Anstisia vitellina
 | ||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||
Sebezhető      
| ||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||
| Anstisia vitellina (Wardell-Johnson & Roberts, 1989) | ||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Anstisia vitellina témájú rendszertani információt. |
Az Anstisia vitellina a kétéltűek (Amphibia) osztályának békák (Anura) rendjébe, a Myobatrachidae családba, azon belül a Geocrinia nembe tartozó faj.
Előfordulása[szerkesztés]
Ausztrália endemikus faja. Nyugat-Ausztrália állam legnyugatibb részén, a Leeuwin-Naturaliste gerinctől keletre, egy mindössze 6,3 km² es területen honos.[1][2]
Megjelenése[szerkesztés]
Kis termetű békafaj, testhossza elérheti a 25 mm-t.[3] Háta barna vagy világosszürke, hosszanti fekete foltokkal. Hasa élénk narancssárga. A karok és lábak alsó felülete rózsaszín-fehér, barna pöttyökkel. Pupillája vízszintes elhelyezkedésű, a szivárványhártya sötétbarna. Ujjai között nincs úszóhártya, ujjai végén nincsenek korongok.[3]
Életmódja[szerkesztés]
A tél végétől nyárig szaporodik. A nőstény kis csomókban rakja le a petéket szárazföldön, növényzettel takart nedves tőzegtalajba, patakok közelében.[1][4][1] Az ebihalak testhossza elérheti a 2 cm-t, barna színűek, fémes, élénk kék foltokkal. Soha nem úsznak a vízben, ehelyett a feltört zselében fejlődnek, és kizárólag saját szikanyaggal táplálkoznak. Körülbelül három hónap alatt fejlődnek békává.[3][1]
Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]
A vörös lista a sebezhető fajok között tartja nyilván. Több védett területen is megtalálható.
Mindössze hat populációja ismert.[5] A Spearwood North és South populációjára 1992 és 1998 között,[6][7][5] a Geo Ck-ra pedig 1993 és 1994 között[6][7] állnak rendelkezésre populációbecslések. A párzó hímek becsült száma a három helyszínen körülbelül 30 és 160 egyed között változott.[6][7][5] A Spearwoodban a populációk mérete a felmérési időszak alatt változott, és egyik helyen sem volt nyilvánvaló oka a csökkenésnek vagy a növekedésnek.[5] 1994-ben a faj felnőtt egyedeinek maximális összlétszámát 2230 békára becsülték.[8][5]
Nem ismeretes, hogy bármelyik populáció is kihalt volna, azonban az 1997-ben erdőtűzben leégett populációkat állapotuk felmérése érdekében jelenleg megfigyelés alatt tartják.[5] Mind a hat ismert populáció állami tulajdonú erdőkben vagy természetvédelmi területeken fordul elő, és nem fenyegeti őket közvetlen veszély a fakitermelés vagy erdőirtás miatt.[5] Az Anstisia vitellina fajt fenyegető potenciális veszélyek közé tartozik a nem megfelelő tűzvédelem és az elvadult házi sertések, azonban a faj egyetlen ismert populációjában sem volt bizonyíték sertések által okozott károsodásra.[5]
A faj elterjedési területének egy részén tűzvédelmi övezetet hoztak létre, amely a földrajzi elterjedési terület mintegy felét fedi le, és a kifejlett békaállomány mintegy 80%-át tartalmazza. Az elterjedési terület fennmaradó részén nyolcéves ciklusban, tavaszra korlátozódó tüzelőanyag-csökkentő égetést tartanak.[5] Fontos azonban, hogy a telepítés óta a tűzvédelmi zóna 85%-a különböző mértékben leégett egy 1997-es erdőtűzben (egy szomszédos tömbben végzett tüzelőanyag-csökkentő égetésből kitört tűz miatt).[5]
Mivel a populációk között nagy genetikai különbségek vannak, a genetikai változatosság hosszú távú fenntartása érdekében sok populációt kell megőrizni.[6] A sok kis populáció fenntartása hatékony módja annak, hogy megakadályozzuk a faj egészének allélvesztését, és valószínűleg hatékonyabb, mint a kisebb számú nagy populáció megőrzése, feltéve, hogy a kis populációk nem pusztulnak ki, ami az egyedi genetikai változatok elvesztését eredményezné.[6] A Ansistria vitellina valószínű biogeográfiai története azt sugallja, hogy a földrajzi elterjedési terület csökkenése és bővülése természetes jelenség lehet, és fontos szerepet játszik a faj evolúciójában.[6] Ezért, ha az evolúciós folyamatokat fenn akarjuk tartani, akkor hosszú távon alkalmazkodni kell az elterjedési terület változásaihoz. Ahhoz, hogy az elterjedési terület bővülése megvalósulhasson, rendelkezésre kell állniuk a még nem elfoglalt mocsaraknak, és megfelelő átjáróknak kell lenniük az élőhelyek között, amelyeken keresztül a békák vándorolni tudnak.[6] A természetvédelmi aggodalom elsősorban a faj korlátozott elterjedési területéből adódik.[5]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d AmphibiaWeb
- ↑ Tyler, M.J. (1997). The Action Plan for Australian Frogs. Wildlife Australia, Canberra, ACT.
- ↑ a b c FrogID, Australian Museum
- ↑ Frogs of Australia
- ↑ a b c d e f g h i j k Roberts, D., Conroy, S., and Williams, K. (1999). Conservation status of frogs in Western Australia. Declines and Disappearances of Australian Frogs. A. Campbell, eds., Environment Australia, Canberra, 177-184.
- ↑ a b c d e f g Driscoll, D.A. (1998). Genetic structure, metapopulation processes and evolution influence the conservation strategies for two endangered frog species. Biological Conservation, 83, 43-54.
- ↑ a b c Driscoll, D.A. (1999). Genetic neighbourhood and effective population size for two endangered frogs. Biological Conservation, 88, 221-229.
- ↑ Wardell-Johnson, G., Roberts, J.D., Driscoll, D., and Williams, K. (1995). Orange-bellied and White-bellied Frogs Recovery Plan. Wildlife Management Program No. 10, Department of Conservation and Land Management, Perth.
Források[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2021. november 30.)
- Wardell-Johnson & Roberts, 1989 : Endangered! Forest frogs. Landscope, Perth, vol. 5, p. 17.
- Amphibian Species of the World 6.0
- Az Anstisia vitellina az AmphibiaWeb oldalon
