Zabla

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ókori perzsa zabla
Csikózablák az istállóban
Ezüst feszítőzabla
A nagykantár két zablája

A zabla vagy fékemlő, szájvas, zabola a lószerszám egyik része, amelyet a szájába helyeznek, hogy az állatot ezen keresztül irányíthassák. A zabla általában fémből, ritkábban más anyagból, gumiból vagy bőrből, esetleg ezek kombinációjából készül. Egy középső elemből és két karikából áll. A szájrész, amely a karikák között van, állhat egy vagy két darabból. Ezeknek a daraboknak a vastagsága megválasztható aszerint, hogy a ló erősebb vagy gyengédebb irányítását tartjuk-e szükségesnek.

A honfoglaló magyarok a zablát "fék"-nek hívták. "Emlő, a gyeplőnek egyik régi magyar neve (így is: Eremlő, fékemlő)". [1] A ló, nyereg, fék, ostor szavunk a legősibb magyar szavaink közé tartozik. A fék szó használata a zabla jelölésére az 1530-as években még általános lehetett.[2] A zabla szó egy szlovén jövevényszó, a zobálo alakból ered, a 14. században szorította ki az ugyanerre korábban használt emlő szavunkat, amely az emik ’szopik’ ige származéka volt.[3] Az „eszik, fal” jelentésű zobati szóra vezet vissza, így a magyar zabál igének is rokona.[4]

A lovak kedvelik a rézből vagy vasból készült zablák ízét és ezeket könnyebben elfogadják. Ma már léteznek ízesített friss almaízű és szintetikus anyaggal bevont zablák is, ami a ló nyálképződését serkenti.

A zabla történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi történelem során a ló uralására számtalan eszközt fejlesztettek ki. Az egyik első ilyen egy fém karika volt, melyet a ló orrlyukaiba helyeztek, hasonlóan a bikákhoz. Ehhez a karikához aztán kötelet vagy bőrszíjat erősítettek, melyet meghúzva a lovas erős fájdalmat tudott okozni a ló orrában. Ez az eszköz tekinthető tulajdonképpen az első zablának. Később aztán a fém átkerült a ló orrából a szájába, s így kialakult az a zabla, amely lényegében és hatásmechanizmusában mind a mai napig változatlan. A zabla egyidős a ló háziasításával. Főként fából, szíjból, csontból készítette az őskori ember. Két csontból vagy szarvasagancsból készült pofapálca akadályozta, hogy a ló szájából kicsússzon az ősi zabla. Az őskori lótartók körülbelül 3 ezer éve kezdtek fémekből, előbb bronzból, később vasból is zablát készíteni.

A zabla feladata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lovasok többségének egyszerűen fékezőeszközt jelent, amellyel lovukat megállásra tudják kényszeríteni. A zabla a lónak fájdalmat tud okozni, emiatt engedetlen lovaknál sokan úgy vélik, hogy erősebb, azaz nagyobb fájdalom okozására is képes zablával a ló uralhatóvá tehető. A lovakkal komolyabban foglalkozók számára a zabla ehelyett inkább kommunikációs eszköz. Feladata, hogy egy üzenetet küldjünk a test egyik legérzékenyebb részéhez, egy készséges reakció eredménye érdekében. A lovaglás lényege, hogy a lovunk megfelelő támaszkodást keressen a zablán, ezzel együtt a száron is, melyet a lovas a kezével megtart.

Használatának technikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zabla a ló szájában, a szájzugban helyeszkedik el, az állkapocs egy olyan részénél, ahol nem találhatók fogak (a „foghíjas részen”). Két oldalán az úgynevezett zablakarikákon keresztül csatlakozik a kantárhoz és a kantárszárakhoz. A lovas kezével húzza a kantárszárakat, ezzel a zablán keresztül nyomást gyakorol a ló szájára és nyelvére. A ló a kényelmetlen vagy fájdalmas érzést megszüntetni igyekszik, és ösztönösen a húzás irányába mozdul. A kellemetlen ingerekkel való averzív kondicionálás metódusának megfelelően az állat, hogy kerülje az újabb fájdalmat, megfigyeli, hogy mit kellett tennie azért, hogy a lovas a kantár húzását abbahagyja. Ez a tulajdonképpen kényszerítésre alapuló idomítási módszer rövid idő alatt kiépíti az irányító mozdulatok és az elvárt viselkedések közötti kódrendszert, amelyet a ló egy idő után automatikusan követ.

Lovaglás zabla nélkül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szoktatás ideje után, amikor a ló megismerte és megértette az irányítására szolgáló mozdulatok és az elvárt viselkedés közötti rendszert, a zabla erőteljes, netán erőszakos használata értelmetlen. Sőt, a szakszerűtlen alkalmazás kiválthatja a fájdalom megszüntetésére rendszeresen hiába törekedő ló lázadó, kezelhetetlen viselkedését is, így a lovas elveszítheti az eredetileg együttműködésre kész állat jóindulatát. Ezután a zabla valóban betöltheti egy régi feladatát, és segíthet fájdalommal megtörni a lázadó állatot, de a ló ezzel csak engedelmessé tehető, együttműködővé már soha. A megbízhatatlanná tett állatnak nehezebb a gondozása, és a lovaglása is veszélyesebbé válhat.[5] Éppen ezért, hogy elkerüljék a lónak fölöslegesen okozott fájdalmat, vannak, akik a zabla használatát is nélkülözik a lovaglásban. A figyelmesen nevelt, szoktatott ló irányítása zabla nélkül is lehetséges.

Fő típusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csikózabla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csikózablát nevezik lovaglózablának is. Merev vagy csuklós, egyszer vagy többször tört középső részből (zablatestből) és két karikából áll. Ezt az eszközt alapvetően a ló irányítására használják, segítségével befolyásolják a lovat, azaz ún. segítségeket adnak neki. (fordítják, kanyarodnak vagy éppen megállítják) A csikózabla a szájzugra, a nyelvre, az alsó állkapocsra (erőteljesebb használata esetén a hátsó fogakra is) gyakorol nyomást, ezzel kényszerítve a lovat a kívánt mozgásra. Sok változata létezik, a csikózablák azonban a legkíméletesebb zablák ugyanis nincs feszítő hatásuk.

Feszítőzabla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A feszítőzabla szájrésze egy egyenes, vagy a nyelv részére kialakított U alakra hajlított darabból áll. A nyelv ez alatt a darab alatt helyezkedik el. Ez a típus a száj érzékeny részeire erőteljesebb hatást gyakorol, mint a többi zablafajta. A hatás erősségét az álladzólánc feszességével és a feszítőszár hosszúságával lehet szabályozni. A feszítőzabla hatásmechanizmusa miatt felerősíti a lovas karjainak hatását.

Pelham zabla

Pelham zabla[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pelham zabla a csikózabla és a feszítőzabla kombinációja. Lehet egyenes, a zablaszár felé enyhén meghajlított, úgynevezett félhold pelham, vagy a közepén egy ívvel kialakított pelham. A zablának négy karikája van, amihez a két kantárszárat csatolunk, de gyakran a két karikát szíjjal kötjük össze. Ehhez a szíjhoz csatoljuk a szárat, így nem kell két szárral lovagolni. Két szárral viszont jobb lovagolni, mert a lovas mindig azt a szárat mozgatja meg, amelyikre szükség van. Például, ha a ló feszeng és visz, akkor a feszítőszárat, de mikor puha, akkor felsőt. Ha dupla szárakat használunk, akkor a felső kettőnek közepes erősségűnek kell lennie, míg a lenti kettő erősebb hatást gyakoroljon a ló szájára. A pelham zablát elsősorban az ugrósportban alkalmazzák, amikor a lovat annak elrohanása miatt fel kell venni.

Hackamore[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hackamore kifejezést tévesen minden olyan kantárra alkalmazzák, ahol a kantárhoz nem tartozik zabla. A hackamore ősi típusát a westernlovasok használták és általában érzékeny szájú lovakra. A jelenlegi szabályok szerint a díjugratásban is alkalmazható. A szárak húzásával a hackamore orrszíja egyre szorosabbá válik és ez okoz diszkomfort érzést a lónak.

Nagykantár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagykantárnak nevezzük azt a speciális kantárt, amelyre két zablával van felszerelve. A belső egy csikózabla (ennek egy vékonyabb változata) a külső pedig egy feszítőzabla. Nagykantárral sokkal finomabb segítségeket lehet adni olyan lónak, amelyet már megfelelően belovagoltak. A díjlovaglásban magasabb osztályokban kötelező a nagykantár használata.

Speciális zablák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kimblewick[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Viszonylag durva hatású feszítőzabla, mely álladzólánccal felszerelt, külsőre egy D-zablára hasonlító zablatípus. A zabla D részén két lyuk van, mellyel a feszesség mértékét lehet állítani. A zabla létezik merev és csuklós kivitelben is. Díjugrató versenyeken használatos, elsősorban kemény szájú lovaknál.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Josee Hermsen: Lovak enciklopédiája. Ford. Horváth Ildikó. Ventus Libro Kiadó, 2006. ISBN 9789639546745
  • Kovácsy Béla, Monostori Károly: A ló és tenyésztése. OMGE Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1905.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • lovas Lovasportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap