Kedves Elnök úr!
Ezt a levelet Önnek írtam,
Amit most az úr olvas,
ha van rá ideje.
Tegnap kaptam meg
az általános mozgósítási behívómat,
hogy menjek a háborúba szerdán.
Kedves Elnök úr, én
nem megyek!
Itt a Földön nem azért vagyok,
hogy embereket öljek!
Nem tudom az urat ez megijeszti,
de úgy döntöttem,
hogy dezertálok.
A születésem óta
már láttam apám halálát
és testvéreimét,
és a gyerekeim könnyeit is.
Anyám sokat szenvedett,
A sírban van már,
és fütyül a bombákra.
A hernyókra is fütyül.
Amikor hadifogoly voltam
a feleségemet elrabolták,
a lelkemet is elrabolták,
még a kedves emlékeimet is.
Holnap pitymallatkor
az ajtót be fogom zárni
és lelépek.
Majd koldulok kenyérért
a francia utakon
Bretagne és Provence között,
és azt mondom mindenkinek:
Ne engedelmeskedj!
Utasítsd el a háborút!
Ne menj háborúba,
Térj ki a harc elől.
Ha vér kell,
adja Ön a vérét, uram!
Képmutató ne legyen,
kedves Elnök úr!
Ha a nyomomat követik,
mondja meg a csendőreinek,
hogy nincs fegyverem,
nyugodtan lőjenek csak le.
Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. A 975-ös autóbuszhoz vezető átvágások közül ez volt a leghosszabb. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg; szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit. Erre már megállt, de a madár ekkor hamis hangot ütött meg, és madárnyelven csúnyákat dünnyögve csőre között, dühösen tovarepült. Amadis Dudu tovább dúdolta a dalt, és folytatta útját. De aztán ő is gikszelt, és káromkodásra fakadt.
