Aszfodélosz
Aszfodélosz | ||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
Fajok | ||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Aszfodélosz témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Aszfodélosz témájú médiaállományokat és Aszfodélosz témájú kategóriát. |
Az aszfodélosz (Asphodelus) a spárgavirágúak (Asparagales) rendjében a fűfafélék (Asphodelaceae) családjának egy nemzetsége.
Kevéssé ismert és ritkán használt neve genyőte, amelyet néha tévesen Kitaibel Pálnak tulajdonítanak.[1]
Elterjedése[szerkesztés]
Főképp a Mediterráneumban nő; Magyarországon csak néhány, reliktum jellegű faja honos.
Megjelenése[szerkesztés]
100–120 cm magasra növő, koloncos gyökerű, levélrózsás növény. Sötétzöld levelei háromszögletűek, sötétzöldek. Gyertyára emlékeztető szárán vannak fehér virágai. Termése rekeszekre hasadó, tojásdad tok.
Életmódja, élőhelye[szerkesztés]
A mészkerülő lomberdőket kedveli.
Felhasználása[szerkesztés]
Gyökérgumóját az ókortól ették; a középkorban királyi eledelnek nevezték. A Balkán-félszigeten sírokra ültetik.
A kultúrában[szerkesztés]
A görög mitológiában az emberek lelke haláluk után aszfodéloszba költözik. A görögök halotti virága ezért az Asphodelus ramosus volt. Homérosz azt írta, hogy a holtak birodalmában, az alvilági Sztüx folyó partján aszfodélosz nő, és a halottak aszfodéloszmezőkön vándorolnak.
J. K. Rowling Harry Potter-regényeiben az aszfodélosz a bűbájos növények egyike. Az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. Valójában ez egyáltalán nem így van: az aszfodélosz gyökere izzasztó és vízhajtó szer.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Archivált másolat. [2005. január 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. augusztus 9.)
Források[szerkesztés]
- Surányi Dezső: Az Iliász és az Odüsszeia növényvilága
- Harry Potter mágikus növényei
- A kegyeleti díszítés története
- Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 10. o. ISBN 963-9257-04-4