést.

A X. és XIII. század között tartó középkori meleg időszakban Európa lakossága jelentősen megnőtt, olyan mértékben, mint korábban még soha, és egyes területeken csak később, csak a XIX. században érte el újra az ekkori értéket. Franciaországban a mai napig vannak olyan vidékek, ahol nem élnek most sem annyian, mint akkor. A gabona ára 1280-tól kezdve fokozatosan csökkent, ez jó termést feltételezett. Ebben az időben az egy elvetett magra jutó betakarítható mag aránya 7 az 1-hez volt, ami rossz években 2 az 1-hez csökkenhetett le - vagyis minden elvetett magra két termett mag jutott, amelyből egyet a következő évi termésre kellett felhasználni, és csak egyet lehetett elfogyasztani. Összehasonlításképp: a mai modern mezőgazdasági termelési mód mellett ez az arány 30 az 1-hez.

Az éhínség kezdete nagyjából egybeesik a középkori meleg időszak végével. 1310 és 1330 között Európa tartós rossz időjárást szenvedett el: a telek hidegek és havasak voltak, a nyarak pedig csapadékosak és hűvösek. Egyes felvetések szerint a kis jégkorszak része volt már ez is, és talán egy vulkánkitörés okozhatta. A folyton változó időjárás, a kormányzatok képtelensége az ilyen helyzetek kezelésére, és a csúcson lévő népesség mind olyan faktorok voltak, amelyek az élelmiszertermelés folyamatában nem engedték meg a legkisebb hibát sem.

Az éhínség

1315 tavaszán szokatlanul heves esőzések voltak Európa-szerte. A csapadék kitartott nyáron is, a hőmérséklet pedig tartósan hűvös maradt. Ilyen környezeti feltételek mellett a termés nem tudott beérni, ami miatt több helyen odalett a termés. A gabonaféléket beltéren tárolták nagy korsókban, hogy szárazon maradjanak, a szénát és a szalmát azonban nem tudták így megmenteni, ezért kevesebb élelem jutott az állatoknak. A rengeteg víztől elázott talajt nem lehetett rendesen felszántani, ami a következő évi termés elvetését is megnehezítette. A sok eső miatt nagy árvizek is voltak, amik a termőföldek elborítása mellett a halastavakat is elmosták.

Az élelmiszerek ára elkezdett emelkedni. A csapadékos idő megnehezítette a tartósítás leggyakoribb alapanyagának számító só beszerzését is, ugyanis a sós víz nehezebben párolgott el és így nehezebben maradt vissza. Lotharingiában a búza ára a háromszorosára nőtt, ami miatt a parasztok nem engedhették meg maguknak. A félretett gabona a királyi család, a nemesek, a módos kereskedők és az egyházi emberek számára volt csak hozzáférhető. Mivel a népesség akkora mértékben megnőtt, ezért még az átlagosnál kicsivel gyengébb termés esetében is rengetegen éheztek. Ilyen körülmények között pedig nem tehettek mást: ehető gyökereket, füveket, magvakat, és fakérgeket gyűjtöttek és ettek.

Fennmaradt beszámolókból ismerhetjük, milyen következményei voltak az éhínségnek. II. Eduárd angol király 1315. augusztus 10-én St. Albans városába látogatott, és még saját magának és kíséretének is igen nagy nehézséget okozott kenyeret szerezni - olyan eset, hogy a király se tudjon mit enni, igen ritkán fordult elő. A bristoli városi krónikák alapján ebben az évben olyan súlyos volt a helyzet, hogy az emberek alig győzték eltemetni a halottakat, a kutyahúst kimérték a piacon, egyesek pedig megették a saját gyermekeiket. A börtönben őrzött foglyokból darabokat vágtak le és megették a húsukat.

A franciák, X. Lajos királyuk vezetésével ekkor próbálták megtámadni Flandriát. A Németalföld azonban egy alacsonyan fekvő sík terület, melyet elöntött a víz, minden tiszta sár volt, így a seregeknek vissza kellett vonulnia, a sárba ragadt felszerelésüket pedig hátra kellett hagyniuk.

1316 tavaszán folytatódott a pocsék időjárás, amely legyengült állapotban találta a most már a túlélésért küzdő embereket. A társadalomnak minden rétegét érintette az éhezés, de a legsúlyosabban a parasztságot, akik a népesség 95 százalékát tették ki, és semennyi tartalékuk nem maradt. Elkeseredésükben elkezdték felélni a saját jövőjüket: levágták az igavonó álaltokat, megették a következő évre szánt vetőmagot, sőt elűzték otthonról a gyermekeiket, hogy nekik több élelem maradjon (erről szól a Jancsi és Juliska című mese is). Az idős emberek önként vállalták az éhhalált, hogy a fiatalabbak életben maradhassanak. A krónikások beszámoltak a kannibalizmus elterjedéséről, és olyan esetekről, hogy az emberek kiásták a frissen eltemetett holttesteket, hogy azokat elfogyasszák.

Az éhínség a tetőfokát 1317-ben érte el. A csapadékos időjárás a nyáron végre véget ért, de eddigre az emberek nagyon legyengültek, és különféle betegségek gyötörték őket. Miután megették a földműveléshez szükséges igavonó állatokat is, a mezőgazdaság teljes regenerációjához közel tíz évre volt még szükség.

Ugyan a Fekete Halál, amely majd csak harminc évvel később érkezett, arányaiban több emberrel végzett, az éhezés okozta szenvedés sokkal súlyosabb volt, mert míg a járvány hónapok alatt lezajlott, az ínség évekig tartott. Az áldozatok számát csak megbecsülni lehet, de az érintett területeken átlagosan a lakosság 10-15 százaléka halhatott meg.

Az 1300-tól 2012-ig vizsgált időszakban csak négy olyan időszak volt, amikor három éven keresztül csapadékosabb volt az időjárás. Ebből három már 1710 után zajlott, amikor a fejlettebb technológia miatt nem voltak olyan súlyosak a következmények, egy pedig a Fekete Halál után nem sokkal zajlott, amikor a népesség már egyébként is megtizedelődött. Ezen éhínség azért is volt olyan súlyos, mert a rengeteg csapadék egy nagy populációra és kezdetleges mezőgazdaságra csapott le, amely így durván sebezhető volt.

Következmények

Az érintett társadalmaknak gyakorlatilag mindegyike Isten büntetésének tartotta a természeti katasztrófákat, az elkövetett bűneikért. Az olyan közösségekben, amelyek az élet minden területét a vallásra vezették vissza, és a római katolikus vallás volt a kizárólagos hit, hiába imádkoztak vagy könyörögtek, semmi nem segített. Ez végül aláásta a katolikus anyaszentegyház tekintélyét is, és elősegítette olyan mozgalmak szárba szökkenését, amelyeket eretneknek nyilvánítottak. Mindezek általában a pápaság intézménye ellen lázadtak, a katasztrófák okaként pedig a korrupciót és a tévtanokat jelölték meg.

A középkori társadalmakban az erőszak a mindennapok része volt, a kivégzéssel büntetett bűncselekmények száma pedig a lakosság méretéhez képest is meglehetősen sok volt. Az éhínség ahhoz vezetett, hogy ugrásszerűen nőtt a bűncselekmények száma, hiszen azok, akik normális esetben nem lettek volna bűnelkövetők, most azzá váltak, pusztán azért, mert mindent megtettek, hogy családjuk élelemhez jusson. A következő évtizedekben, még az éhezés véget értével is Európa egy erőszakosabb hellyé vált. Ez más területeken is éreztette hatását: a lovagi erények elkezdtek kiveszni, és a hamarosan elkövetkező százéves háborút már másfajta hadviseléssel vívták. Korábban a nemesek esetében sokkal valószínűbb volt, hogy egy lovagi tornán vesztették életüket, mint a csatamezőn, és ez most megfordult.

Az események a középkori kormányzatokba vetett bizalmat is aláásták, miután semmit nem tudtak kezdeni a helyzettel. Ez különösen II. Eduárd angol király esetében jelentett tragikus következményeket, mert ő már eleve egy népszerűtlen uralkodó volt. Az angolok Isten büntetését nem az egyházban rejlő okokban találták meg, hanem uralkodójuk erkölcstelen életvitelében és kormányzóképtelenségében, így 1327-ben végül megbuktatták.

Irodalom

• William C. Jordan: The Great Famine. Northern Europe in the Early Fourteenth Century. Princeton University Press, Princeton 1996, ISBN 0-691-05891-1 (angolul)
• Ronald D. Gerste: Wie das Wetter Geschichte macht. Katastrophen und Klimawandel von der Antike bis heute. Klett-Cotta, Stuttgart 2015, ISBN 978-3-608-94922-3, 79. oldaltól (németül)

Lásd még

• Fekete Halál
• Késő középkori válság