Új ég, új föld (regény)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Új ég, új föld szócikkből átirányítva)

Az Új ég, új föld Kodolányi János (1899-1969) huszadik századi magyar író regénye, mely az apokaliptikus bibliai vízözön utáni korról; alapját pedig a sumer-akkád mítoszok (elsősorban a Gilgames-eposz) képezik. A regény a Vízöntő c. regényének szerves folytatása. Mindkét regény Kodolányi mitikus, az emberiség őskorába vezető, mágikus realista jellegű regényei közé tartozik.

Az Új ég, új föld cím az Újtestamentum egyik helyéről (János: Jelenségek könyve; Apokalipszis, 21.1) származik. A keresztény hit szerint a világ/idők végezete után Jézus utolsó eljövetelekor Isten új eget és új földet ad a világnak. A cím a vízözön utáni megváltozott világra utal.[1] Ahogy az író hőse, Gilgames mondja a regényben:

Istár megbánta szeszélyét, a kevélyek elpusztultak, új nép ez, új Ég és új Föld. Tehát lerombolom ezt a házat az alapokig, addig a szintig, ahol első pateszink, Meszkemgaser kezdte építeni, s újat rakok helyébe. Kapukkal, lépcsőkkel és félelmes bikákkal. Bikákat állítok É-anna kapui elé is, az új templom elé, amiről már beszéltem. Istár kicsiny kápolnája helyébe hatalmas templomot építek, s bikákat állítok eléje. Mondom, új Ég és új Föld ez, a Bika uralma alatt állunk, s mint tudjátok, Istár képe a bika. Most saját jelében uralkodik Istár és Istár jelében a Bika. Bölcsességet, szilárdságot, szépséget áraszt a világra a Bika, ezért akarom, hogy megértsétek és őt lássátok mindenütt.”

Cselekménye[szerkesztés]

Dialog-stop-hand.svg Alább a cselekmény részletei következnek!

A regény az emberiség mitikus, legendákba vesző őskorában játszódik, az ókori keleten, Mezopotámia területén. Utnapistim és családjának bárkája a vízözön múltával megfeneklik a Niszir-hegyen. Utnapistim halála előtt kiszabja fiainak, ki melyik vízözön előtti várost építse újjá és uralkodjék benne királyként. Ga'ur Kis/Kés, Meszanipadda Ur, Meszkemgaser Uruk uralkodójává válik, a Beavatott és Utnapistimhez hasonlóan földi hatalmat nem kívánó Si-lú-dárat pedig azt a feladatot kapja, vésse agyagtáblákra a vízözön hiteles történetét és őrizze meg az utókor számára. Ezután Utnapistim feleségével együtt megtér az istenekhez, akik maguk közé fogadják az emberfeletti bölcsességű és az emberiséget megőrző prófétát, örök életet adva neki.

Gilgames nem kapott feladatot, ezért elvonul feleségével, Nurmával, fiával, Ur-Nungallal és lányával, Kasszúval egy barlangba, és halászatból-vadászatból él, mígnem (számlálhatatlan idők múltán) egy nap csónak köt ki a Purátu folyó partján, ahol laknak. Benne Alagar, Uruk város kövér szukkalja (a város elöljáróinak főnöke, tkp. alkirály ill. főpolgármester) viteti magát Sélibu (Róka) testőr és Tarlugal evezős kíséretében egy szomszéd városba, mert Uruk addigi pateszije (uralkodója), Dumuzi (Meszkemgaser utódának, Lugalbandának utóda) halott, és a városnak új király kell, minél előkelőbb nemzetségből. A Gilgamest kezdetben nagyon lenéző és illetlenül viselkedő szukkal megdöbben, amikor Gilgames el tudja olvasni a szukkal által írt királykérő ezüstttáblákat, sőt felfedi előtte származását (a nagy Utnapistimet ugyanis ekkor már a legnagyobb emberként tisztelik szerte Mezopotámiában); és azonnal felkéri Gilgamest, fogadja el az általa kínált uralkodói posztot. Gilgames felesége tiltakozása ellenére úgy is tesz, elladikozik a városba. A nép általában örömmel fogadja őt, akik pedig hitetlenkednek a halász meglepő állításain, azok is elnémulnak, miután a városban élő, öregedő Risat-Ninlil papnő igazolja, hogy Gilgames valóban az ő fia, az, akinek mondja magát. Gilgames megdöbben, mennyire nem hasonlít a szánalmas agyagviskókból álló „dicsőséges” Uruk az egykori hatalmas világbirodalomhoz. Elhatározza, hogy azt a múltbeli birodalmat építi újjá.

Hatalmas építkezésekbe kezd. Új korszak, a Bika kora beköszöntét hirdeti. Csatornákat, uralkodói palotát, új templomot, városfalat tervez, építtet. Népe azonban nem érti, babonásan retteg tőle és terveitől. Az egyik fő lázító a Borzalmak Házából (börtön) a király trónra kerülésekor szokásos általános amnesztiával szabadult költő-énekes-citerás, Diggin. Gilgames előkelői (Alagar, a szukkal [„főminiszter”], Ur-enki, a szanga [főpap], Kalab-Ea, az akkádi főírnok [mint énekes, Diggin fő riválisa], és Un-Esrá, a nubanda [hadvezér, „hadügyminiszter”], és Iti-Ea(?), a nágiru [polgármester]) felfedezik a lázadás első jeleit, de nem mernek szólni a pateszinek. Gilgames ezért leváltja őket, és választásokat ír ki e tisztségekre, de a nép (Gilgames elleni kezdődő ellenszenve jeléül) nagyjából ugyanőket választja meg újra. Az előkelők pedig lassan-lassan a nép körében fonódó összeesküvés élére állnak (kivéve Kalab-Eát, illetve a látszólag az összeesküvésben résztvevő, de valójában azt eláruló Azidát, a királyi főszobrászt).

Az összeesküvést végül leverik, és az elöljárók börtönbe kerülnek. Ekkor Gilgames új problémával szembesül: a város papnői felfedeznek egy emberfeletti erejű vadembert, Enkidut, és a nép könyörgésére megszelídítik, hogy megküzdve Gilgamessel, új királya legyen a közben lassan birodalommá formálódó városnak. Gilgames vállalja a kihívást, de a küzdő felek egymás szemébe nézve, rokonszenvesnek találják egymást, és öldöklés helyett barátokká válnak. Enkidu társuralkodó lesz, és együtt indulnak hadjáratra Humban, az Enkidu népét sanyargató félisteni uralkodó ellen. Humbant valóban megdöntik, azonban Enkidu a hadjáratban meghal. Gilgames szembesül vele, hogy ő maga sem halhatatlan (mivel a könyv előző részében nem nyerhetett beavatást a halál misztériumába), és mivel az Özönvíz alatt az ezt a titkot őrző Beavatottak rendje az istenek haragja miatt megsemmisült, elhatározza, hogy ha van a világon olyan dolog, ami megtörheti a halál hatalmát, akkor megszerzi. Részleges beavatott (mahhú) volta miatt[2] sikerül eljutnia az időtlenség birodalmába, ahol az istenek és a megistenültek lakoznak, és az ottaniak elárulják neki a halhatatlanság titkát, azonban - a Gilgames-eposzból már ismert módon - végül elveszti azt, így mint megváltó, Gilgames minden értelemben elbukik. Az emberiség nem nyerheti meg újra a halálból való megváltást (legalábbis Jézus érkezéséig, amiről az Én vagyok c. regény ír), és olyan kicsiny marad, amilyennek az istenek az Özönvíz által rendelték.

Irodalomtörténeti vonatkozások[szerkesztés]

A regény történetéről[szerkesztés]

A regényt 1946-ban már eltervezte megírni, mint a Vízöntő folytatását (utóbbit úgy fejezi be: „Itt a vége, ne fuss el véle, mert ha tudom, folytatom”), de írásához csak 1947-ben fogott hozzá. Kezdetben arra is gondolhatott, hogy a mű egyszerűen a Vízöntő II. kötete lesz. A regény elkészültének különböző fázisairól az alábbi, Várkonyi Nándorral való levelezéséből vett idézetek tanúskodnak:

No, és az eredményhez kell számítanom a könyvet is. Kb. 450 oldal lesz, de íme, ez csupán az I. kötet. Végső címe: Vízöntő. A II. köteté más lesz. Írok majd hozzá egy Epilógust, ami Téged könnyekig meg fog hatni. De erről ennyit.”
(levél Várkonyi Nándorhoz; 1946. szeptember 8., Balatonakarattya)
Regényem második része fejben és koncepcióban készen van bennem; ha megírom, Akarattyán írom meg, de nem azért, mert izgat, mint a mostani, vagy mert örömet okoz, azért sem, hogy »gyalogutat vágjak az őserdőben«, mint Te mondtad annak idején, hanem, hogy rátegyem a világról s az emberről valott véleményeimre a koronát. Lehet, hogy azután soha többé nem írok semmit.”
(levél Várkonyi Nándorhoz; 1947. március 3., Budapest)

Horányi Károly ([1]) szerint Kodolányi 1949-től hosszú éveken keresztül teljes magányban élt feleségével a Balaton-parti Akarattyán. Belső emigrációjában – mely mondhatni már 1948-ban, budai otthonának kiürítése előtt elkezdődött – négy regényt írt. Ezek keletkezésük sorrendjében a Boldog békeidők (1948), az Új ég, új föld (1949), az Én vagyok (19501952) – melynek egy nagyobb részlete Jehuda bar Simon emlékirata címmel 1957-ben jelent meg – és Az égő csipkebokor (1953). Az utóbbi három mű a Vízözönnel együtt ciklust alkot. E tetralógiának minden egyes művével az asztrológiai időszámítás négy világhónapjának, az Ikrek, a Bika, a Kos és a Halak jegyével jelzett időszakának mitikus hagyományát akarta rekonstruálni, illetve a korszakok mítoszai által megörökített kimagasló alakjait kívánta megjeleníteni, azokat a személyeket, akik szimbolikus megjelenítői, tipikus képviselői és egyben meghatározó, vezérlő egyéniségei az egyes korszakoknak, Utnapistimet, Gilgamest, Mózest és Jézust. A Vízözön és az Új ég, új föld szorosabban összetartozik a cikluson belül, mivel mindkettő a Gilgames-eposzkör adaptációja.

Hivatkozások[szerkesztés]

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Kodolányihoz közel állt a világtörténelem ciklikus szemlélete, amely szerint az apokalipszis időnként megismétlődik, és a világ menthetetlenül elpusztul. Így a keresztény apokaliptikus jövőkép múltba vetítése egy könyvcím által nála nem egyszerű anakronizmus, és nem is csak emblematikus írói eszköz, sokkal inkább világnézeti, filozófiai álláspontjának igen tömör jelzése.
  2. A Vízözön előtti emberiség korában a Kodolányi-regények világában a mágusjelölteknek hét beavatási fokozaton kellett átesniük, az utolsó, hetedik fokozatba való beavatás során megölték őket, és lelkük megjárta az alvilágot és szembesült a halálistennel, Nergállal, aztán visszatért a halálból, ezáltal hatalmat nyertek a saját életük és haláluk felett. Megölni meg lehetett őket, de ettől eltekintve a halál az akaratuktól függött, és akár fel is támadhattak. Gilgames azonban a hetedik fokozatig már nem jutott el, mivel ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy a világ és annak elemei (és így nyilván a halál is) nem pusztán szubjektív képzet, hanem objektíve is létezik.

További irodalom[szerkesztés]

  • Kabdebó Lóránt: A politikus létezés: bűn és büntetés. K. J.: Vízözön. Jelenkor, 1989. 9. sz. 831-842.
  • Tóth István: Emlékezés Kodolányi Jánosra. Új Ember, 1989. 17. sz. 6.

Külső hivatkozások[szerkesztés]