Észak-amerikai kúszósül

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Észak-amerikai kúszósül
Evolúciós időszak: Késő pliocén - jelenkor
Az állat közelről
Az állat közelről
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Euarchontoglires
Csoport: Glires
Rend: Rágcsálók (Rodentia)
Alrend: Sülalkatúak (Hystricomorpha)
Alrendág: Hystricognathi
Részalrend: Caviomorpha
Öregcsalád: Erethizontoidea
Család: Kúszósülfélék (Erethizontidae)
Alcsalád: Valódi kúszósülök (Erethizontinae)
Nem: Erethizon
F. Cuvier, 1823
Faj: E. dorsatum
Tudományos név
Erethizon dorsatum
Linnaeus, 1758
Szinonimák

a nem szinonimái:

  • Erethison Cuvier, 1829
  • Eretison McMurtrie, 1831
  • Eretizon Cuvier, 1825
  • Erithizon Burnett, 1830
  • Erythizon Alston, 1876

a faj szinonimái:

  • Erethizon dorsata Linnaeus, 1758
  • Hystrix dorsata Linnaeus, 1758
Elterjedés
A szürke szín jelzi az elterjedési területétA szürke szín jelzi az elterjedési területét
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Észak-amerikai kúszósül témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Észak-amerikai kúszósül témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Észak-amerikai kúszósül témájú kategóriát.

Az észak-amerikai kúszósül vagy észak-amerikai urzon (Erethizon dorsatum) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a kúszósülfélék (Erethizontidae) családjába tartozó Erethizon nem egyetlen faja.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

E kúszósülfaj Észak-Amerika erdős területein északon Kelet-Alaszkától Új-Fundlandig, délen Észak-Mexikótól Tennessee államig mindenhol megtalálható. Bizonyos helyeken igyekeznek korlátozni az állományát.

Alfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Erethizon dorsata bruneri Swenk, 1916, Arkansastól Montanáig
  • Erethizon dorsata couesi Mearns, 1897, Mexikótól Coloradóig
  • Erethizon dorsata dorsatum Linnaeus, 1758, Új-Skóciától Albertáig és Virginiától a Yukonig
  • Erethizon dorsata epixanthus Brandt, 1835
  • Erethizon dorsata myops Merriam, 1900
  • Erethizon dorsata nigrescens Allen, 1903
  • Erethizon dorsata picinum Bangs, 1900, Északkelet-Quebec és Labrador[1]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állat fej-törzs-hossza 65-86 centiméter, farokhossza 15-30 centiméter és testtömege általában 3,5-7 kilogramm, a hímek akár 18 kilogrammot is nyomhatnak, így a hód után Észak-Amerika második legnagyobb rágcsálója. Alsó szőrzete vastag, fedőszőre hosszú. Hátát és farkát mintegy 30 ezer tüske borítja. A tüskék hossza 7,5 cm, vastagsága 2 mm. Nyugalmi állapotban a testhez simulnak. A tüskék veszély esetén felállnak; a végükön található apró kampók beleakaszkodnak az ellenfél bőrébe. Zömök testalkatú. Lába, farka rövid és vastag. Mancsa kemény, szőrtelen talppárnák és hosszú, éles körmök találhatók rajta; ezek segítségével tud az állat fára mászni. Színezete a sárgától a feketéig váltakozik, általában sötétbarna.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néha lejön az urzon a földre is

A legszívesebben a fák csúcsán tanyázik. Tápláléka fakéreg, fenyőtű, levelek, rügyek, termések és magok. Télen néha annyira megrágja otthont adó fájának kérgét, hogy az elpusztul. Falakó, a földön lassan és nehézkesen halad. Magányos, éjszakai állat, napközben faodúban, sziklaüregekben vagy földbe ásott lyukakban rejtőzik. Rövidlátó, és válogatós: a Catskill erdő 1000 fája között csak 2-3 leveleit eszi. Ennek következtében gyorsan beletanul a labirintusokba.[2]

Az Észak-Amerikában őshonos emlősök között egyedüliként bőre antibiotikumokat tartalmaz. Ha az észak-amerikai kúszósül leesik a fáról, akkor tüskéi megsebezhetik. Ez gyakran megtörténik, mivel a rügyekért egészen az ágak végéig elmászik. Ekkor ezek az antibiotikumok védik a fertőzéstől.[2] Eredetileg erdei állat, de az utóbbi időben egyre gyakrabban lehet vele művelés alatt álló területeken is találkozni.

Veszély esetén először is fára próbál menekülni, mert ott a ragadozók nem találnak rajta fogást.[3] Ha nem talál utat, akkor megrázza a farkát, ezzel a lazán ülő tüskék kiesnek, és a támadó húsába fúródhatnak. Minden mozdulattal beljebb jutnak, és akár az egész testen is végigvándorolhatnak.[4]

Az állat legfeljebb 17 évig él. Természetes ragadozói közé tartozik a halásznyest, a rozsomák, a coyot, a farkas, a medve és a puma. A szirti sas és az amerikai uhu is zsákmányul ejtheti..[5][6] A tüskék azonban hatékony védelmet jelentenek számára, így ritkán merik megtámadni, sőt, több ragadozójával is a kúszósül tüskéi végeznek. Ugyan nem tudja kilőni a tüskéit, de mozgásával könnyen beleszúrja őket a támadójába.Mindazonáltal egyes hím halásznyestek tapasztalt kúszósülvadászokká válnak. Többször is szemből támadják a kiszemelt prédát, és csak utána ejtik el.[7][8]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kúszósülök párzása igen körülményes, hiszen a hátukat hosszú tüskék borítják. A hímek udvarlásként hátsó lábaikra állnak, lassan kacsázva megközelítik a nőstényeket, majd messziről - akár 180 centiméteres távolságból - levizelik őket. Ha a nőstény nem találta az udvarlást kielégítőnek, lerázza magáról a vizeletet és odébbáll. Ha viszont elfogadja a hím közeledését, akkor olyan testhelyzetet vesz fel, hogy a hím alulról, a hasa felől meg tudja közelíteni. A sül nőstények szinte kielégíthetetlenek: igyekeznek arra késztetni a hímeket, hogy hosszan, többször párzanak velük. Ha a hím nem bírja szuflával, és a párzás nem nyúlt elég hosszúra, másik hímet keresnek.

Az ivarérettséget 1,5-2,5 éves korban éri el. A párzási időszak októbertől decemberig tart. A vemhesség 205-215 napig tart, ennek végén 1, néha 2 vagy 3 utód jön a világra. Tüskéik születéskor még lágyak, de néhány órán belül megkeményednek. A kölykök alig egy hét alatt kiválóan tudnak mászni a fákon.

Kapcsolata az emberrel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indiánok kosarakat és ruhákat díszítenek tüskéivel. Néhányan úgy gondolják, hogy a húsa ehető. A fák megrágása miatt kártevőnek tekintik. Az élő fák mellett a faanyagot és a bőrt is megrágja. Az autók veszélyt jelentenek rá, mivel a talajon lassan és nehézkesen mozog. Ennek ellenére nem számít veszélyeztetettnek.

Evolúciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az észak-amerikai kúszósül Dél-Amerikából származik, ahol az összes újvilági sül élt. A késő harmadidőszakban az Erethizon megjelent Észak-Amerikában is, nem sokkal a két kontinens összekapcsolódása után. Más sülök is átvándoroltak, de csak az Erethizon tudott tartósan megtelepedni. A sülalakúak első fosszíliái a késő harmadidőszakból ismertek. Egyes leletek, például a Paramyidae család fajaitól származók hasonlítanak az észak-amerikai kúszósülre, de olyan általánosak, és olyan ősi jegyeket mutatnak, hogy az összes rágcsáló ősei is lehetnének.

A dél-amerikai sülalakúak a korai oligocénban jelentek meg. Úgy gondolják, hogy Afrikából érkeztek azok a fajok, amelyektől az óvilági sülök is származnak, vagy a Hystricidae fajok voltak az őseik, vagy vándorlásuk a Paramyidae fajaihoz hasonlóan modellezhető.[9]

Az Erethizon dorsatum legkorábbi lelete a pleisztocénból származik, és Arroyo del Cedazonál találták, nem messze Aguascalientestól Mexikóban.[1]

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Woods, Charles A. (1973. június 13.). „Mammalian species:Erethizon dorsatum” (PDF), 1-6. o, Kiadó: American Society of Mammalogists. Hozzáférés ideje: 2013. január 1.  
  2. ^ a b Roze, Uldis. The North American Porcupine. (Google books limited preview) Cornell University Press (2009) 
  3. Porcupine: Erethizon dorsatum bruneri Swenk. Mammals of Kansas, 2002. április 10. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  4. Cho WK, Ankrum JA, Guo D, Chester SA, Yang SY, Kshyap A, Campbell GA, Wood RJ, Rijal RK, Karnik R, Langer R, Karp JM (2012.). „Microstructured barbs on the North American porcupine quill enable easy tissue penetration and difficult removal”. PNAS published ahead of print December 10. DOI:10.1073/pnas.1216441109.  
  5. Olendorff, R. R. (1976). The food habits of North American golden eagles. American Midland Naturalist, 231-236.
  6. Eifrig, H. (1909). Great horned owl versus porcupine. Auk, 26, 58-59.
  7. Ecological Characteristics of Fishers in the Southern Oregon Cascade Range (PDF). USDA Forest Service – Pacific Northwest Research Station 2006
  8. Coulter, M.W.. Ecology and management of fishers in Maine. (Ph.D. thesis). Syracuse, N.Y.: St. Univ. Coll. Forest. Syracuse University (1966) 
  9. Wood, Albert E. (1949. november 25.). „Porcupines, Paleogeography, and Parallelism4, 87-98. o.  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Urson című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Ez a szócikk részben vagy egészben a North American porcupine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]