Ázsiai méhatka

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Varroa destructor
Varroa destructor, Scott Bauer fényképe
Varroa destructor, Scott Bauer fényképe
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Pókszabásúak (Arachnida)
Rend: Atkák (Acari)
Család: Parasitidae
Nem: Varroa
Faj: V. destructor
Tudományos név
Varroa destructor
Anderson & Trueman, 2000
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Varroa destructor témájú kategóriát.

Az ázsiai méhatka (Varroa destructor) a háziméh (Apis mellifera) ektoparazitája.

A közelmúltig általában a Varroa jacobsoni néven volt ismert. Az eddig Varroa jacobsoni-nak tartott fajról azonban kiderült, hogy valójában két hasonló, de jól elkülönülő fajból áll. A délkelet-ázsiai Apis cerana méhen terjedt el a mai értelemben vett Varroa jacobsoni, míg az Európában is tenyésztett háziméh (Apis mellifera) parazitája a Varroa destructor. A nőstény hossza 1,1 milliméter, szélessége 1,6 mm. A fedett fiasításban szaporodik.

Ezek az atkák csak méhek kolóniáiban élősködve képesek szaporodni. A méhek testfelületén megtapadva azok szövetnedveiből táplálkoznak, miközben további kórokozókat (pl. vírusokat) is terjeszthetnek. A terjesztett betegségek hatására a mézelő méh kolóniája legyengül és a méhész szakszerű gondozása nélkül a fajta (Apis mellifera) immunitási jegyeinek (öntisztítási ösztön) hiányában elpusztul. A gondatlan méhész és/vagy a szakszerűtlen kezelés hatására a vegyszerekre és más gyógymódokra immunitást szerez, majd a méhész vándorlásának következtében gyorsan terjed. Ezért a fajt korunk méhészeinek legnagyobb ellenségének tartjuk, hiszen közvetlenül (vérszívás) és közvetve (fertőző betegségek terjesztése) egyaránt veszélyes élősködő. Mivel a méh 'vére' nem tartalmaz vérlemezkéket, vagy véralvadási faktorokat, ezért az atka vérszívása után a szúrt sebek nem gyógyulnak be, amelyek forrásai lehetnek további fertőzéseknek.

Az erős fertőzöttség okozta betegség, a varroatózis, az egész méhcsalád pusztulását okozhatja. A betegség elleni gyógyszeres védekezés viszonylag nehézkes, ezért jelentős gazdasági károkat okoz. Gyógyszeres kezelés nélkül a nem rezisztens fajták családjai három év alatt kihalnak.

Az atkapopuláció növekedése és csökkenése követi a méhcsalád életritmusát. Vérszívás után a nyitott méhsejtekbe petéz. A lerakott peték a fedett méhsejtekben fejlődnek ki, majd az újszülött méhvel együtt elhagyják a méhsejtet, hogy vérszívás után hónapról hónapra duplázzák a populációt.

A leghatásosabb vegyszeres védekezés a fiasítás mentes őszi-téli időszakban lehetséges.

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Varroa atka egy méh lábán pásztázó elektronmikroszkóp alatt

A felnőtt atka laposgomb alakú, 1-1,8 mm hosszú, 1,5–2 mm széles. A kifejlett méhen nehezen felfedezhető, mivel sokszor a méh potrohának kitinlemezei közé húzódik. Mivel keveset tartózkodik a méheken, többnyire a fiasításba húzódva tölti életét, ezért nehezen megfigyelhető, és jelenléte már csak a jelentős fertőzöttség esetén állapítható meg. Fejtora viszonylag kicsi, a hasi oldalon az első pár láb csípőjéig nyúlik, ám ez felülről nem látható. A fejtort felülről osztatlan, vörösesbarna, szklerotizált kitinpáncél fedi. Hasi oldalán páncélja varrattal ízesülő, szintén vörösesbarna ízekből áll. A nőstény torának hátpáncélja ellipszis alakú, és szélesebb, mint hosszabb. Szájszervében egy páros tapogató szolgál érzékelésre, és a csáprágó a táplálék felvételére. A csáprágó utolsó íze mozgatható és fogazott, az atka ezzel kapaszkodik a gazdájába. Ahogy a család többi tagjánál, ennél az atkánál is hiányzik a második, nem mozgatható íz. Négy pár lába közül az első pár hat, a többi hét ízből áll. Rövid, de erős lábain nincsenek karmok; ezek helyett speciális struktúrák, apothélák rögzítik a gazdán. Az első pár lábát az atka előre nyújtja, és nem járásra, hanem csak érzékelésre használja. Ezt érzékszőrök borítják, amelyek tapintásra és kémiai érzékelésre (szaglás, ízlelés) képesek. Továbbá ez a pár hordozz még egy érzékszervet, ami a kullancsok Haller-szervéhez hasonlít. A fejtor hasi oldalán található a peritréma, ami egy hosszúkás mélyedés. A stigmák kívül ülnek, ezek a tracheatüdő bejáratai.'[2][3]

A fajt erős nemi kétalakúság jellemzi. A hím sokkal kisebb és soványabb, inkább háromszögletű vagy csepp alakú, lábai testéhez képest hosszabbak. Sárga, és kevésbé szklerotizált, mint a nőstény.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Varroa atkák méhbábon
Varroa destructor álcán

Reprodukciós ideje 10 napos ciklus, dinamikája exponenciális. Minden fejlődési alakja élősködő. A hímek és nimfaállapotban a nőstények a fedett fiasításban vannak.[2] Csak a nőstények hagyják el a sejtet. Többnyire kifejlett méhek potrohának hasi oldalára telepednek, és a lemezek közeinél fúrják be magukat, de máshol is előfordulnak. Hátpáncélja védi a méh tisztogatásától. A méhekkel terjed tovább sejtről sejtre. Terjesztői a herék, az eltájoló méhek és a rablók, akikről közvetlen érintkezéssel kerülhet át más családok méheire. A nőstények a kifejlett méhek vérnyirkát szívják, de a fejlődéshez szükségük van a méhek fiasítására.

Az atkák akkor szállnak le a méhről, amikor az a fiasítást fedi. Habár az atka kemoreceptorai ismertek, és viselkedési kísérletekből már tudjuk, hogy az álca, a gubó és a táplálékkészlet csalogatja, még mindig nem tudjuk, hogy mi az a jel, aminek hatására ezt megteszi. A herefiasítás rendszerint nyolcszor erősebben fertőzött, mint a dolgozófiasítás, és az anyafiasítás sosem fertőzött. Az atka a lárva mellett lemászik a sejt aljára, az ételmaradékba, hogy a méhek ne érjék el. A táplálék felélése után elkezdi a lárva vérnyirkát szívni. A fedés után 50 órával petézni kezd. Az első pete megtermékenyítetlen, ami a haplodiploid nemmeghatározás szerint hímet jelent. A többi petét 30 órás időközönként rakja le, és ezek mindegyike nőstény lesz. Dolgozófiasításban átlagban összesen öt, herefiasításban hat petét rak le.

A hat lábú lárva még a petében fejlődik, és csak a nyolc lábú protonimfa kel ki. Ez vedlése után deuteronimfává alakul, ami már a kifejlett atkává válik. A nimfaállapotok végén az atka mozdulatlanná válik. A második megmerevedett szakaszban az atka már a felnőttkori színezetét viseli. Maguk a nimfák és a hímek nem tudják megsebezni a bábot, ezt anyjuk teszi meg helyettük általában a potroh ötödik szegmensén.

Az atka utolsó vedlésével ivaréretté válik. A gyorsabban fejlődő hím megvárja a nőstényeket, és azután párzik velük. Ivarsejtjeit csomagban juttatja a nőstény ivarnyílásához, ahonnan a hímivarsejtek a nőstény spermaraktárjába kerülne későbbi felhasználásra. A hím nem hagyja el a sejtet, ahova született. A nőstények a kikelő méhhel együtt kikelnek a sejtből.

Annak ellenére, hogy viszonylag lassan szaporodik, és vannak atkák, akik ismeretlen okokból nem szaporodnak, kezelés nélkül közép-európai éghajlaton három-négy év alatt ki tud pusztítani egy méhcsaládot. Szubtrópusi, trópusi területeken az atkapopuláció lassabban nő.

Elterjedése és gazdái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ázsiai méhatka méhbábon
Ázsiai méhatka repülő háziméhen

A Varroa destructort, mint önálló fajt 2000-ben írta le Anderson és Trueman.[4] Előtte az ázsiai méhatkát a Varroa jacobsoni Oudemans, 1904 fajba sorolták, ami csak Délkelet-Ázsiában él.[2][5] A régebbi irodalomban ezen a néven található meg.

Eredeti gazdája az indiai méh. Ennél a fajnál csak a herefiasítást támadja, a dolgozófiasításban nem tud kifejlődni.[2] A trópusi területeken terjedt el három közeli rokon fajjal együtt. Azokon a területeken mászott át a háziméhre, ahol mindkét méhfaj jelen volt. A fajnak nem ismert más gazdája.

Molekuláris genetikai vizsgálatok szerint a Varroa jacobsoninak több törzse van, amelyek különböző területeken terjedtek el. Csak két törzs került át a háziméhre, amelyek közül egyet hurcoltak szerte a világban. Ma a faj genetikai változatossága olyan alacsony, hogy szinte klónoknak tekinthetők.[6]

Ma Ausztrálián és az Antarktiszon kívül mindenütt megtalálható. A méhanyákkal és a családokkal terjedt el. Az első bizonyítékok az orosz óceánpartról 1952-esek, Japánból először 1958-ból jelentették. Európában először 1967-ben találták meg Bulgáriában. Németországban 1977 óta van jelen.[7]

Európában sok helyen nagy területeket borítanak monokultúrák, emiatt a méhészeknek vándorolniuk kell. Ez kedvez az élősködők gyors terjedésének.

Nem találták meg a fajt 2012 júniusáig Ausztráliában.[12][13] 2010 elején felfedezték a mézelő méh egy elszigetelt alfaját Kufrában (Délkelet-Líbia), amin nem találtak atkát.[14]

A méhek betegsége és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atka többféleképpen is legyengíti a méheket. A lárvaként szívott méhek testsúlya lecsökken, keléskor 10%-kal könnyebbek egészséges társaiknál. Élettartamuk rövidebb, gyengébb az emlékezetük, és gyakrabban fordul elő, hogy nem térnek haza.

Az atka vírusokat is terjeszt[2][15] A méheket fertőző 18 ismert vírus közül 5 bizonyítottan terjed az atkával. Emellett a méh immunrendszerének gyengülésével az eddig elnyomott kórokozók most már kialakíthatják a betegséget. Feltételezik, hogy a méhcsalád kihalását csak közvetve okozza az atka. A nozémát is támogatja.

Németországban évek óta az atka járványszerű méhpusztulást okoz az őszi-téli félévben.[16][17][18]

Ellenálló-képesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredeti gazdájának, az indiai méhnek ritkán okoz nagyobb problémát. Itt csak a hereálcák fertőződnek. A méhek le tudják magukról rágni, és a súlyosan fertőzött herék nem kelnek ki, a sejtben maradva pusztulnak el. A méhek csalit is készítenek az atkának, majd hermetikusan befedik a sejtet, és az atka megfullad. Mindezek korlátozzák az atka szaporodását. A háziméh viselkedéséből hiányoznak ezek a koevolúcióval szerzet tulajdonságok.

A háziméh bizonyos családjai nagyobb károsodás nélkül tudnak együtt élni az atkával. Az afrikanizált méh jól dokumentáltan jobban ellenáll neki, mint sok más fajta.[19] Európában Gotlandban (Svédország), és Avignonban (Franciaország) élnek populációk, amelyek hosszabb ideig ellent tudnak állni az atkának..[20] Egyes orosz méhtörzsek szintén jobban ellenállnak neki, mint a legtöbb európai fajta (Primorszki méhek).

Az ellenálló vonalak kitenyésztése egy sokat ígérő hosszú távú megoldás az atka leküzdésére. Többször is megpróbálták a rezisztenciát bekeresztezéssel átvinni, eddig csekély eredménnyel.

Kezelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még ha az atkák még nem is láthatók a méheken, egy bizonyos mértékű fertőzöttség feltételezhető. A fertőzöttség a kaptárszemét vizsgálatával mérhető fel, de még ez sem biztos, mert ha kevés az atka, akkor lehet, hogy a szer a rossz. Ha július elején naponta legalább tíz atka esik le, akkor a fertőzöttség kritikusnak tekinthető. A porcukormódszer sokkal pontosabb.[21]

Vegyszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atka ellen akaricidekkel lehet védekezni. Először a foszforsavésztert és a piretroidokat vetették be, azonban több atkapopuláció is rezisztenssé vált több efféle szerre.[2] A kezelés hátránya, hogy a vegyszerek felhalmozódnak a mézben és a viaszban, és a méheket is károsítják. Nem várható, hogy új hatóanyagok jelennek meg, ezért a szerek hatásossáéga csökken.

A szerves savak közül az oxálsav, a hangyasav és a tejsav részben jó eredménnyel tudja helyettesíteni a felhalmozódó vegyszereket.[22] A tejsavat a még fiasítás nélküli új családok első kezelésére, és az utolsó fiasítás kikelése után a télre készüléskor használják. A hangyasavsat többféleképpen juttatják be, az újabb módszerek hordásidőben is lehetővé teszik használatát, és utánuk még lehet pergetni.[23] Az oxálsavat novemberben-decemberben csepegtetik a léputcákba. Ezek a savak és sóik a természetes anyagcsere termékeiként egyébként is jelen vannak egyes mézekben és a viaszban. Egy másik módszer éterolajat használ timollal.

A legtöbb szer csak fiasításmentes időszakban eredményes, az eredmény a hőmérséklettől és a szer gőznyomásától is függ. Ez csökkenti a rezisztencia kialakulásának esélyét, és a kipergetett mézben sem lesz szermaradvány.

Ismert vegyszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • AMO Varroxal
  • Apiguard
  • ApiLiveVar
  • Thymovar
  • Perizin
  • ApiLiveVar
  • Apivar
  • Taktik

Természetközeli hatóanyagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tejsav
  • Hangyasav
  • Oxálsav
  • Porcukor
  • Illóolajok, citrom, menta és kakukkfű illóolaja
  • Cukorészterek
  • Ásványi olaj
  • A komló természetes vegyületei

Biológiai módszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atkák a herefiasítást kedvelik; ott ötször-tízszer gyakoribbak, mint a dolgozófiasításban. Mivel a hőmérséklet is kedvezőbb az atkának, és a herék hosszabb fejlődése több időt hagy nekik, így ott jobban is szaporodnak. Ezért a méhészek építtető kereteket adnak méheiknek herefiasítás céljából. Ezek üres keretek, még műlép sincs bennük. Ezeket a méhek kiépítik herefiasítás számára, és az anya be is petézi herepetékkel. A fedett sejtes herefiasítást nem sokkal a herék kifejlődése előtt elveszik, és fehérjeként hasznosítják. A rendszeres elvétel hátránya, hogy szelektálja az atkákat. Azok az atkák maradnak életben, amelyek a dolgozófiasítást támadták meg.[24] Másrészt lehet, hogy nem lesz here a saját anyák megtermékenyítéséhez.

A módszer továbbfejlesztése, hogy az elvett herefiasítást lefagyasztják, majd visszaadják a családnak. A dolgozók kitakarítják az elpusztult heréket és a velük együtt elpusztult atkákat, kitakarítják a sejteket, majd az anya újra bepetézi herepetékkel.

A mesterséges raj módszere megszakítja a méhek utódnevelésének ciklusát. A családtól elveszik a fedett fiasítást, és az anyát egy lépre zárják. 9 napos időközönként az anyát egy másik lépre zárják, és a most már fedett fiasítást elveszik. Ezzel a módszerrel az atkák 80%-a eltávolítható.

Woköck/Bojaschewsky fogólépes módszere szintén elkerüli a vegyszerek használatát.[25] Munkaigényes, viszont kizárja az atkák rezisztenssé válását, és a szelektálással az atkák szaporodóképességét is rontja.

Az atkán genetikai kísérleteket is végeznek gének kiütésével. A cél az, hogy a méhek ki tudják szagolni és dobni a fertőzött fiasítást.

Fizikai módszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az atka egy kicsit kevésbé bírja a melegítést, mint a méhek. A keretek óvatos melegítésével elérhető, hogy az atka elpusztuljon, és a méhek túléljék. Először Kelet-Európában használták a módszert az 1970-es években.

Ha az atka leesik a méhről, akkor vissza kell kapaszkodnia ahhoz, hogy folytathassa táplálkozását. Ha a kaptár alját megfelelő sűrűségű ráccsal borítjuk, akkor a leesett atkák nem tudnak visszamászni.

A kissejtes módszer lényege, hogy a műlép sejtjeinek méretét a szabványosnál kisebbre veszik; a sejtek átmérője 4,9 mm, ami 0,5 mm-rel kisebb a szabványnál (~5,4 mm). Ez növeli a különbséget a here és a dolgozófiasítás sejtmérete között, amitől a heresejtek még vonzóbbá válnak az atkák számára. Habár lelkes hívei vannak, a kísérleti eredmények nem meggyőzőek.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Active defense against Varroa mites in a Carniolan strain of honeybee (Apis mellifera carnica Pollmann), F. Ruttner and H. Hänel (1992), Apidologie Vol. 23 Nr. 2
  2. ^ a b c d e f Peter Rosenkranz, Pia Aumeier, Bettina Ziegelmann: Biology and control of Varroa destructor. In: Journal of Invertebrate Pathology. 103, 1 2010, S. 96–119.
  3. M.D. Definado & E.W. Baker (1974): Varroidae, a new family of mites on honey bees (Mesostigmata; Acarina). Journal of The Washington Academy of Sciences 64: 4–10. download
  4. D. L. Anderson, J. W. H. Trueman: Varroa jacobsoni (Acari : Varroidae) is more than one species. In: Experimental and Applied Acarology 24, Nr. 3, 2000, S. 165-189.
  5. I. Lilia de Guzman, Thomas E. Rinderer: Identification and comparison of Varroa species infestig honey bees. In: Apidologie 30, 1999, S. 85–95.
  6. Michel Solignac, Jean-Marie Cornuet, Dominique Vautrin, Yves Le Conte, Denis Anderson, Jay Evans, Sandrine Cros-Arteil, Maria Navajas: The invasive Korea and Japan types of Varroa destructor, ectoparasitic mites of the Western honeybee (Apis mellifera), are two partly isolated clones. In: Proceedings of the Royal Society Series B. Band 272, Nr. 1561, 2005, S. 411–419. doi:10.1098/rspb.2004.2853.
  7. F. Ruttner, W. Ritter: Das Eindringen von Varroa jacobsoni nach Europa im Rückblick. In: Allgemeine Deutsche Imkerzeitung 14, 1980, S. 130–134.
  8. Helen M. Thompson, Michael A. Brown, Richard F. Ball & Medwin H. Bew (2002.). „First report of Varroa destructor resistance to pyrethroids in the UK” (PDF). Apidologie 33 (4), 357–366. o. DOI:10.1051/apido:2002027.  
  9. Varroa Mite, Varroa destructor'. MAF Biosecurity New Zealand, 2009. június 30. (Hozzáférés: 2011. február 24.)
  10. Nina Wu. „Bee mites have spread on Oahu”, Honolulu Star-Bulletin, 2007. április 25. (Hozzáférés ideje: 2011. február 24.) 
  11. Varroa Mite Information. State of Hawaii, 2013. (Hozzáférés: 2013. december 9.)
  12. Holland, Malcolm. „Varroa mites could devastate our honeybee industry”, The Sydney Morning Herald, 2012. június 26. (Hozzáférés ideje: 2012. június 26.) 
  13. Jopson, Debra. „It's a bee nuisance – and food growers are more than a mite scared”, The Sydney Morning Herald, 2010. augusztus 18. (Hozzáférés ideje: 2012. június 20.) 
  14. Honigbienenart in der Sahara entdeckt”, Die Zeit, 2010. július 1. (Hozzáférés ideje: 2011. február 24.) (German nyelvű) 
  15. Elke Genersch: Honey bee pathology: current threats to honey bees and beekeeping. In: Applied Microbiology and Biotechnology 87, 2010, S. 87–97. doi:10.1007/s00253-010-2573-8.
  16. Elke Genersch, Werner von der Ohe, Hannes Kaatz, Annette Schroeder, Christoph Otten, Ralph Büchler, Stefan Berg, Wolfgang Ritter, Werner Mühlen, Sebastian Gisder, Marina Meixner, Gerhard Liebig, Peter Rosenkranz: Das Deutsche Bienenmonitoring: Eine Langzeitstudie zum Verständnis periodisch auftretender, hoher Winterverluste bei Honigbienenvölkern. In: Apidologie. 41, Nr. 3, 2010, S. 332–352.
  17. Hauptursache für das große Bienensterben gefunden in: Welt Online vom 24. März 2011
  18. Volk der Bienen, quo vadis? in: faz.net vom 6. April 2011
  19. Peter Rosenkranz: Honey bee (Apis mellifera L.) tolerance to Varroa jacobsoni Oud. in South America. In: Apidologie 30, 1999, S. 159–172.
  20. Barbara Locke: Host-parasite adaptations and interactions between honey bees, varroa mites and viruses. Doctoral Thesis, Swedish University of Agricultural Sciences, Uppsala 2012. (Acta Universitatis agriculturae Sueciae 57).
  21. ADIZ 08/2011 S. 7–9.
  22. ADIZ 1987 und Imkerfreund 1991 S. 19–22.
  23. Ameisensäure während der Tracht einsetzen
  24. Arbeitsgemeinschaft der Institute für Bienenforschung e.V.: Varroa unter Kontrolle Deutscher Landwirtschaftsverlag GmbH, Berlin 2007, Seite 8 (Biotechnische Bekämpfungsverfahren).
  25. Woköck/Bojaschewsky: Das Fangwabenverfahren zur Behandlung der Varoatose.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gyakorlati méhészkönyv, Faluba Zoltán. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 1959.
  • Méhek között, Örösi Pál Zoltán. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 1957.
  • Dr. Békési László: Méhbetegségek
  • Ruff János: Méhészmester Könyve
  • Dr. Ludányi István: Méhbiológia - Méhegészségügy
  • Rózsa L 2005. Élősködés: az állati és emberi fejlődés motorja. Medicina, Budapest. p. 318.
  • Arbeitsgemeinschaft der Institute für Bienenforschung e.V.: Varroa unter Kontrolle Deutscher Landwirtschaftsverlag GmbH, Berlin 2007.
  • Gerhard Liebig: Einfach imkern, 2. Auflage, Aichtal 2002. ISBN 978-3-9803568-6-2.
  • Imkermeister Alois Wallner: Varroaresistent, Eigenverlag 1994.
  • Johannes Weiß: Mit Milchsäure gegen die Varroamilbe, in: ADIZ 8 1987, S. 258–262.
  • Johannes Weiß: Menge und Konzentration der Milchsäure bei der Behandlung von Bienenvölkern, in: ADIZ 6 1992, S. 14–15.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Varroamilbe című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Varroa destructor című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.