Viking–1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Viking-1
Viking Lander model.jpg
A Viking űrszondák élethű modellje

Ország  Amerikai Egyesült Államok
Űrügynökség NASA
Küldetés típusa leszállóegység
Küldetés
Célégitest Mars
Indítás dátuma 1975. augusztus 20.
Indítás helye SLC–41
Megérkezés 1976. június 19.
Küldetés vége 1982. november 13.
Időtartam 2245 sol
Az űrszonda
Tömeg 3527 kg
Energiaellátás 620 W
Keringő egység
Pálya Hohmann-pálya
Periódus 24,66 óra
Apoapszis 32 800 km (kezdeti pálya)
Periapszis 1514 km (kezdeti pálya)
Leszállóegység
Leszállás helye Chryse Planitia
Mars transparent.png22.697° É 48.222° Ny
Fékezés módja Ejtőernyő
Fékezőrakéta

A Viking–1 az Egyesült Államok első olyan űrszondája volt, amelyet a NASA a Mars felszínére küldött. A szonda felbocsátására szervezett Viking-program keretében Viking–2 néven egy ikerszonda is sikeresen Marsot ért. A páros küldetés célja a marsi élet nyomainak felkutatása volt.

A szonda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az USA első, leszállásra szánt marsszondája két fő egységből állt: leszállóegységből és keringő egységből. A szonda együttesen elérte a 3527 kg-os tömeget, amelyből a leszállóegység 572, a keringő egység 883 kg üres tömeget képviselt. A szondával az első hosszútávú, komplex marsi megfigyelési program végrehajtását irányozták elő a tervezők. A leszállóegység/keringő egység páros egymást kiegészítve mind lokális, mind globális információkat tudott szolgáltatni a vörös bolygóról.

A leszállóegység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szonda leszállóegységét a marsi légkörbe való belépés túlélésére, sima talajtérésre és végül tudományos program elvégzésére tervezték. A szonda teste egy szabálytalan hatszög alakú vázszerkezetre épült: a hatszög hosszabbik oldalon 1090 mm, a rövidebb oldalon 560 mm volt. A talajon három, lökéscsillapítóval felszerelt, 1,3 méter magas láb tartotta meg a szondát, amelyek kör alakú talpakban végződtek. A földi felszállás előtt gondosan sterilizálták a leszállóegységet, majd hermetikus burkolattal látták el, amely az ellen védte az egységet, hogy valamilyen földi mikroorganizmus hozzáférkőzhessen és azt elvigye a Marsra (és esetleg azt mutassa ki marsi élőlényként a kísérletek során). Ilyen földi mikrobafertőzés egyébként korábban a Surveyor-programban is történt, a Surveyor–3 a Holdra vitt streptococcus mitis baktériumokat.

A leszállást ejtőernyő és fékezőrakéták kombinált alkalmazásával hajtotta végre a Viking–1 (egy 16 méter átmérőjű fő fékezőernyő lassított 1,5 km magasságig, majd ott fékezőrakéták kapcsolódtak be automatikusan és egészen a talajtérésig működésben maradtak). A fékezőernyők egy szokatlanul hosszú, 30 méteres függesztéken kapcsolódtak a szondatesthez. A marsi légkör ugyan ritka, de még mindig komoly hőterhelést jelent a leszállás – a Viking szondák 1500 °C-ra hevültek a légköri súrlódástól így a szondát hőpajzzsal is felszerelték. (Összehasonlításul: a földi légköri visszatérésnél elméletileg 7500 °C is kialakulhat, a megszokott hőmérsékleti csúcsérték is 2000 °C fölött van.) Az egység energiaellátását két darab SNAP-19 plutónium generátor biztosította. Ez az eszköz – hivatalos nevén radioizotópos termoelektromos generátor (RTG – a plutónium-238 izotóp felhasználásával termel elektromos áramot. A viszonylag kisméretű (28 cm magas, 58 cm átmérőjű) generátorokat a szonda két átellenes oldalán rögzítették. Ez az energiaforrás 30 W teljesítményt szolgáltatott folyamatosan, 4,4 V feszültség mellett. Ennek az energiaforrásnak egy másik altípusát, a SNAP-27-et használták az Apollo-program során az ALSEP műszerkészlet energiaellátásához. Tervezői azért választották ezt az energiatermelési módot, mert így folyamatos működést lehetett biztosítani, nem függött a szonda a megvilágítási viszonyoktól és a portól – a napelem ugyanis éjszaka nem termel áramot, és ahogy koszolódik, úgy romlik a hatásfoka. A választás sikeres volt, a szonda áramellátása 6 évig folyamatos volt.

Az első fotó a Mars felszínén

A leszállóegység leszállás közbeni önálló repülését több rakétarendszer biztosította. A fékezőrakéták négy külön csokorban helyezkedtek el a testen, összesen 12 fúvókával. A rendszer 32 kN tolóerőt produkált, ezzel 180 m/s-os sebességváltozásra tudta késztetni a nagy tömegű szondát. Emellett a program szerint a szerkezet különböző tengelyek körüli elfordítását is ezen fúvókák aszimmetrikus működtetésével lehetett megoldani. A hajtóanyag hidrazin volt. A leszállás utolsó fázisában bekapcsolódó leszállórendszer rakétáiból hármat szereltek 120 fokonként a szonda vázára. Ezek a hidrazin-hajtóművek sokkal erőteljesebbek voltak, és a tolóerejük is változtatható volt 275 N és 2667 N között. A hajtóanyagul használt hidrazint felszállás előtt tisztítási eljárásnak vetették alá, hogy a talajjal érintkezve ne szennyezze be azt.

A kommunikáció két 20 W-os erősítővel megtámogatott 20 W-os adón keresztül zajlott, parabolaantennával közvetlenül a Földdel lehetett összeköttetést teremteni, – a Föld és a Mars helyzetétől függően – 253-1012 bit/másodperc átviteli sebességgel. Rendelkezésre állt még egy kisebb teljesítményű antennarendszer is, tartalékul. Ezen kívül egy 30 W-os UHF rádióadó a keringő egységet átjátszóadóként használva tudott adatokat sugározni, ennek adatátviteli sebessége 16 200 bit/másodperc volt. Az adatok tárolására egy 40 Mbit tárolókapacitású magnetofon szolgált, valamint a fedélzeten helyet kapott egy 6000 parancsszót memóriájába fogadni képes fedélzeti számítógép.

A "hasznos tömeg" a szonda műszerparkja volt, összesen 91 kg tömeggel. A Viking–1 műszerei:

  • panoráma kamera (2 db)
  • gázkromatográffal egybeépített tömegspektrometria
  • szeizmométer
  • meteorológiai állomás
  • talajmintavevő kar

A Viking–1 leszállóegységét 1982 januárjában átkeresztelték Thomas Mutch Emlékállomásra, a nem sokkal korábban hegymászóbalesetben elhunyt bolygókutató tiszteletére.

A keringő egység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Viking–1 keringő egysége kettős feladatot látott el. Egyrészt maga is tudományos megfigyelési programot végzett, másrészt rádiós átjátszó állomásként funkcionált a leszállóegységnek. Felépítése a Mariner–9-en – egy 1971-ben a Marshoz küldött sikeres szondán – alapult. Az alap platform, az űrszonda teste egy 2,5 méter fesztávolságú nyolcszög volt, négy hosszabb (1397 mm-es) és négy rövidebb (508 mm-es) oldallal. Az alap platformon összesen 16 különböző moduláris műszerrekeszt helyeztek el – hármat-hármat a hosszú, egyet-egyet a rövidebb oldalakon. A keringő egység (leszálló egység alul levő csatlakozási pontjától a hordozórakéta felül elhelyezett rögzítési pontjáig – 3,29 m magas volt. A kibocsátott napelemtáblákkal 9,7 m fesztávolságú volt. Tömege feltöltve 2328 kg volt, amelyből a hajtóanyag 1445 kg-ot tett ki.

A Naprendszer legnagyobb hegye a Marson, az Olympus Mons a Viking Orbiter képén

A keringő egység energiaellátását napelemekkel oldották meg. A négy napelemszárnyon 34 800 fényérzékeny cella termelt energiát (15 négyzetméteren), összesen 620 W-ot. Emellett rendelkezésre állt energiatárolásra 2 db 30 Ah-ás nikkel-kadmium akkumulátor is. A stabilizációt 6 giroszkóppal, a Napra és a csillagokra tájolt navigációs rendszerrel oldották meg. A szonda hossztengelyét a Napra stabilizálták, a szenzorok a Nap helyzetéhez képest nem engedték meg a tengely bólintó, vagy legyező irányú elmozdulását, a tengely körüli nem kívánt elfordulást pedig a Canopusra irányzott csillagérzékelő szenzor akadályozta meg. A kétoldalú kapcsolatot több rádióadó tette lehetővé: egy 20 W teljesítményű, 2,3 GHz-en sugárzó, és egy 8,4 GHz-en forgalmazó adó, az előbbihez 2 db TWTA erősítő csatlakozott. Az adatok fogadását egy 2,1 GHz-en működő vevő biztosította a 1,5 méter átmérőjű parabolaantennán és egy másik (kisebb teljesítményű) fix rúdantennán keresztül. A tudományos adatok tárolására egy kazettás magnetofont használtak, amelynek 1280 Mbit tárolókapacitása volt.

A tudományos műszerek egy csoportjának (a légköri vízpára mérőeszközének, az infravörös térképező kamerának és a látható fény tartományában működő kamerának) külön, hőmérsékletszabályozott, forgatható rekeszt alakítottak ki a fő platformon. A műszerpark összesen 72 kg-ot tett ki az össztömegen belül.

A küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Viking–1 programját eredetileg nem szabták hosszúra a tervezők, a leszállóegység 60 napos, a keringő egység 90 napos küldetést kapott. Ezzel szemben a berendezések hosszú élettartama miatt a küldetést évekkel lehetett kiterjeszteni, a keringő egységét 4 évvel, a leszállóegységét több mint 6 évvel.

Az odaút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Viking űrszonda egy Titan/Centaur rakétán indult Cape Canaveral-ről 1975. augusztus 20-án. A repülés 10 hónapig tartott, addig a szonda készenléti állapotban működött.

A műveletek 40 nappal a marsi keringési pályára állás előtt kezdődtek, a Viking–1 berendezéseinek felébresztésével, műszerkalibrációkkal, pályakorrekcióval, és megfigyelésekkel. Ekkor egy komoly probléma merült fel: a hajtóanyagtartályok nyomás alá helyezéséhez használt hélium-rendszer kilyukadt. A hélium nem elszökött, hanem a hajtóanyag és oxidálóanyag tartályokba ürült, kritikusra emelve a tartály belső nyomását, robbanással fenyegetve az űreszközt. A megoldás két – soron kívüli – pályakorrekció volt, amely ugyan feleslegesen fogyasztott a hajtóanyagból, de a kritikus érték alá csökkentette a nyomást – igaz, hogy eltolta a marsi pálya beérkezési pontját.

Öt nappal a Mars körüli pályára állás előtt aktiválódott a szonda kamerája és ekkor láthatott először az emberiség jó felbontású, színes felvételeket a külső bolygószomszédunkról. 1976. június 19-én kezdett Mars körüli pályára állni. Kezdetben 1514x50 300 km-es elnyújtott ellipszis volt, amelyet 42,6 óra alatt járt be. Később, június 21-én a pontosabb leszállás érdekében tovább alakították a Mars körüli pályát, a végső pálya 1514x32 800 km, a keringési idő 24 óra 39 perc 36 mp volt.

A leszállás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fő küldetési célra, a leszállásra az Egyesült Államok államalapításának bicentenáriumi ünnepségei keretében, 1976. július 4-én, a nemzeti ünnepen került volna sor, de a Mars körüli pályáról készített fényképek alapján az eredetileg kiválasztott leszállóhely nem volt megfelelő, ezért a mérnököknek újat kellett választaniuk a korábban tartaléknak jelöltekből. (Ez volt a világ első olyan bolygókutatási programja, amelyben a leszállóegység számára a szonda saját felmérései alapján – in situ – választottak biztonságos leszállóhelyet.) A szonda képeinek felbontása elég rossz volt, 100 méter volt a legkisebb kivehető képpont – "amerikai mértékegységben": mint egy baseballstadion –, ezért a hatalmas areciboi rádiótávcsővel próbáltak részletesebb képet kapni a kiszemelt felszíni részről. A radarmérések ellentmondtak a fényképeknek (ahol a képek sima felszínt mutattak, ott a radar hepehupás felszínt). Végül a mérések alapján az eredeti helytől kissé nyugatra megtalálták a megfelelő helyet.

A leszállásra végül csak a tervezetthez képest két héttel később, 1976. július 20-án került sor. Ennek keretében a leszállóegység levált a keringő egységről 8:51-kor (UTC), és három óra múltán – 11:56:06-kor (UTC) – sikeresen leszállt a Chryse Planitia síkságán.

A leszállás előtt először a 4 km/s keringési sebességet kellett lecsökkenteni fékezőrakétákkal. Ezt követően a szonda szabadesésben zuhant a felszín felé, ballisztikus pályán, csak a légkör súrlódása lassította. 6 km-es magasságban a leszállóegység már csak 250 m/s sebességgel repült, ekkor aktiválódott a főernyő. Ez 45 másodperc alatt 60 m/s-ra csökkentette a zuhanás sebességét. Az ejtőernyőnyitás után 7 másodperccel levált a hőpajzs, majd további 8 másodperc múlva kinyílt a három láb is. 1,5 km magasságban beindultak a leszálláshoz használt fékezőrakéták és 40 másodperc alatt 2,4 m/s-ra lassították a süllyedést (a 18 rakétafúvókát úgy tervezték, hogy leérkezve a talajra ne okozzanak 1 °C-nál nagyobb hőmérsékletváltozást a talaj legfelső, maximum 1 mm-es rétegében). A szonda végül ezzel a sebességgel simán, problémamentesen ért a talajra.

A NASA a szonda ereszkedését is tudományos adatgyűjtésre használta. A védőburkolaton két főműszer is helyet kapott, melyek a légköri ereszkedés közben vizsgálták a külső környezetet: egy „felső légköri tömegspektrométer” és egy „késleltetett potenciál analizátor”. Emellett nyomás- és hőmérséklet-érzékelők is rögzítették ereszkedés közben az atmoszféra adatait.

Marsfelszíni vizsgálatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szonda a leszállást követően szó szerint azonnal megkezdte az adatok közvetítését, 25 másodperccel a leszállás után elkezdte az első panorámafelvétel sugárzását. Ez a kép egy apróbb-nagyobb kövekkel behintett síkságot tárt fel, a távolban pár lankás dombháttal. (Érdekes eset volt az első kép fogadása: a NASA szakemberek türelmetlenek voltak és helytelen színekkel látták el és tették közzé az első képet. A képek nyersen, fekete-fehéren érkeztek, a színeket különböző szűrők alkalmazásával jelenítették meg, ám a kalibrációs színskála képe csak később érkezett meg a rádión sugárzott adatfolyamban, amit nem vártak meg, hanem a képanalizáló szakember abból a hibás feltételezésből indult ki, hogy az ég kék. A valós színek szerint elkészített kép még furcsább volt, az ég rózsaszín volt rajta és a többi szín is már árnyalatot kapott.

A Viking-1 első panorámafotója a felszínre érkezés után

A szonda legfontosabb programjának a leszállóegység kutatásai számítottak, a tervezők az egykori vagy jelenbeli marsi élet jeleinek megtalálását bízták a szondára. A kísérletek kiindulási pontja az a feltételezés volt, hogy marsi élet is csak vizet tartalmazó talajban lehet. A kísérletek a következők voltak:

  • hőbontásos kísérlet: Ez abból a feltételezésből indult ki, hogy az esetleges marsi élőlények anyagcseréjének a légkör szén-dioxidja lehet az alapja, és a szén beépül az organizmusok szervezetébe (fotoszintézis útján). Ehhez az ásókarral talajmintát vettek, 15-17 Celsius-fokon működő inkubátorba helyezték és radioaktívan jelzett szén-dioxid, illetve szén-monoxid gázt fújattak be, mint kvázi marsi légkört. A talajt xenonlámpával világították és öt napig tenyésztették (az egymás után végzett kísérleteknél a xenonos megvilágítást néha elhagyták). Az inkubálási időszak végén a talajmintát 625 °C-ra hevítették és figyelték, hogy van-e a távozó gázokban a radioaktívan jelölt molekulákból. A kísérletsorozat során fordult elő pozitív és negatív eredmény egyaránt, így ez a kísérlet nem döntötte el a kérdést egyértelműen.
  • radioaktív tápoldatos kísérlet: Ennek során az volt a feltételezés, hogy egyes marsi organizmusok képesek a szerves anyagok lebontására és a szén kivonására. Ezért ismét marstalajt tenyésztettek, ezúttal marsi légkört engedve az inkubátorba. A talajt radioaktívan jelzett tápoldattal kezelték, hogy majd abból a talajban esetleg benne lévő élőlények „táplálkozni fognak”. A 11 napon át folyó tenyésztéstől azt várták, hogy az inkubátor légkörében a folyamat során emelkedik a radioaktivitás. Meglepő módon a kísérlet első két órája során a sugárzás szintje jelentősen emelkedett, majd utána nem történt semmi. Mintha valóban lett volna ott élőlény, amely aztán hamarjában elpusztult. De a tudósok szerint a sugárzás kémiai reakciók miatt is emelkedhetett, ezért ezt sem vették perdöntő kísérleti eredménynek.
  • gázcserélődési kísérlet: A kísérlet arra a kérdésre kereste a választ, van-e olyan marsi élőlény, amely belélegzi a marsi légkört, majd átalakítva azt, másmilyen gázt bocsát vissza a légkörbe. Gázkromatográffal folyamatosan figyelték a mintákat, hogy megváltozik-e az inkubátor légkörének összetétele, megjelennek-e a preparált gázok a légkörben. A többször végzett kísérletsorozat az előzőekhez hasonlóan többször hozott pozitív és negatív eredményt is, azaz a kémiai folyamatokra is ráfogható eredmények itt sem döntöttek perdöntően.

Az élet jeleinek keresésén kívül a marsi környezet megfigyelését célzó kutatási programot is végzett a szonda. Az egyik láb tetején elhelyezett meteorológiai állomás a hőmérsékletet, légnyomást, a szél irányát és sebességét mérte. A napi hőmérséklet -14 °C és -77 °C között változott a leszállóhelyen (a testvérszonda másik féltekén levő leszállóhelyén sokkal szélsőségesebb, +4 °C és -120 °C közötti hőmérsékletviszonyok uralkodtak). A légnyomásértékek fél éves periódusban mutattak változást. A marsi télen a légkör fő alkotóelemét jelentő szén-dioxid kifagy az alacsony hőmérsékleten, csökkentve a légkörben levő mennyiséget, ezzel a légnyomást is. A Viking–1 6,8 mbar nyomást mért a déli félgömb telén – amikor a déli jégsapka kiterjedése a legnagyobb volt – és 9 mbar-t, amikor a legmagasabb volt a légnyomás, míg a Viking-2 északi féltekén mért légnyomásbeli szélsőértékei 7,3 és 10,8 mbar voltak (összehasonlításul a földi átlagos légnyomás 1000 mbar). A marsi szelek mérése az előzetesen várthoz képest már eredményeket hozott: a szelek sokkal kisebb sebességet értek el. A kutatók feltételezései szerint a nagy porviharok nagyon erős szeleket feltételeznek, ám a szonda a több éves programja során sem mért 120 km/h-nál nagyobb szélsebességet, az átlag pedig jóval ez alatt volt. A Viking–1 egyetlen sikertelen kísérlete a marsi rengések méréséhez kötődött, ugyanis a leszállóegység szeizmométere a leszállás után nem lépett működésbe.

A felszíni küldetés 2245 sol után 1982. november 13-án ért véget, egy rossz parancs miatt. A mérnökök szerettek volna egy új szoftvert feltölteni az akkumulátorok feltöltési metódusának megváltoztatására és az áramtárolási kapacitás megnövelésére, ám a feltöltéskor felülíródott az antennamozgató szoftver néhány sora is. A következő hónapok kísérletei a szondával való kapcsolatfelvételre és az antenna újrapozícionálására mind kudarcot vallottak.

A Mars körüli keringés megfigyelései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Marsi Arc környezete a bolygó Cydonia nevű vidékén
A Marsi Arc közelről

Az eredeti tervek szerinti küldetés 1976. november 5-éig, a Nap-Föld-Mars együttállásig tartott, amikor a Mars a Nap mögé kerül és szükségszerűen megszakad egy időre a kapcsolat a szondával.

A küldetés kibővített (terven felüli) része, 1976. december 14-én kezdődött, amint a bolygó előkerült a Nap takarásából. Ennek keretében a pálya marsközelpontját 300 km-re vitték le a kezdeti 1500-ról. Ezzel nagymértékben javítottak a készíthető fényképek felbontásán. Később fokozatosan, keringésről keringésre emeltek a marsközelponton és a marstávolponton is. Végül, mielőtt a szonda végképp elfogyasztotta volna a rendelkezésre álló, pályakorrekciókra használt hajtóanyagot, a pályát 320x56 000 km-re alakították át. Ezen a pályán maradva a Viking–1 2019-ig maradhat a bolygó körül úgy, hogy nem lép be az atmoszférába, és nem zuhan le a felszínre. A manővereket 1980. augusztus 7-én fejezték be, addig 1489 keringést végzett az űrszonda, ezt tekintjük a küldetés végének.

A keringések során – a két orbiter képeit összesítve – 52 000 fotó készült, ezekkel a bolygó felszínének 97 százalékát sikerült lefedni. A földi kémműholdak előző generációját jelképező fotótechnikával az egész bolygót befogó képeken 300 méter körüli, míg a marsközelponton való áthaladáskor készített közelképeken 8 méter körüli felbontóképesség volt elérhető. A globális lefedettséget biztosító képeken hatalmas kanyonrendszerek, kiszáradt folyóvölgyek bontakoztak ki, a becsapódásos kráterek és a gigantikus vulkánok mellett. A Viking orbiterek legnagyobb eredménye ez az átfogó információtömeg a Marsról.

A keringő egységek a fényképezés során egyedi felfedezéseket is tettek. A Viking–1 egyik ilyen nagy sajtóvisszhangot keltő felvétele a Marsi Arc volt. A Marsi Arc egy másfél kilométer átmérőjű hatalmas sziklatömb, amelyet már 1976. július 25-én, a küldetés legelső szakaszában fotózott a szonda a Cydonia nevű területen. A Marsi Arc a Földről is megfigyelhető, sok találgatásra okot adó képződmény. Sokak szerint értelmes lények által faragott szoborfejről van szó, ám ezt később a Mars Global Surveyor sokkal jobb felbontású kameráinak felvételei cáfolták.

A Phobos hold a Viking-1 három képéből készült montázsán

A Viking–1 másik, kevésbé ismert részfeladata a Mars holdjainak fényképezése volt. A keringő egység többször is elrepült a Mars holdjai, a Phobos és a Deimos mellett. Ezek során a történelemben először készültek jó felbontású képek a két kis égitestről.

A fényképezés mellett a légkörről is globális adatokkal szolgáltak a keringő egységek. A Viking–1 infravörös hőtérképező kamerájával a felszíni és légkörbeli hőeloszlást, a légköri vízpára-érzékelővel pedig a légkör nedvességtartalmának eloszlását vizsgálták. A megfigyelések felfedték, hogy az északi jégsapka főként vízjégből áll, nem pedig szilárd szén-dioxidból (szárazjégből), mint ahogy azt korábban feltételezték.

Tudományos eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Viking űrszondák olyan hatalmas mennyiségű adatot szolgáltattak az évekig tartó működésük során, hogy azok teljes körét a mai napig nem dolgozták még fel a tudósok. Az eddig feldolgozott adatokból néhány fontos következtetés azonban már levonható:

  • A Mars felszíne egy vasban gazdag, nagymértékben oxidálódott agyagrétegből áll, amely nedvesség jelenlétében szabadjára engedi a megkötött oxigént.
  • A felszínen nem sikerült szerves molekulákat kimutatni (a legprimitívebb életnek sem volt nyoma).
  • A korábban távérzékeléssel sosem detektált nitrogén a marsi légkör fontos összetevője.
  • A marsi felszín rendkívül lassan változik, sokkal lassabb az erózió, vagy más felszínformáló erő hatása, mint a Földön.
  • A vízpára koncentrációja az évszakok során változik és a legnagyobb koncentráció a földrajzi helyek között vándorol. A nyár közepén az északi jégsapka pereme közelében a legnagyobb a koncentráció, amely a nyár második felében és ősszel az egyenlítő felé vándorol, miközben akár 30 százalékkal is csökken.
  • A marsi légköri nyomás 30 százalékkal is változik egy marsi év alatt, ahogy a szén-dioxidgáz kifagy a sarki jégsapká(k)ban, majd újra szublimál a légkörbe.
  • Az északi jégsapka főként vízjégből áll, a déli jégsapka viszont kifagyott szén-dioxidból.
  • Míg a vízpára főként csak az északi féltekén van jelen nagyobb mennyiségben a légkörben, addig maga a víz valószínűleg az egész marsgömbön megtalálható, felszín alatti (permafroszt) formában.
  • Az északi és a déli félgömb teljesen különbözik klímájában. Az északi félgömb páradúsabb, a déli szárazabb.
  • A porviharok, amik akár az egész bolygót elborítják, főleg a déli félgömbről indulnak ki.
  • A marsholdak alacsony sűrűségűek, ez átlagosan 2 g/cm3. Ez arra utal, hogy nem együtt keletkeztek a bolygóval, hanem befogott aszteroidák.
  • A szondák leszálló és keringő egységeinek rádiójeleit vizsgálva igazolták Albert Einstein relativitáselméletét, mivel a pálya egyes pontjain a Nap gravitációja által elhajlított rádióhullámok hosszabb idő alatt értek el a Földre, mint amikor a Naptól távol tartózkodott a szonda. Ez a teszt 0,1 százalékos hibahatárral dolgozott, azaz minden korábbinál pontosabban volt képes igazolni, vagy cáfolni az einsteini elméletet.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Almár Iván – Horváth András: Újra a Marson (Springer, 1997)

Külföldi források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]