Volksempfänger

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A „Volksempfänger”, azaz néprádió

A Volksempfänger (németül a „néprádió” megfelelője) típusú rádiókészülékeket a német Otto Griessing mérnök fejlesztette ki a náci Németország propagandaminisztere, Joseph Goebbels utasítására (innen ered a német szlengben elterjedő "Goebbels-száj" gúnynév is).

A Volksempfänger-program célkitűzése az volt, hogy széles néprétegek számára elérhetővé tegyék a rádiózást, illetve a rádiókészülékek megvásárlását. Joseph Goebbels felismerte, hogy az akkoriban újdonságnak számító kommunikációs eszköznek milyen propagandalehetőségei vannak és ezért a rádió vevőkészülékek minél szélesebb körben való elterjesztését kiemelten fontosnak tartotta.

A készülék története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eredeti Volksempfänger VE-301[1] modellt 1933. augusztus 18-án mutatták be Berlinben, az Internationale Funkausstellung Berlin kiállítás során. Az első VE-301 készülékeket az akkoriban meglehetősen alacsonynak számító 76 birodalmi márkás áron forgalmazták, ezen felül elkészült egy olcsóbb, 35 márkás modell is, a DKE38 (amelynek csúfneve Goebbels-Schnauze – „Goebbels ormánya” volt). Ezt követően számos újabb modell is elkészült, amelyeket a Volksempfänger, Gemeinschaftsempfänger, KdF (Kraft durch Freude), DKE (Deutscher Kleinempfänger) márkanevek alatt forgalmaztak.

A Volksempfängers típusú rádiókat úgy tervezték, hogy csak helyi rádióállomásokat fogjanak, vagyis elsősorban a nácik ellenőrzése alatt álló német rádiókat, míg más, külföldi rádióállomásokat (mint pl. a BBC World Service adása) nem lehetett fogni. Ennek érdekében a legtöbb Volksempfänger rádió nem volt képes a rövidhullámú frekvenciasávokat befogni és nem követte az akkoriban széles körben alkalmazott gyakorlatot, hogy a legnagyobb európai rádióállomások helyét bejelölték a hangológombon. Emiatt lényegében csak német, illetve az Anschluss után osztrák állomások voltak feltüntetve és az olcsóbb készülékeken nem is tüntették fel a frekvenciasávokat sem. A rádiók érzékenysége is igen alacsony volt, bár kis ügyességgel és technikai tudással lehetséges volt külföldi rádióállomásokat is befogni (elsősorban a BBC-t, amely a második világháború során jelentősen növelte adásainak teljesítményét).

A náci Németországban külföldi rádióállomásokat hallgatni bűncselekménynek számított, míg a németek által elfoglalt területeken a német állampolgárokon kívül bárkinek tilos volt bármilyen rádióadást hallgatnia (ezt a háború vége felé minden elfoglalt országban bevezették és tömegesen kobozták el a vevőkészülékeket).[2]

Az előírások megszegőire enyhébb esetben pénzbüntetés és a rádió elkobzása várt, súlyos esetben börtönbüntetés vagy halál. Ennek ellenére a németek által elfoglalt területeken az emberek megkísérelték elrejteni a készülékeket, illetve egyszerű rádióvevőket eszkábáltak, hogy továbbra is hallgathassák a külföldi rádióadásokat. Számos illegális kiadvány jelent meg, amely nyomtatott formában adta közre a rádióban bemondott híreket. A nácik ezt a rádióadások zavarásával igyekeztek megakadályozni.

A néprádió hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Volksempfänger készülékek propagandaértékét jól jellemzi, hogy Hitler építése, Albert Speer is megemlítette a nürnbergi tárgyalás során az utolsó szó jogán mondott beszédében.:


Hitler diktatúrája egy lényeges elemében különbözött minden korábbi diktatórikus rendszertől. Ugyanis ez volt az a diktatúra [...] amely teljes körűen felhasznált minden rendelkezésre álló technikai eszközt saját országának elnyomására. Az olyan technikai vívmányok, mint a rádió és a hangosbemondó, lehetővé tették, hogy 80 millió ember fosszanak meg a gondolat szabadságától. Csak így lehetett őket alávetni egy ember akaratának.[3]

Brit néprádió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Volksempfänger rádiók brit megfelelője volt a Utility Radio, amelyet a kormányzat által jóváhagyott tervek alapján számos brit üzemben készítettek csereszabatos alkatrészekkel, amely megkönnyítette a rádiók javítását is.A hasonló kialakítás mögött azonban más indok állt: a britek a háborús blokád miatt csak szűkösen hozzáférhető nyersanyagok minél jobb kihasználását akarták elérni a szabványos és olcsó készülék kifejlesztésével. A külföldi rádióállomásokat kis nehézséggel, de lehetett fogni ezeken a rádiókon is, bár ezt az Egyesült Királyság kormánya nem támogatta a háború alatt (de nem volt törvénybe ütköző cselekedet).

A Volksempfänger mint kulturális szimbólum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A "VE-301" rövidítésben a "VE" a készülék megnevezését takarja ("Volksempfänger"), míg a "301"-es szám az 1933. január 30-i dátumra utal ( 30/1), ugyanis ezen a napon lett Adolf Hitler Németország kancellárja.
  2. A holland ellenállási mozgalom múzeumának leírása a rádióbeszolgáltatás időszakáról (angolul)
  3. Snell, The Nazi Revolution, p. 7

A német néprádióval foglalkozó könyvek és egyéb kiadványok listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németül:

  • Ansgar Diller: Der Volksempfänger. Propaganda- und Wirtschaftsfaktor. In: Mitteilungen des Studienkreises Rundfunk und Geschichte 9/1983, S. 140-157
  • Michael P. Hensle: Rundfunkverbrechen. Das Hören von "Feindsendern" im Nationalsozialismus, Metropol: Berlin 2003, ISBN 3-936411-05-0
  • Wolfgang König: Der Volksempfänger und die Radioindustrie. Ein Beitrag zum Verhältnis von Wirtschaft und Politik im Nationalsozialismus. In: Vierteljahreshefte für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte 90/2003, S. 269-289
  • Wolfgang König: Mythen um den Volksempfänger. Revisionistische Untersuchungen zur nationalsozialistischen Rundfunkpolitik. In: Technikgeschichte 70/2003, S. 73-102
  • Wolfgang König: Volkswagen, Volksempfänger, Volksgemeinschaft. "Volksprodukte" im Dritten Reich: Vom Scheitern einer nationalsozialistischen Konsumgesellschaft, Ferdinand Schöningh: Paderborn et al. 2004, ISBN 3-506-71733-2
  • Conrad F. Latour: Goebbels' "außerordentliche Rundfunkmaßnahmen" 1939-1942. In: Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte 11/1963, S. 418-435.
  • Daniel Mühlenfeld: Joseph Goebbels und die Grundlagen der NS-Rundfunkpolitik. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 54/2006, S. 442–467.
  • Uta C. Schmidt: Der Volksempfänger. Tabernakel moderner Massenkultur. In: Inge Marßolek/Adelheid von Saldern (Hg.): Radiozeiten. Herrschaft, Alltag, Gesellschaft (1924-1960), Vlg. f. Berlin-Brandenburg: Potsdam 1999, S. 136-159, ISBN 3-932981-44-8
  • Kilian J. L. Steiner: Ortsempfänger, Volksfernseher und Optaphon. Entwicklung der deutschen Radio- und Fernsehindustrie und das Unternehmen Loewe 1923-1962, Essen: Klartext Vlg. 2005, ISBN 3-89861-492-1

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Volksempfänger témájú médiaállományokat.