Publius Vergilius Maro

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Vergilius szócikkből átirányítva)
Publius Vergilius Maro
Simone Martini - frontespizio per codice Virgilio - Biblioteca Ambrosiana - Milano.jpg
Egy Vergilius-kódex címoldali illusztrációja:
a költő a jobb felső sarokban álmodozik és költ
Élete
Született i. e. 70. október 15.
Andes
Elhunyt i. e. 20. szeptember 21. (50 évesen)
Brindisi
Nemzetiség római
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) epika,
Hatottak rá Homérosz, Callimachus, Ennius, Titus Lucretius Carus
Hatása Publius Ovidius Naso, Marcus Annaeus Lucanus, Publius Papinius Statius, Dante Alighieri Ludovico Ariosto, John Milton, John Keats, Jorge Luis Borges

Publius Vergilius Maro (Andes, Mantua közelében, i. e. 70. október 15. – Brundisium, ma Brindisi, i. e. 19. szeptember 21.) A Vergiliusként ismert római költő, Ovidius és Horatius mellett az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője. Neve korábban Virgilius alakban volt ismert. Legismertebb művei az Aeneis című eposz, a Georgica című eposz-„tanköltemény” és a Bucolica avagy Eclogák néven ismert tíz eclogából álló bukolikus gyűjtemény.[1]

Földműves családban született, azonban egészségi állapota lehetetlenné tette számára a fizikai munkát, ezért a falu bölcsei úgy döntöttek, hogy „csak tanulásra alkalmas”. E döntésnek köszönhetően városba, iskolába került ahol szónoklattant tanult, majd hivatásos szónok lett. Közben idillikus verseket írt a paraszti életről.

A római polgárháború idején Athénba menekült, itt ismerkedett meg Horatiusszal, akivel életre szóló szoros barátságot kötött. A polgárháború véget értével visszatért Rómába, ahol Augustus császár felszólította, hogy írjon egy tankölteményt a polgárháború dúlta falusi élet leromlását megakadályozandó, amelyből minél több parasztember tanulhatja meg a szántóföld és a legelő körüli tennivalókat. A mű címe „Georgica”, azaz „paraszti dolgok” volt.

A Georgica sikeressége után Augustus császár Vergiliust bízta meg a Róma és a római nép őstörténetét magába foglaló költemény megírására, hogy kerek, hivatalosnak mondható formát nyerjen az eredettörténet, az identitásról szóló hitvallás (más kérdés, hogy a kész mű enyhén szólva is nem kínál efféle kristályos képet, inkább egy a valósághoz közelebbi, sok ellentmondásról és sok rejtett problémáról árulkodó, mélyen átélt identitásról beszél). A tíz évig íródott költemény főhőse a legendás ősapa, Aeneas volt. Vergilius nem tudta befejezni e művét, kisebb részek töredékesen maradtak fenn. 51 évesen halt meg.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevében a Vergilius név és a Maro családnév etruszk származásra utal. Az előbbi név Itália tisztán etruszkok által lakott vidékein is ismert, a Maro – maru – eredetileg etruszk hivatalnoki cím volt. Vergilius édesanyja, Magia Polla is etruszk nevet viselt, akárcsak édesapja – a költő nagyapja –, Magius is, aki viātor, azaz bírósági hírnök volt. A falu neve, ahol Vergilius született, gall eredetű, ez arra utal, hogy lakossága jóval a költő születése előtt vándorolt be Galliából. Maga a település Mantua körzetéhez tartozott, amelyről egy korabeli közmondásként fennmaradt hexameter így szól: Mantua Tuscōrum trans Pādum sōla reliqua („az etruszkok Mantuája maradt fönn egyedül a túlsó partján”, idősebb Plinius: Naturalis historia, III.130). A várost – több más etruszk városhoz hasonlóan – az alvilági isteneknek szentelték, nevében is magában hordozta az alvilági istenek megnevezését (mantu). Az alapító etruszkokhoz később három másik, különböző törzsből származó népcsoport csatlakozott, a venétek, az umberek, és a már említett gallok. Vergilius az Aeneisben talán ezért beszél az ősök sokaságáról, bár hangsúlyozza, hogy a város ereje az etruszk vérből sarjad:


Mantua, dús te az ősökben, ha kevert is a fajtád,
mert három faj alatt négy-négy törzs él kebeledben,
ám te vagy úr rajtuk, tuscus vérség erejével.

Aeneis, X.201–203

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

5. századi ábrázolás Vergiliusról

Vergilius Cnaeus Pompeius Magnus és Crassus első konzulátusa idején született. A toga virilist 15 éves korában, i. e. 55-ben kapta meg, pontosan azon a napon, amelyen Titus Lucretius Carus, a híres költő-filozófus meghalt. Ezután apja segítségével retorikát tanult: előbb Cremonában, majd Mediolanumban (a mai Milánóban), végül Rómában. Epidus volt a mestere. Tanulótársa volt Marcus Antonius és Octavianus, a későbbi Augustus császár. Tanulmányai befejeztével ügyvédként kezdett tevékenykedni, de ókori források szerint mindössze egyetlen perben vett részt, és abban is igencsak bátortalan, képzetlen szónoknak bizonyult.

I. e. 44-ben meggyilkolták Caius Iulius Caesart, s gyilkosai Philippinél i. e. 42-ben csatát vesztettek Antoniusszal és Octavianusszal szemben. Mivel Cremona Caesar gyilkosai oldalán állt, ezért területét – s mivel ez nem volt elég, így Mantuáét is – „jutalomként” felosztották a győztesek között. Vergilius segítséget kért birtoka megmentése érdekében egykori tanulótársaitól, így sikerült kis birtokát megmentenie, életét – ókori életrajzainak tanulságai szerint – a szomszédságában letelepített veteránok mégis fenyegették.

Mivel a szónoki pályán nem tudott eredményeket elérni, a filozófia felé fordult, s egyre inkább vonzotta Nápoly környéke. Egy hadrumentumi villa mozaikján korabeli ábrázolása is fennmaradt: magas termetű, sötét bőrű férfi, paraszti arcvonásokkal, labilis egészséggel. A hagyomány valóban gyakran említi, hogy gyakran kínozta gyomor-, torok- és fejfájás, sőt előfordult, hogy vért hányt. Mivel már ötvenegy évesen meghalt, több mint valószínű, hogy ez az állapot már harmincas éveiben is jellemezte. Igen keveset evett, illetve ivott, s előnyben részesítette a fiúszerelmet[forrás?]: egy fennmaradt anekdota szerint egy barátja el akarta csábíttatni egy híres, tapasztalt római hetérával; idősebb korában a nő beismerte, hogy ez nem sikerült.

Férfikor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azzal, hogy a polgárháborúban elvesztett birtokait egykori tanulótársa, Octavianus segítségével nyerte vissza, ezzel lekötelezettjévé vált úgy a későbbi császárnak, mint annak politikájának. Ettől kezdve birtokaira visszavonulva hosszas vívódás után a filozófiának, később teljesen a költészetnek szentelte életét. Erre a fordulatra egy kis költemény céloz az Appendix Vergiliana című gyűjteményben, amely még Catullus stílusában íródott. Ebben a versikében elbúcsúzik a retorikától és az ékesszólás néhány megnevezett tanítómesterének bombasztikus stílusától. Egy máshonnan már jól ismert fordulattal egybecsengően nevezi ezeket az embereket „az ifjúság üresen pengő cimbalmának”. Egyúttal elbúcsúzik az összes szeretett ifjútól is. Szeirón (latinosan: Siron) mondásai nyomán az aszketikus epikureizmust választotta, amelynek célja nem maga a gyönyör, hanem a gyönyörtelenség elkerülése. Elutasította magától még az édes múzsákat (a Camenákat) is, és mindössze annyit engedett meg nekik, hogy néha-néha meglátogassák írólapjait:


A boldog révbe küldjük most hajónkat,
Hallgatva nagy Sironnak bölcs tanácsára,
Elűzünk minden gondot életünkből ma.
Ti is, Camenák, innen menjetek gyorsan,
Édes Camenák, – mert szóljunk igazságot –:
Édes volt véletek, hát jöjjetek mégis
Papirjaimhoz, ám csak bölcsen és néha.

– Appendix Vergiliana, Catalepton 5.

Vergiliust ábrázoló mozaik

Talán néhány évvel később Vergilius megvette Siron Nápoly környéki kis birtokát (erről az Appendix Vergiliana Catalepton név alatt fennmaradt szakaszának 8. versikéje tanúskodik), és családjával együtt odaköltözött. Végrendeletet készített, amelyben megnevezett egy féltestvért (akinek az apja Magia Polla második férje volt), mint jelentős vagyona örököseinek egyikét. Ehhez a vagyonhoz egy római ház is tartozott az Esquilinuson. Apját abban a házban helyezte el, amely korábban Sironé volt. Noha epikureista felfogásban élt[forrás?], ez nem zárta ki rajongását akár egy élettelen tárgy iránt sem:


Ó, kicsi villa, ki Siron birtoka volt, s te szegény föld,
néki valódi vagyon, s úrrá tette e kincs,
most neked én magamat, s velem együtt mind, aki kedves
volt valaha, – s hallom: kész odahagyni honát
űzve – ajánlom, apám legelébb. Hát légy, ami egykor
őneki Mantua volt, és azelőtt Cremona.

– Appendix Vergiliana, Catalepton 8.

A rossz emlékű észak-itáliai városok helyébe Nápoly lépett a költő életében. A nápolyiak Vergilius nevét görög nyelvükön Partheniosznak fordították, ami ez esetben nem „szűzfit” jelent, hanem szűziest.

Vergilius életét e pontig úgy lehet elbeszélni, hogy költői munkásságáról nem ejtünk szót, noha az utókor őt mint költőfejedelmet ismeri, a költészet tette ismertté és – pártfogói, leginkább Maecenas jóvoltából – gazdaggá. A költészet lett a főszereplő Vergilius életének további huszonegy esztendejében. Azt, ami azelőtt költészetnek számított számára (éspedig még nem saját módján, mert saját hangjához még nem jutott el), azt önkéntelen képletességgel a „chartákkal”, írólapokkal személyesítette meg, amelyeket a múzsák néha-néha meglátogatnak. Az Appendix Vergiliana anyaga, noha sok költemény a gyűjteményben minden bizonnyal nem az ő műve, még messze áll attól a szinttől, amelyet későbbi munkáiban hoz.

Költői pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bucolica[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vergilius V. eclogájának 1542-ben készült olasz nyelvű fordítása. Ismeretlen fordító munkája

A sajátosan vergiliusi költészet nyitánya a „Bucolica”, vagyis a költő tíz eklogája (azaz: válogatott költeménye). Ezek Theokritosz eidüllonjainak (idilljeinek) mintájára megalkotott párbeszédes formában íródott művek. Annak az idillnek a kezdetét, amely az első ekloga élén áll, és feltehetőleg egy „hazulról” érkezett „jó” hír hatására keletkezett. Legjobban úgy lehet jellemezni, hogy a bevezető sorok tiszta, egyszerű körvonalú strófát alkotnak. A kezdőszavak kompozíciója a világos és a sötét magánhangzók váltakozásán alapul, ez a latin nyelvű eredetiben figyelhető meg a legjobban:


Tītyre, tū patulæ recubans sub tegmine fāgī

– Eclogae, I.1

A szöveg hangzása a pásztorfuvola hangjára emlékeztet. Az archaikus latin irodalomban a költői nyelv ehhez hasonló szómágiás eszközei igen-igen kedveltek voltak, s ezeket Vergilius jól ismerte. Ilyen zenei harmóniát, teljességet mindazáltal kevesen voltak képesek elérni. Az első öt verssort Vergilius ókori magyarázói szerint a legcélszerűbb hangosan olvasni (már csak azért is, mert az olvasás Rómában hangos olvasást jelentett):


Tityrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel,
erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba,
míg mi hazánk mézeit s e határt odahagyjuk.
Hontalanul bolygunk: de te, Tityrusom, zugod árnyán,
szép Amaryllisodért a vadont epekedni tanítod.

– Eclogae, I.1–5

A vers első fele nyilvánvalóan a nyelvi zene jegyében fogant, ezért tökéletesen lefordíthatatlan alkotás. Mindazonáltal a nyelvnek azt a lehetőségét, hogy a világot kizárólag hang által ábrázolja, nem Vergilius találta ki (és mások sem találták ki), de tanulmányai során nyilvánvalóan hatással volt rá a szürakuszai Theokritosz munkássága. A fent idézett latin sor előtt már ismert volt az a verssor, amellyel Theokritosz első idillje kezdődik:

Ἁδύ τι τὸ ψιθύρισμα καὶ ἁ πίτυς, αἰρολε, τήνα


Hadü ti to pszithüriszma kai ha pitüsz aipole téna

Édes a lágy susogás, kecskés, ha a karcsu fenyőfa…

– Theokritosz, Idyllia, I.1

E verssorokban már felfedezhető az a nyelvi muzsika, amelyet később Vergilius is előszeretettel használ műveiben. A görög versrészletben a megismételt „hadü” (dór tájszólásban: édes) az idill első soraiban nem csupán új tónust, hanem új hangzási lehetőségeket is ad. Ezért volt célszerű az ókorban Vergilus műveit hangosan olvasni – recitálni –, s a költőt ezért érintette rendkívül fájdalmasan, hogy gyakori torokfájása ebben őt gyakran meggátolta. A költő egyik életrajzírója szerint Vergilius felolvasása maga volt az édes csábítás: prōnuntiābat autem cum suāvitāte et lēnōciniis mīrīs (Suetonius, De poetis, Vita Vergilii – a lēno szó szerint leánykereskedőt, kerítőt jelent, a rómaiak szerették az efféle színes és erőteljes szóképeket), édességgel és csodálatos lágysággal adott elő. Egy késői vetélytársa így írt róla: szívesen ellopna tőle néhány dolgot, ha egyúttal átvehetné a hangját és a színjátszó tehetségét is, mert ugyanazok a versek Vergilius előadásában zengenek, ám máséban üresek és némák. A „Bucolica” tíz énekének oly komoly sikere volt, hogy az énekesek újra és újra előadták a színpadon.

Vergilius vallásossága több helyen is jelentkezik a költeményekben. Tityrus köszönő szavai az első eclogában: Deus nōbis hæc ōtia fēcit, namque erit ille mihi semper deus… („Egy isten adott nekem ily nyugodalmat, mert bizony istenem lesz ő mindig…”) egyszerű következményei annak a mindent átlényegítő, a világot szellemekkel benépesítő népi római vallásosságnak (ami az itáliai népi hiedelmek közt él tovább), amelyet legjobban egy Menandrosz nyomán megfogalmazott komédiasorral lehet érzékeltetni: Deus est hominī iuvāre hominem („Abban nyilvánul meg leginkább az isten, mikor egyik ember segít a másikán” [forrás?]).

A negyedik ekloga kiemelt helyet foglal el a többi közt: ebben Vergilius egy hozzá közel álló család fiúgyermekének jósol az Oraculina Sibyllina stílusában. A gyermek apja, Asinius Pollio, az i. e. 43 óta, s így a negyvenedik évre is megválasztott consul Vergilius barátai és pártfogói közé tartozott. A fiú, Asinius Gallus később büszke volt arra, hogy az ekloga az ő tiszteletére íródott, még akkor is, ha a jóslatokból később semmi sem teljesedett be. A jóslat formája ima, magva egy világmegváltó születésére irányuló kívánság.

Georgica[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vergilius Georgica című munkájának első oldala az 1602-es Ricciardi-féle velencei összkiadásból

Életének utolsó előtti évtizedében Vergilius feltehetőleg nápolyi birtokán, visszavonultan dolgozott azon a tankölteményen, amelyben a Bucolicák felszabadult, könnyed hangnemét egy nagyobb, komolyabb alkotás szolgálatába állította: e mű a „Georgica” volt, magyar fordítása: „paraszti dolgok”. Kétséges, hogy a művet valóban tankölteménynek szánta, s általa akarta megtanítani a földművest, mi a teendője földjével, borával. Előadásmódja szerfelett csapongó, s mivel a műben teljességet semmiképp sem lehetett elérni, valószínűleg a tanköltemény műfaját – annak régebbi görög képviselői, illetve Lucretius Carus után – azonos célzattal, de a tényleges művelés igénye nélkül kívánta folytatni. Nikandrosz, a hellenisztikus költő, aki Vergilius előtt már jelentkezett egy „Georgica” című munkával, semmiképp sem lehetett a római költő mintaképe, noha ezt több ókori forrás is így véli. Vergilius határozottan Hésziodosz „Munkák és napok” című költeményéhez kapcsolódott, amikor így írt:


Aszkrai dalt dalolok széltében a római földnek

– Georgica, II.176

A római ízlésnek azonban Hésziodosz egyszerűsége nem felelt meg, túlságosan elütött egymástól az általa leírt egyszerű Nápoly környéki táj – s ezen keresztül az egész itáliai föld – gazdagsága, amely szinte szétfeszíti a hésziodoszi költészet egyszerűségét, megköveteli Vergilius már-már himnikusan zengő sorait:


Hogy lesz dús a vetés, mely csillag alatt ugaroljunk,
szilre mikor jó, Maecenas, aggatni borágat,
marhatenyésztéshez mint fog, juhokat hogyan ápol,
és kicsi méheivel mily gondot vállal az ember:
ezt dalolom.

– Georgica, I.1–5

A himnikus hang a költemény egészére jellemző. A bevezető sorok után hosszú fohász következik egyetlen körmondatban, amelyben Caesar Octavianus Augustust nem csupán egyszerű tiszteletadásban részesíti, hanem egyenesen az istenek közé emeli. A Georgicon sajátossága az is, hogy görög istennevek váltogatott földrajzi vonatkozásaikkal – mint Lycaeum, Maenalum és Tegea Pán neve mellett – tágítják, dúsítják a légkört és a görög táj varázsával gazdagítják. Ez a kitágulás a mű végén, a negyedik ének utolsó soraiban a vizek és a föld mélységeibe tör le az Arisztaioszról, a nagy mediterrán méhész-istenről és a dalnok Orpheuszról szóló elbeszéléssel. Vergilius hét év alatt készítette el a Georgicát, életének következő tizenegy évét főműve, az Aeneis megalkotására szentelte.

Aeneis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dido halála. Miniatúra a Vatikáni Könyvtár egyik legrégebbi Aeneis-kódexéből
Pompei falfirkák az Aeneisből vett részletekkel (illetve azok parafrázisaival, paródiájával).

Hatalmas művét, amelyen tizenegy éven át dolgozott, végrendeletében elégettette: Augustus császárnak a végrendelet végrehajtójához intézett parancsa mentette meg a művet a tűzbevetéstől. Vergilius döntésének oka az volt, hogy úgy vélte, még mindig nem ért el az írásművészet oly magas csúcsára, hogy témáját, Aeneas történetét méltóképp megénekelhesse. E művében – amely a viszontagságok ellenére is többé-kevésbé befejezett állapotban maradt fenn az utókor számára – nagyra törőbb célt tűzött maga elé, mint eddig bármikor: bemutatta a leendő római ereklyék megmentését Trójából, Aeneas útját Itáliába és győzelmét mindazon hatalmak felett, amelyeknek alapítói tettének ellenszegültek.

A mű terjedelme tizenkét ének, művészien felépítve úgy egészében, mint részleteiben is. Az eposz első felében olvasható Aeneasnak, Venus fiának útja Itália felé, és rögtön az első énekben a cselekmény közepébe cseppenünk: Aeneast, már látótávolságban Itália partjaitól egy vihar visszasodorja Észak-Afrika partjaihoz. A második ének Trója pusztulásáig nyúl vissza, ahonnan Aeneas kíséretével elindul; a harmadik a Szicíliáig megtett utat írja le; a negyedik Karthágó alapítójának, Dido királynőnek nagy elterelő kísértését mutatja be, s azt, hogyan hal meg Dido, miután csábítási kísérletével kudarcot vall; az ötödik a Szicíliában töltött békés időről számol be, amely az Aeneas apja, Anchises tiszteletére rendezett játékokkal telik el. A hatodik a Cumaeből az alvilágba tett utat ábrázolja, ahol feltárul előtte leszármazottjainak jövője. A további hat énekben folynak a harcok Latiumért, azért a földért, ahol az Aneiasz által megalapított Róma erős nemzetté fog cseperedni.

Vergilius az Aeneisben azáltal érte el költészetének legmagasabb fokát, hogy még mélyebben merült el a nyelvben, mint azelőtt. Példa erre a nyolcadik ének befejező sora, amelyen Vergilius ókori kritikusai, a grammatikusok, megbotránkoztak:


sarjainak sorsát-hírét vállára felöltvén.

– Aeneis, VIII.731

Amit itt Aeneas a vállára vesz, az a pajzs, amelyet Vulcanus a leendő Róma történetéből vett képekkel díszített. A valóságban a pajzzsal történik meg az, hogy vállra emelik. Egy másik példa, a hatodik énekből, amelyben Aeneasnak és vezetőjének, a cumaei Dibyllának az alvilágba vezető útját írják le:


Ībant obscūrī sōlā sub nocte per umbram

– Aeneis, VI.268

Szó szerinti fordításban:

mentek sötéten a magányos éjszakában az árnyakon át…

Eneász szökése Trójából. A képet Federico Barocci festette 1598-ban. Borghese Galéria, Róma

A jelzők felcserélése (ki vagy mi volt sötét, illetve magányos) itt nem szónoki játék, hanem annak a közegnek a felhasználása, amelyben a figurák mozognak: tárgy és kifejezés egy és ugyanaz. A harmadik nagyon jó példát mutat be a második énekből, ahol Laocoon sorsát írja le Vergilius, egyetlen sor fejezi ki azt, ahogy Laocoon épp egy bika feláldozásához kezd:


a pompás
oltáron testes barmot készült bemutatni.

– Aeneis, II.202

Mi történt a bikával, miután a kígyók megtámadták Laocoont? A bikáról Vergilius nem tesz konkrét említést a mű további részében, de a Laocoon kínlódását leíró részből következtethetünk rá:


Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót
s oltárától elszabadulva kirázza nyakából.

– Aeneis, II.223–224

A latin eredetiben figyelemre méltó a hangfestés a sok „u” hang által:


quālis mugitus, fugit cum saucius āram
taurus et incertam excussit ceruice secūrim

– Aeneis, II.223–224

Végezetül egy példa a Vergiliusra igen jellemző irónia, nyelvi játékosság köréből: amikor Dido királynő az Aeneas iránti szerelméről beszélve azt mondja:


Huic ūnī forsan potuī succumbere culpæ

– Aeneis, IV.19

e megoldás kétértelműségét az 'uni' névmás nemtől független volta teremti meg, amíg a királynő ki nem mondja az utolsó szót, a mondata szó szerint azt jelenti: „Ennek az egynek szívesen alája feküdnék”, amit az olvasó nem érthet másra, csak Aeneasra, akire az 'uni' mindenképpen vonatkozhat. Végső poénként azonban a királynő hozzáteszi: „culpae”, és így a mondata azt jelenti: „Ennek az egy bűnös csábításnak szívesen engednék”, és így már a szerelméről beszél. Mindazáltal a szórendet nem tarthatjuk véletlennek, a kicsiny megtorpanás a záró spondeus előtt ezt a szép játékot a szavakkal úgy engedi meg lefordítanunk: „Ennek az egynek (ti. a férfinak) szívesen engednék, de hát az bűn volna”. Jellemző, hogy a szakirodalomban komoly viták folytak arról, hogy vajon tényleg érthette-e így a szerző, mert tudomásunk szerint Rómában a hagyományos testhelyzetben a nő feküdt fölül.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. e. 19-ben, a nagy műtől kimerülten, Görögországba utazott. Megarában, minden bizonnyal napszúrás következtében belázasodott. Már az úton találkozott Augustusszal, aki épp Rómába tért vissza keletről jövet. Nem akart elszakadni tőle, de a tengeri hazaút nem tett jót neki, még jobban elgyengülve érkezett Brundisium kikötőjébe, ahol október 21-én meghalt. Nápolyban temették el, a Puteoliba (ma Pozzuoli) vezető országút mentén, a második útjelző kőnél.[2]

Sírja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vergilius sírjaként ismert sírkamra egy ókori római alagút, az ún. grotta vecchia („régi barlang”) bejáratánál található, a Parco di Virgilióban Piedigrottában, amely Nápoly történelmi városnegyedétől 1,6 km-re található, a mergellinai kikötő mellett, az északra, Pozzuoli felé vezető part menti úton. A Parco Virgiliano nevű hely kicsit északabbra található a parttól. Bár Vergiliust már halála előtt is tisztelték irodalmi munkásságáért, az elkövetkezendő évszázadokban már csodás hatalmat tulajdonítottak neki, sírja zarándokhellyé és pogány kultuszhellyé vált. Azt beszélték, a barlangot maga Vergilius hozta létre izzó tekintetének pillantásával.

A piedigrottai Szűz Mária-templomot (Chiesa della Santa Maria di Piedigrotta) a mendemondák szerint azért emeltette az egyház, hogy semlegesítsék a pogány szent hely hatását és keresztényebbé tegyék a helyet. A sír azonban a mai napig vonzza a turistákat, és még mindig áll ott egy eredetileg Apollónak szentelt oltár, Vergilius pogány hitének tanújeleként.

Magyarországi utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vergiliusnak a magyar irodalomra gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen. Fordította többek között Csokonai Vitéz Mihály, Gyárfás István, Baróti Szabó Dávid, Sebők Árkád Ferenc, Devecseri Gábor, Rájnis József, Radnóti Miklós, Lakatos István és Kartal Zsuzsa. Janus Pannonius egy képzelt, szatirikus költői versenyt írt eposzi kellékekkel, amelyben Vergiliusszal szemben Magyi Sebestyén javára dönt. Arany János Az elveszett alkotmányában számtalan Vergiliust parodizáló elem található. Erőteljesen hatott Zrínyi Miklós eposzára is, amelynek első sora egyenes fordítása az Aeneis kezdetének. Hexameteres eposzaink is az ő példája nyomán születtek, mint Vörösmarty Mihály Zalán futása című hőskölteménye.[3]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Olyannyira ez a három számított mindenkor életműve gerincének, hogy feltételezett nápolyi sírján az epigramma második fele azt mondja: cecini pascua, rura, duces, melyben a pascua (rétek, legelők) az Eclogák, a rura (szántóföldek, vidék) a Georgica és a duces (fejedelmek) az Aeneis.
  2. Pecz József: Ókori lexikon; Budapest, Arcanum
  3. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. Budapest: Hornyánszky. 1891–1914.  Online hozzáférés

Magyarul megjelent művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összkiadások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vergilius összes művei; Magyar Helikon kiadó, 1967; Európa kiadó 1984 stb.

Vergilius önálló munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vergilius eclogái; Magyar Helikon kiadó, 1963
  • Vergilius: Georgica; Magyar Helikon kiadó, 1981
  • Catullus, Vergilius, Horatius versei; Sziget verseskönyvek, 2004
  • Vergilius: A szúnyog; Akadémiai kiadó, 1963
  • Vergilius: Aeneis; Európa kiadó, 1962

Az interneten elérhető művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vergilius összes művei (Budapest, Európa, 1984)

Ókori lexikon I–VI. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1904.  

  • Hermann Broch: Vergilius halála
  • Vergilius: Aeneis (szerk. Adamik Tamás)
  • Adamik Tamás: Római irodalom az aranykorban
  • Rimóczi-Hamar Márta: Horatius, Vergilius és Maecenas

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Publius Vergilius Maro témájú médiaállományokat.