Csou En-laj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Zhou Enlai szócikkből átirányítva)
書.svg  Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Zhou Enlai
Zhou Enlai MeiyuanXincun17 Nanjing 1946.jpg
A Kínai Népköztársaság 1. miniszterelnöke
Hivatali idő
1949. október 1. – 1976. január 8.
Helyettes Dong Biwu
Chen Yun
Lin Biao
Deng Xiaoping
Utód Hua Guofeng
Elnök Mao Ce-tung
Született China Qing Dynasty Flag 1889.svg Huai'an, Jiangsu, Kína
1898. március 5.
Elhunyt Kína Peking, Kína
1976. január 8. (77 évesen)
Párt Kínai Kommunista Párt
Házastárs Deng Yingchao

Zhou Enlai (magyaros átírás: Csou En-laj, egyszerűsített kínai: 周恩来; hagyományos kínai: 周恩來; pinyin: Zhōu Ēnlái; Wade-Giles: Chou En-lai, 1898. március 5. – 1976. január 8.), a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke 1949-től haláláig és külügyminiszter 1949 és 1958 között.

Zhou Enlai vezető alakja volt a Kínai Kommunista Párt hatalomra jutásának, a KNK megalakításának, a gazdaság és társadalom átalakításának. Nemzetközi téren képzett és tehetséges diplomata volt. Országában rendkívüli népszerűségnek örvendett. A halálakor kialakult óriási méretű spontán érzelemnyilvánítás hozzájárult a kulturális forradalom lezárásához és a Mao és Deng közötti átmenet megvalósulásához.

Emlékezetes mondása volt, amikor egy külföldi újságíró az 1789-es francia forradalom értékeléséről kérdezte: „Ezt még korai lenne megmondani.”[1]

Tartalomjegyzék

Fiatalkora[szerkesztés]

Zhou Enlai a Jiangsu tartománybeli Huai'anban született 1898. március 5-én, igazi otthonának azonban nem saját, hanem nagyapja születésének helyét, Zhejiang tartományt tartotta. Enlai a család négy gyermeke közül az első volt. Születése után nagybátyja és nagynénje fogadta örökbe, ám a nagybáty korai halála miatt Zhout a nagynénje nevelte. Kilenc éves korában, 1907-ben, meghalt az édesanyja, majd egy évvel később a nagynénje is. Édesapja Hubeiben dolgozott, távol Jiangsutól, Zhou viszont még két évig fivéreivel élt Huai'anban az apjuktól és nagybátyjaiktól kapott pénzből eltartva magukat. 1910-ben édesapja legidősebb testvére felajánlotta, hogy pártfogásába veszi Zhout.

Mukdenbe (ma: Shenyang), Mandzsúria fővárosába került, ahol először részesült formális oktatásban. A Qing-dinasztia megdöntésének és a köztársaság kikiáltásának híre Mukdenben jutott el hozzá és jelentős hatással volt rá. Néhány tanárának ösztönzésére politikai iratokat kezdett olvasni, köztük a radikális Zhang Binglin és a nacionalista reformer, Kang Youwei munkáit. Három évet töltött Mandzsúriában, mielőtt 1913-ban nagybátyját Tianjinbe helyezték át és az egész család vele együtt költözött. Zhou itt az ismert Nankai középiskolát látogatta.

Utána a Vaszeda és Nippon egyetemekre járt Japánban, majd visszatért Tianjinbe a Nankai egyetemre.

Politikai tevékenységének kezdetei[szerkesztés]

Fiatalkori képe

A Nankai egyetemen az irodalmi szakra iratkozott be, de nem látogatta az előadásokat. Egyik fő szervezője a tianjini diákszövetségnek, amely a hadurak és az imperializmus, az egyenlőtlen szerződések elleni harcot, az ország megmentését tűzte ki céljául. Zhou a diákszövetség lapjának a szerkesztője lett. A Május 4. mozgalom tagjaként országos ismertségre tett szert. Megalapította a Tudatosság Társaságot 12 férfi és nyolc női taggal. A 15 éves Deng Yingchao, Enlai későbbi felesége, az alapító tagok egyike volt. Zhou vezető szerepet játszott a csak férfiakból álló Tianjini Diákszövetség és a Nők Hazafias Egyesülete egyesítésében.

1920 januárjában a rendőrség letartóztatta a Tudatosság Társaságának néhány tagját. Enlai vezette a tiltakozásokat, amelynek nyomán őt is letartóztatták 28 társával együtt. A bíróság azonban csak kisebb vétségeket írt számlájára és júliusban szabadlábra került. A Komintern részéről megkeresték, hogy legyen a Kínai Kommunista Párt tagja, de - bár már tanulmányozta a marxizmust - egyelőre kitért ez elől. Így Moszkva helyett Franciaországba ment egy diákcsoporttal. Távollétében Deng Yingchao vezette a Tudatosság Társaságát.

Európai évek[szerkesztés]

1920. november 7-én Zhou Enlai 196 más kínai diákkal együtt Sanghajból Marseille-be indult hajóval.

Franciaországban a diákoknak elvileg részmunkaidőben kellett volna dolgozniuk fizetségül tanulmányaikért, de egyre több munka fejében egyre kevesebb oktatást kaptak. Zhou Enlai a diákok egyik vezetőjeként szállt szembe a francia oktatási hatóságok korrupciójával.

1921 januárjában Edinburgh-be utazott, hogy az ottani egyetemen folytassa tanulmányait, de kiderült, hogy a következő szemeszter csak októberben kezdődik. ezért visszatért Franciaországba. Itt csatlakozott a kínai diákok egy kommunista sejtjéhez. Konspirációs okokból nem használtak tagkönyvet. Zhou Enlai később maga sem tudta megadni párttagságának pontos dátumát, csak 1922 őszét említette.

Franciaországban 2000, Belgiumban és az Egyesült Királyságban 200-200, Németországban 3-400 kínai diák dolgozott és tanult ebben az időszakban. Zhou négy évig a kommunista forradalmi mozgalom egyik fő szervezője volt a körükben. Sok párttagot Berlinen keresztül Moszkvába küldtek továbbképzésre.

Az első egységfront[szerkesztés]

Zhou Enlai és felesége, Deng Yingchao Edgar Snow amerikai újságíróval, 1938 körül

1924 januárjában Szun Jat-szen bejelentette a szövetség létrehozását a Guomindang és a kommunisták között, azzal az elsődleges céllal, hogy katonailag megsemmisítsék a hadurak uralmát, és egyesítsék Kínát. Márciusban létrehozták a Vampoa Katonai Akadémiát, amelynek élére Csang Kaj-seket állították. A Szovjetunió jelentős mennyiségű fegyvert szállított Guangzhou kikötőjébe. A Komintern tanácsadói csatlakoztak Szun Jat-szen kíséretéhez.

Zhou ekkor érkezett vissza tapasztalt pártszervezőként Guangzhouba, ahol kinevezték a Vampoa Katonai Akadémia politikai vezetőjévé[2], emellett megbízták egész Guangdong tartományban a KKP katonai kiképzési és oktatási tevékenységével.

Szun Jat-szen 1925 márciusában meghalt. A Guomindang jobbszárnya került előtérbe, amely ellenezte a szövetséget a kommunistákkal, de a szövetség egyelőre fennmaradt. Guangzhouban zavargások törtek ki, egy Chen Chiungming nevű hadúr megpróbálta átvenni a hatalmat a város felett. Ezt a puccskísérletet Zhou Enlai verte le, utána ő irányította az ún. keleti hadjáratot a hadurak ellen.[3] A harcok során elsősorban a kommunista tisztekre támaszkodott.

A sikeres hadjárat után a KKP Guangdong tartományi titkára lett, a párton belüli egyik legmagasabb posztot foglalta el. Ő lett a Vampoa hadbíróságának az elnöke is. Egy évvel később, 29 éves korában a Politikai Bizottság tagja lett, és ebben a minőségében a katonai ügyeket irányította.

1925. augusztus 8-án összeházasodott Deng Yingchaoval. Gyermekük nem született, de sok „forradalmi mártír” árváját fogadták örökbe, köztük a később híressé vált Li Penget.

Szun Jat-szen halála után a Guomindang vezetését fokozatosan - előbb egy triumvirátus élén, majd egyedül - Csang Kaj-sek vette át. Lépésről lépésre megpróbálta kiszorítani a kommunistákat a kulcspozíciókból. Ehhez segítséget kapott a szovjet tanácsadóktól is, akik ebben az időben Csang Kaj-sek pártjára álltak.

Shanghai[szerkesztés]

Zhou Enlai a KKP delegációjának feje volt a kuomintangistákkal folytatott tárgyalások során (Nanjing, 1946)

Az Északi Hadjárat (1926–1927) idején a sanghaji munkások körében tevékenykedett. 1926-ban általános sztrájkot szervezett, és megnyitotta a várost a Guomindang előtt. Amikor a Guomindang szakított a kommunistákkal, Zhounak sikerült elmenekülnie a kibontakozó fehérterror elől. 1927 júliusában részt vett egy Mao vezette tanácskozáson Zhu De, He Long, Ye Jianying, Liu Bocheng részvételével, akik később mind a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg marsalljai lettek. Itt döntöttek a nanchangi felkelés megindításáról, amit Liu és Zhou vezettek.[4]

E felkelés kudarca után Zhou Moszkvába utazott a KKP ott megtartott 6. kongresszusára (1928. június-július)[5] A KB szervezési osztályának vezetője lett; szövetségese, Li Lisan vette át a propagandamunka vezetését. Zhou csak 1929-ben tért vissza Kínába.

A kínai polgárháború idején Zhou jelentős szerepet játszott a Guomindang elleni védekezésben. Mao ideiglenes háttérbe szorulása idején (1931-34) több beosztását is átvette.[6]

A hosszú meneteléstől a második egységfrontig[szerkesztés]

Zhou az 1930-as években

1930–34-ben a Guomindang öt jelentős hadjáratot folytatott a vörösök ellen. Az utolsó során, 1934-ben, a nacionalisták jelentős sikereket értek el. Bár Zhou is a katonai vezetők közé tartozott, akiket a vereségekért hibáztattak, a január közepi ruijini pártkongresszuson mégis több, fontos posztot kapott. A jelentős ellenséges előrenyomulás miatt a pártvezetés úgy döntött, hogy kiürítik a ruijini bázisterületet, Zhout pedig a logisztikai feladatok ellátásával bízták meg. A több mint nyolcvanezer fős kommunista sereg októberben hagyta el Ruijin, ami a hosszú menetelés kezdetét jelentette.

Az év végére a sereg nagysága harminc-negyvenezer főre zsugorodott, részben a katonai veszteségek, részben pedig a betegségek és dezertálások miatt. 1935. január 7-én a vörösök bevetették Zunyit, ahol január 15–17-én összült a pártvezetés, hogy megtalálják a felelősöket az elkövetett katonai hibákért. A kudarcokért az addigi katonai vezetőséget, Zhou Enlait, Bo Gut és Otto Braunt vádolták. Zhout azonban nem távolították el a katonai vezetésből, sőt, katonai ügyekben végső döntési jogot kapott. Márciusban új pártfőtitkárt válaszottak, a katonai irányítás pedig egy triumvirátus kezébe került, amelynek Zhou, Mao és Wang Jiaxiang lett a tagja.[7] Mao és Zhou kerülte a konfrontációt a nacionalista csapatokkal, miközben lassan haladtak észak felé. Júliusban a már csak tízezer főt számláló sereg egyesült Zhang Guotao nyolcvanezres haderejével. Zhou július 18-áig maradt katonai vezető, amikor a hatalmát egyre jobban megszilárdító Mao átengedte a posztot Zhang Guotaónak. Mao Shanxi tartomány felé kívánt továbbhaladni, míg Zhang minél közelebb akart kerülni a szovjet határhoz, ezért a két sereg szétvált. Zhang csapatait a hadmozdulataik során a Guomintang szinte teljesen megsemmisítette. Mao és emberei, akiknek száma négyezer alá csökkent (köztük volt Zhou) októberre érték el úticéljukat, a Shanxi tartománybeli Yan'ant. Novemberben Zhou javaslatára Mao lett a katonai bizottság elnöke, míg ő maga alelnök lett. Ettől kezdve Zhou élete végéig a második ember szerepét töltötte be Mao mögött.

1935. december 12-én Zhang Xueliang, Mandzsúria korábbi hadura elraboltatta Chiang Kai-sheket, a Guomintang fejét. Mao azonnal elküldte hozzá Zhout Xi'anba, hogy meggyőzze, hogy Chiang Kai-sheket meg kell ölni. Moszkva, a kínai kommunisták legjelentősebb támogatója azonban nem akarta holtan látni a nacionalista vezért, ezért Zhou új parancsot kapott: érje el Chiang szabadon engedését, ami végül megtörtént. Xi'anban Zhou személyesen találkozott Chiang Kai-shekkel, majd ő vezette a kommunisták tárgyalódelegációját Nanjingban, ahol megállapodták a japán elleni második egységfront létrehozásában.

A második kínai–japán háborúban[szerkesztés]

Zhou (jobbra) a Guomintanggal folytatott béketárgyalások során

A Marco Polo hídi incidens után, 1937. július 7-én kitört a második kínai–japán háború. December közepén elesett a főváros, Nanjing, a nacionalista kormány pedig Wuhanba menekült. Zhou odautazott, hogy a kommunisták összekötője legyen. 1938 őszén a japán csapatok már Wuhant fenyegették, ezért Chiang Kai-shek ismét áthelyezte székhelyét, ezúttal Chongqingba. Zhou továbbra is a nacionalista kormánnyal maradt, hogy tovább képviselje a Kommunista Pártot.

A kommunista-nacionalista kapcsolatok egyre romlottak. 1941 elején az Új Negyedik Hadsereg incidens során a Guomintang több ezer kommunista katonát ölt meg, ez pedig a második egységfront végét jelentette. Zhou arra használta a Chongqingban kialakított hálózatát, hogy az incidens kommunista értelmezését terjessze. Tartózkodása alatt folyamatosan Chiang és a nacionalisták ellen szervezkedett, mielőtt 1943-ban visszarendelték Yan'anba. Amint 1945-ben a második világháború és ezzel a kínai–japán háború is véget ért (a kommunisták és Guomintang közötti összetűzések viszont nem hagytak alább), augusztustól októberig ismét tárgyalások zajlottak a kommunisták és nacionalisták között Chongqingban majd Nanjingban. Ezeken kezdetben maga Mao is részt vett, ám a Kommunista Párt fő képviselője Zhou maradt. A kezdeti sikerek ellenére a kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló megbeszélések 1946 novemberére kudarcba fulladtak, így a két fél közötti konfliktus polgárháborúba torkollott.

A miniszterelnök[szerkesztés]

1949. október 1-jén Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, Zhout pedig miniszterelnökének és külügyminiszterének nevezte ki. Még ugyanezen év végén Zhou Moszkvába utazott, ahol megbeszélést folytatott Sztálinnal. 1950 elején egy kínai küldöttség élén visszatért Moszkvába, hogy az új kínai-szovjet alapszerződésről tárgyaljon (az új egyezményt végül február 14-én írta alá). Az 1950-es években két jelentős konferencián képviselte a kommunista Kínát: az első indokínai háborút lezáró 1954-es genfi értekezleten, egy évvel később pedig Bandungban, az első nagy afroázsiai csúcstalálkozón.

Bandungi útja során Zhou túlélt egy merényletet. Indonéziába az indiai Kashmir Princess repülőgéppel kellett volna érkeznie Hongkongból, de a kínai hatóságok értesültek arról, hogy kuomintangista ügynökök bombát készülnek tenni a fedélzetre. Zhou az utolsó pillanatban repülőgépet váltott, ám sem az indiaiakat, sem a briteket, sem pedig többi utast nem értesítették, így a robbanásban tizenhatan életüket vesztették.


Zhou mérsékelt és befolyásos vezetőnek számított az el nem kötelezett országok körében a hidegháború idején. Erősítette Kína kapcsolatait Indiával, Burmával és egy sor más ázsiai országgal. 1958-ban a külügyminiszteri posztot átadta Chen Yinek, de a miniszterelnöki posztot haláláig megtartotta.

Miniszterelnökként nagy figyelmet fordított az ország gazdasági fejlesztésére. Ő kezdeményezte az első környezetvédelmi intézkedéseket is Kínában.

1958-ban Mao megindította a Nagy ugrás néven ismert kalandor gazdaságpolitikát azzal a céllal, hogy Kína néhány éven belül a világ vezető gazdasági hatalmainak sorába emelkedjen. Zhou mint népszerű és gyakorlatias vezető, ekkor is a posztján maradt. A Nagy ugrás kudarca után Mao és szűk környezete megindította a kulturális forradalmat annak érdekében, hogy lecserélje a régi vezető gárdát.

Richard Nixon amerikai elnök kezet ráz Zhou Enlaijal a pekingi repülőtéren (1972)

A kulturális forradalom tíz éves (1966-76) pusztítása során Zhou formálisan megőrizte pozícióját, de befolyását a hazai eseményekre nagyrészt elvesztette. Diplomáciai képességeit a külpolitikában hasznosította. A 70-es évek elején helyreállította az ország nyugati kapcsolatait, 1972-ben fogadta a Kínába látogató Richard Nixon amerikai elnököt, és aláírta vele a Sanghaji Nyilatkozatot. Az 1954-es genfi konferencián az akkori amerikai külügyminiszter, John F. Dulles, megtagadta, hogy kezet rázzon Zhouval, ezért amikor Nixon a pekingi repülőtéren kiszállt az elnöki különgépből, tudva a miniszterelnök sérelméről, nem hagyta ki az alkalmat.

Rákbetegségének felismerése után megkezdte hatásköreinek átadását Deng Xiaopingnek. A kulturális forradalom utolsó éveiben felerősödtek a személye elleni támadások, de ezek teljes kibontakozása előtt meghalt.

Halála után[szerkesztés]

Zhou halálát a négyek bandája örömmel fogadta, úgy érezték, hogy elhárult egy nagy akadály a teljhatalmukhoz vezető útból. Temetésén a beszédet Deng Xiaoping mondta, aki igyekezett átvenni örökségét, de hamarosan – ideiglenesen – kiszorították a hatalomból.

Népszerűségét jelzi, hogy a kulturális forradalom miatt amúgy is elégedetlen tömegek körében zavargások törtek ki, amikor a hatóságok nem engedélyezték a róla szóló nyilvános megemlékezéseket.

Források[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Zhou Enlai című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Jung Chang, Jon Hallyday. Mao – Az ismeretlen történet. Budapest: Európa Könyvkiadó. ISBN 963-07-8158-1 [2005] (2006). Hozzáférés ideje: 2010. július 26. 
  • Barbara Barnouin, Yu Changgen. Zhou Enlai: A Political Life. Hongkong: The Chinese University Press. ISBN 962-996-280-2 [2006] 
  1. ↑ BBC News honlapja: Cikk a KKP vezetőiről
  2. ↑ Wilson, 13. old; és Whitson és Huang, 27. old.
  3. ↑ Whitson és Huang, 39. old.
  4. ↑ Whitson és Huang, 30. old.
  5. ↑ Whitson és Huang, 39-40. old.
  6. ↑ Whitson és Huang, 57-58. old.
  7. ↑ This Date in History: The Zunyi Conference of 1935 and the rise of Mao. Granite Studio, 2008. január 14. (Hozzáférés: 2010. december 26.)
m • v • sz
A Kínai Népköztársaság miniszterelnökei
National Emblem of the People's Republic of China.svg

Csou En-laj · Hua Kuo-feng · Csao Ce-jang · Li Peng · Csu Zsung-csi · Ven Csia-pao

 Flag of the People's Republic of China.svg
A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Csou_En-laj&oldid=13233660”