100th Window

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Massive Attack
100th Window
nagylemez
Megjelent 2003.
Felvételek
Stílus elektronikus zene/electronika
Hossz 63 perc 29 másodperc
Kiadó Circa/Virgin
Producer Robert Del Naja and Neil Davidge
Kritikák
Massive Attack-kronológia
Mezzanine
(1994)
100th Window
(1998)
Danny the Dog
(2004)

A 100th Window („Századik ablak”) a brit elektronikus zenét játszó együttes, a Massive Attack negyedik nagylemeze, melyet 2003-ban adtak ki.

Az album címe utalás egy hasonló című könyvre,[1] amely egyébként a számítógépekkel és internettel kapcsolatos adatvédelmi és biztonsági kérdésekkel foglalkozik (az „ablak” pedig a biztonsági rés metaforája.), noha a lemez témája természetesen egyáltalán nem ilyen prózai: mint Del Naja, a frontember egy 2003-as interjúban ezzel kapcsolatban kifejtette: „ez egy, az emberi pszichére és lélekre mutató analógia, és arra a módra, ahogyan úgymond kukkolókra hasonlítunk, szeretünk mindent alaposan megnézni, amire csak rátehetjük a kezünket, megvan az erőnk ahhoz, képesek vagyunk rá, hogy más embereket egészen a gondolataikig menően megfigyeljünk, miközben magunkat annyira kizárjuk az effajta nyilvánosságból, amennyire csak lehet.”[2]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lemez készítése 2000-ben kezdődött, a Lupine Howl nevű zenekarral együttműködésben. A meglehetősen pepecselős munkamódszer azonban nem sok eredményt hozott: Del Naja 2002 július 17-én a massiveattack.com fórumán elhelyezett bejegyzése szerint a banda „nagyon elégedetlen lett a formálódó anyaggal”, és így 2002 elején az addig készült anyag nagy részét elvetették. A Lupine Howl egyébként nincs is feltüntetve semmiféle közreműködőként az albumon; később az ebből az időből származó egyetlen megmaradt dalt (Nature of Threat), a Massive Attack honlapjáról letölthetővé tették.

Ennél sokkal súlyosabb gondok is jelentkeztek. A Mezzanine dark rock/dance-es hangzása "3D" Del Naja zenei hatalomátvételét jelentette az együttesben, aminek hatására Andrew Vowles otthagyta a csapatot; a 100th Window elkészítésének idejére e folyamat beteljesedett. A negyedik nagylemez készítésében már Grant "Daddy G" Marshall sem vett részt, bár ő nyilatkozatai szerint családi okok miatt maradt távol, mert lefoglalta nemrég született kislánya (és valóban: a 100th Window lemezbemutató turnéjára már visszatért a csapathoz). Így aztán Del Naja az együttes tagjai közül egyedül készítette a lemezt, bár nem minden segítség nélkül: a régebbi vendég-közreműködők közül elsősorban Craig Armstrong nevét kell említeni.

A 100th Window az első Massive Attack lemez, amely - a kor elektronikus zenei együtteseitől eltérően, akik a dalokat javarészt szoftveres szekvenszerekkel készítik, egy rakás hangmintából - egyáltalán nem használ (létező dalokból vett) hangmintákat, minden hangot akusztikus vagy elektronikus hangszerekkel állítottak elő. A módszer Del Naja zenei fejlődésének, érdeklődésváltásának hatására változott. [3]

Dalok listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dalok szerzője Robert "3D" Del Naja és Neil Davidge, kivéve a 2-es, 4-es és 6-os dalokat, melyek dokumentációjában Sinéad O'Connor is fel van tüntetve társszerzőként.

  1. "Future Proof" (vokál: 3D) – 5:37
  2. "What Your Soul Sings" (vokál: Sinéad O'Connor) – 6:37
  3. "Everywhen" (vokál: Horace Andy) – 7:37
  4. "Special Cases" (vokál: Sinéad O'Connor) – 5:09
  5. "Butterfly Caught" (vokál: 3D) – 7:33
  6. "A Prayer for England" (vokál: Sinéad O'Connor) – 5:44
  7. "Small Time Shot Away" (vokál: 3D, háttérvokál: Damon Albarn (2D) ) – 7:57
  8. "Name Taken" (vokál: Horace Andy) – 7:47
  9. "Antistar" (vokál: 3D) – 8:17
  10. "LP4" (instrumentális rejtett dal) – 11:23

Hangulat, összbenyomások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár az együttes tagjai az előző nagylemez (Mezzanine) turnéjámak magyarországi állomásán megígérték, hogy új lemezük vidámabb lesz,[4] ezt nem sikerült tartani. A lemez valamivel lágyabb ugyan, mint az előző, mentes az érdes, komor basszus- és gitárfutamoktól, az elején dominánsabb benne a női énekhang (Sinead O'Connor), a végén pedig az állandó jelleggel ideiglenesen vendégszereplő reggae-énekes, Horace Andy néhol egészen femininné váló vokálja; de a számok semmivel sem lendületesebbek vagy optimistábbak, mint az előző lemezen (sőt, a keménység hiánya miatt, még melankolikusabbnak tűnhetnek: a lemezborítón lévő, emberi alakra vagy csontvázra emlékeztető összetörő üveg- vagy jégszobor mindenesetre elég jól kifejezi, milyen zene várható tőle).

„Leszögezhetjük: ez is egy sötét album, de nem rémálomszerűen sötét, hanem inkább álomszerűen ködös ... szolídan elbájoló.”

IGN[5]

A lemezért szinte egyedüli személyes felelősséget vállaló frontember - talán érthetően, hiszen először volt alkalma egész személyiségét, a többi taghoz való alkalmazkodást kizárva, beleadni az alapokba - azonban nem érezte annyira hidegnek, vagy melankolikusnak az anyagot:

„Szerintem, ez egy kicsit melegebb. Sokkal magányosabb - hisz egyfajta izoláltságban készítettük Neil-lel, meg a stúdiós srácokkal, a Mushroom-mal töltött idő nélkül, és G-t sem sokat látva ... De nagyon világos választ adott - tudod, válaszokat olyan kérdésekre, amiket magadnak teszel fel.”

Robert Del Naja.[3]

Hangulatilag és zeneileg sokkal egységesebb a lemez, mint az eddigiek (a rosszmájúbbak szerint: egysíkúbb), ha azonban elszakadunk a zenekar eddigi nagylemezeihez ragaszkodó és csak azokat mércének tekintő szemlélettől, akkor észrevehetjük rajta ugyanazt a zenei és tematikus sokszínűséget, ami jellemzője a Massive Attacknak (és sok más elektronikus zenei együttesnek is). Igaz, ez szolidabban jelentkezik, és valószínűleg csak sokszori meghallgatás után, mégis: "Az albumot a stíluskavalkád jellemzi: több sötétebb és lágyabb hangvételű dal után hallhatunk olyan kompozíciókat is, amelyben a gitárjátékot vegyítik az ázsiai zenei kultúra alapjaival (Butterfly Caught, Antistar)."[6]

A dalokról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lemez legsötétebb, a Mezzanine világát idéző dala a tiszta elektronikus szinuszhangokkal induló nyitódal, a Future Proof („Jövőbiztos”[7]), összefüggő szövege nincs, a szövegtöredékekből anyagi és érzelmi sivárság képe bontakozik ki („hiányzó barátok”, „üres zsebek”, „éhes szellemek”, „kölcsönvett ruhák”). Ezt a képet a melankolikus gitárfutamok meglehetősen megerősítik.

A második és negyedik dal (What Your Soul Sings és Special Cases) jóval pozitívabb kicsengésű. Ezeket Sinéad O’Connor énekli. A What Your Soul Sings („Amit a lelked énekel”) zeneileg elég minimalista dal, meditatív szövege pedig a negatív gondolatoktól való szabadulást, önmagunk elfogadását hirdeti. A Special Cases („Egyedi esetek”) az első single a lemezen; a férfiak és nők kapcsolatáról szól, és meglehetősen a(nti)feminista gondolatokat tükröz: a nők szokjanak le arról, hogy minden bajukért a párjukat hibáztassák, és legyenek hálásak azért, ha ő a rengeteg, de legalábbis néhány jó ember egyike. Zeneileg a dalt az erős basszus és hegedűszerű hatást keltő elektronikus kíséret jellemzi. Bár a zene feszültséget keltő, mégis valószínűleg a legrádióbarátabb szerzemény a lemezen.

A harmadik dal, az Everywhen („Mindenkor”) egy lassú dance szerzemény, közel áll a kilencvenes évek elejének underground elektronikus zenei világához. Lassú és - zeneileg, nem pedig hangulatilag - súlyos, mint egy úthenger, de ugyanakkor ütemes, nem nehezedik rá az emberre, inkább meditatív, mint negatív hangulatú; sőt, egyes részei talán még „táncolhatónak” is nevezhetőek. A vokált Horace Andy viszi benne.

Az ötödik dal (és második single), a Butterfly Caught („Elfogott pillangó”), leginkább az Everywhen-re hasonlít, de gyorsasága (ami főleg a dobgépeknek köszönhető) ellenére sokkal komorabb hatást kelt. Benne 3D énekel - hogy miről, azt az elvont és töredékes szöveg miatt nehéz megállapítani. A dalt kiemelkedővé főképp a záró hegedűtémák teszik. Ez a dal illik leginkább az előző lemez, a Mezzannine világához. A dalhoz készült klipben Del Naja átváltozik ember-pillangó hibriddé, miközben egy pillangó, aki ugyanabban a szobában röpdös, meghal.

A hatodik dalt - Prayer for England, azaz „Ima Angliáért” - a legtöbb kritikus az album legnagyszerűbb dalának tartja. Erősen elektronikus hangzású dal, szövege pedig Angliát kvázi rendőrállamként mutatja be, ahol az embereket szükségtelen házkutatásokkal zaklatják, a gyerekeket pedig elviszik és meggyilkolják.

Innentől kezdve azonban eléggé „leül” az album, a Small Time Shot Away és a Name Taken Horace Andy énekelte, nagyon lassú és meditatív - vagy lendülettelen - dalok. Csak a kilencedik, az Antistar tudja valamennyire visszahozni az album kezdeti lendületét, noha egy idő után monotonná váló gitártéma uralja. A dal ráadásul egy tulajdonképpeni rejtett dalban végződik: az Antistar ugyanis valójában 8 perc 17 másodpercig tart, de az album promóciós füzetén 19 perc 40 másodperc szerepel. A különbséget egy szimpla visszhangosított elektronikus effektből álló „dal” tölti ki: ezzel végződik a lemez.

Klipek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az album számai közül a Butterfly caught-hoz egy horrorisztikus elemeket (ember-lepke metamorfózis) tartalmazó videoklip készült. Ezen kívül a Sinead O'Connor énekelte Special cases videoklipje is látható volt magyar televíziós csatornákon. Ez egyébként két változatban is elkészült.

Fogadtatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Csalódást keltő negyedik stúdióalbum ... Ó egek! Úgy tűnik, zeneileg a "Támadás" a középkorúak pocakot eresztésének komoly stádiumába lépett. ... Ez a zenekészítés lusta módja, amit mindenki kerüljön el mindenáron.”

– Andy Puleston (BBC)[8]

„Ezt is megértük! Egy gyenge Massive Attack album!”

– Déri Zsolt (est.hu)[9]

„... hosszú egzisztencialista monológ ...”

Pulzar.hu

„A magány lemeze ez. Hű leképezése annak a fenyegetettségérzésnek, melyben korunk embere kénytelen élni. Megijedni azért nem kell tőle. Nem valami elvont hangkatyvaszt hallunk, nagyon is „zenei” zene ez, a hagyományos dalforma dominál. Éppencsak nagyon súlyos, tömény anyag, a kereskedelmi rádiók kedvelői messze kerüljék el! Ott, valahol Bristolban most ilyen a kilátás a századik ablakból.”

– Nagy Tamás (deol.hu)[10]

A lemez fogadtatása nem volt egyértelműen negatív[11] (bár a magyar kritikusok sokkal negatívabban fogadták), ugyanakkor eléggé vegyes volt. Elmondható, hogy a kritikusok és a közönség többsége is némi csalódással fogadta: a kritizálók szerint az album színvonala semmiképp sem magasabb, mint az eddigieké; ha nem is sikerült elfogadhatatlanul rosszra (bár rajongók ilyen véleményeket is megfogalmaztak[12]), mindenesetre az együttes „egy helyben toporgásának” tanújele; „semmi újat, úttörőt” nem nyújt, ellentétben az eddigi anyagokkal; legfeljebb is csak tartja az eddig megszokott vonalat. Továbbá, a lemez összességében, és dalai egyenként is „egysíkúbbak”; nem tudják megismételni az előző lemezek „slágereinek” (már ha az olcsó popularitás eszközeitől tartózkodó régi Massive Attack esetében egyáltalán szabad ezt a szót használni) átütő, egyéniséget hordozó erejét, még azok a dalok sem, amelyek bizonyos zenei megoldások miatt esetleg párhuzamba állíthatóak egyes régebbi szerzeményekel.

Furcsaság az is, hogy R. Del Naja, aki eddig a rappelés és az ének közti határvonalon elhelyezkedő, kántálásszerű szövegblokkok megszólaltatásáért volt felelős, most több számban határozottan énekelni próbált, ami megy ugyan neki (bár vannak, akik szerint nem[13] ), de szokatlan tőle. Egyébként az albumot a negatívabb kritikáktól védeni kívánó rajongók azt is említik „mentő körülményként”, hogy Del Naja egyedül, de legalábbis a régi tagok segítsége nélkül maradt a lemez készítésekor, és így nem meglepő, hogy egysíkúbb lett az anyag zeneileg.

A negatív hangok mellett viszont komoly sikereket is elért a lemez, például - elektronikus zenei albumtól szokatlan módon - a brit (és az ausztrál) listák élére került, az egyik dal, a Special Cases pedig a 15. helyezést érte el. Viszonylag egybehangzó pozitív fogadtatása volt továbbá Sinéad O'Connor megjelenésének a lemezen. Igaz, a BBC kritikusa erről is nemtetszését fejezte ki, jellemzőbbek voltak viszont az olyasfajta vélemények, miszerint:

„Ha van egyáltalán komoly ballépés a 100th Window-on, az Sinéad O'Connor tehetségének kihasználatlanul hagyása”

– Jesse Zeifman (neumu.net)[14]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Charles Jennings: The Hundredth Window: Protecting Your Privacy and Security in the Age of the Internet (A századik ablak: magánszféránk és biztonságunk védelme az internet korában); ld. pl. Powells.com
  2. Hari Kunzru: 3d from Massive Attack: interview (2003).
  3. ^ a b Hari Kunzru: 3d from Massive Attack: interview (2003)
  4. 3D és Daddy G interjúja Kósa Szabó Krisztinával, az első Magyarországon adott koncert alkalmából; Z+ televízió.
  5. IGN: 100th Window
  6. Göbölyös Gábor jr.: Massive támadás az angol lista ellen (rockhalo.hu)
  7. Jövőbiztos: Olyan termék, melyet az esetleges avulási és meghibásodási lehetőségek figyelembe vételével, és annak elkerülésére terveztek, minél hosszabb időre fenntartandó a termék minél kifogástalanabb működését, használhatóságát.
  8. Andy Puleston: Disappointing fourth studio album from the supposed musical innovators. (bbc.com)
  9. Massive Attack -100th Window (est.hu).
  10. Nagy Tamás: Fejcserés támadás (Debrecen Online)
  11. Metacritic.com
  12. Impulsecreator zenei magazin: Massive Attack - 100th Window lemezkritika és fórum
  13. Déri Zsolt: Massive Attack -100th Window (est.hu).
  14. Jesse Zeifman: Massive Attack - 100th Window (neumu.net).

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]