Új-Zéland történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Új-Zéland történelme mintegy 1000 évet ölel fel, melynek első részében a sziget lakói (a maorik) teljes elszigeteltségben éltek, majd a 18. századtól fokozatosan európai befolyás alá kerültek. Az ország mindkét világháborúban jelentős szerepet vállalt.

Korai idők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Új-Zéland első lakosai a polinéz népek közül kerültek ki, akik 800 és 1300 között érkeztek a szigetekre. A következő évszázadokban, az elszigeteltségnek köszönhetően ezek az emberek egy önálló kultúrát alakítottak ki, és létrejött a maori nép.

Európai felfedezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első térkép Új-Zélandról, melyet James Cook készített.

Az első európai, aki ellátogatott a szigetekre, a holland Abel Janszoon Tasman volt 1642-ben. Ezután hosszú ideig nem érkezett ide európai felfedező egészen 1769-ig, amikor a brit James Cook érkezett ide felfedezőútján (amely 1768 és 1771 között zajlott). Cook az év folyamán teljesen feltérképezte a szigetek partvonalát. Az európai kereskedők cserekereskedelmet folytattak a maorikkal: fegyvert, fémeszközöket cseréltek fára, ételre. A maori hadviselést teljesen átalakította a lőfegyverek megjelenése.

Gyarmatosítás, gyarmati időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai 19. században keresztény misszionáriusok telepedtek le a szigeteken, és céljuk volt a helyi maori lakosság áttérítése, valamint a nyugati kultúra terjesztése. Közben a franciák érdeklődése is megnőtt a terület iránt, ezért a britek William Hobson kapitányt kinevezték kormányzónak (1839-ben), akinek a feladata a brit szuverenitás megerősítése és a maorikkal való kiegyezés lett. 1840. február 6-án végül megkötötték a Waitangi Szerződést, melyben elismerték a maorik jogait (a szerződést Új-Zéland alapító okiratának tartják). Hobson 1840-ben először Okiatót jelölte ki fővárosnak, majd 1841-ben Aucklandbe költözött át a kormányzat. Új-Zéland először Új-Dél-Wales gyarmat részét képezte, majd 1840-ben önálló gyarmati terület lett, amely megnövelte az európai bevándorlók számát. A maorik először készségesen kereskedtek az európaiakkal, ám az egyre több telepes miatt viták robbantak ki a két csoport között, ami az 1860-as és 1870-es években több konfliktushoz vezetett. 1854-ben első ízben ült össze az új-zélandi parlament. 1856-tól a gyarmat belső önkormányzatot kapott, melynek értelmében a belügyekről önállóan dönthetett.

Domíniumként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Új-Zéland 1907-ben nyerte el a domínium státuszt (ezzel hasonló státuszba került mint Ausztrália és Kanada).

Az első világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Új-zélandi csapatok egy francia kikötőben, 1918-ban.

Új-Zéland, mint a Brit Birodalom tagja, 1914-ben az Egyesült Királyság oldalán belépett a háborúba (az európai hadszíntérre vezényelt erőket az Új-zélandi Expedíciós Erőkbe szervezték). Az új-zélandi erők a háború korai szakaszában elfoglalták a német igazgatás alatt álló Nyugat-Szamoát (melyet 1962-ig tartottak ellenőrzésük alatt), majd később a Gallipolinál vívott csatában is jelentős szerepet vállaltak.

A függetlenség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ország a függetlenséget az 1931-ben kihirdetett westminsteri statútum által nyerte el.

A második világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Új-zélandi csapatok a csendes-óceáni hadműveletekben.

Új-Zéland a második világháborúba az 1939. szeptember 3-án Németországnak deklarált hadüzenettel lépett be. Új-zélandi csapatok részt vettek a görögországi, majd krétai csatákban, valamint az észak-afrikai fronton. A csendes-óceáni hadszíntéren Új-Zéland elsősorban az amerikai erők egyik kiindulási bázisa volt (a japánok soha nem tudták ténylegesen fenyegetni Új-Zéland területét, néhány felderítő repülést kivéve).

A háború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködésnek köszönhetően 1951-ben Új-Zéland, Ausztrália és az USA megkötötte az ANZUS egyezményt. Robert Muldoon miniszterelnöksége idején (1975-1984), az 1970-es évek gazdasági válsága alatt az ország próbálta megőrizni az 1950-es években megszerzett jólétét. Konzervativizmusa és ellentétekkel teli politikája végül Muldoon bukásához vezettek 1984-ben.

Reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1984-ben munkáspárti kormány került hatalomra, mely a válságot adócsökkentéssel, új forgalmi adó bevezetésével, valamint az ipar állami támogatásának megszüntetésével próbálta enyhíteni. Bár az intézkedések valamelyest enyhítette a válságot, jelentősen növelte a munkanélküliséget, valamint hozzájárult az értéktőzsde 1987-es válságához. A kormány liberalizálta a bevándorláspolitikát. Míg korábban a legtöbb bevándorló Európából (különösen az Egyesült Királyságból) érkezett, addig az 1980-as évek végére a legtöbben már Ázsiából és Óceániából érkeztek. A reformok miatt végül a munkáspárti kormány megbukott, őket 1990-ben egy nemzeti kormány követte, Jim Bolger vezetésével. Azonban ez a kormány is folytatta a reformokat. A választási rendszer miatti elégedetlenség miatt végül átalakították, aminek köszönhetően egy arányos képviseleti rendszer alakult ki. Az első választások az új rendszerben 1996-ban voltak.

Napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1999-ben újra munkáspárti kormány alakult, ezúttal Helen Clark vezetésével. Az új kormány többnyire fenntartotta elődjeinek reformjait, azonban sokkal kisebb mértékben avatkozott be a gazdasági életbe, a nagyobb hangsúlyt a szociális rendszer fejlesztésére fordította. Az 1980-as évek közepéhez képest Új-Zéland sokkal önállóbb külpolitikát folytat. Ennek ellenére kisebb egészségügyi és rekonstrukciós egységgel részt vett az iraki háborúban (2003 és 2004 között 61 fős alakulat), valamint egy 160 fős tartományi újjáépítési csoporttal részt vesz az afganisztáni újjáépítésben.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a History of New Zealand című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.