Vanitas

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
David Bailly: Vanitas (1651)

A vanitas (latin: ’hiábavalóság, semmiség, hiúság, hazugság’; magyaros helyesírással: vanitász) a festészet több évszázados témája. Gyökerei a zsidó-keresztény vallásosságban keresendőek, amelyben a földi javak elmúlása központi fogalom és amely a Bibliában is megtalálható (Prédikátor könyve, Ótestamentum (Pré. 1, 2): „Minden hiábavalóság“.

A vanitasmotívumok alapvető álláspontja, hogy az ember nem ura saját életének, minden Isten kezében van, avagy „Ember tervez, Isten végez”. Legfeltűnőbbek az elmúlásra illetve az elmúltra utaló olyan képmotívumok, mint a koponya vagy a (homok)óra.

Guido Cagnacci: Mária Magdaléna (1663)

Az első jelentős vanitasábrázolások Németalföldről származnak, nem véletlenül. A reneszánsz óta egyre terjedő vanitasmotívum szinte karikatúraszerűen ábrázolja a középkor és az újkor, az ember vallásos alázatossága és a felvilágosodás öntudatos gőgje közötti egyre inkább tátongó szakadékot. Tetőpontját a barokk idején éri el, a festmény mintegy beismeri önnön hiúságát. A 18. századtól egyre inkább az alázattól megszabadulni akarás motívuma érvényesül: az elképzelés, hogy az ember fejlődni akarása nem lehet hiúság. Körülbelül 1760-tól kezdődően a vanitász túlhaladása a polgári kultúra és életvitel központi témája lesz.

Antonio de Pereda Vanitas képe egy angyalt ábrázol, aki egy földgömbre támaszkodva felmutat egy portrét, ami V. Károly német-római császárt ábrázolja. Egy fa asztal és egy leterített asztal látható a képen. Az üres deszkán, a nagyobbik asztalon könyvek, fegyverek és koponyák vannak helyezve, a másikon gyöngyök, aranypénzek és kártyák láthatók. Melléjük állítva egy kiégett gyertya és egy homokóra van. Ezek a tárgyak szimbolizálják az elmúlást, a hatalom, gazdagság és egy impérium elmúlását.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Christian Kiening: Das andere Selbst. Figuren des Todes an der Schwelle zur Neuzeit, München: Fink 2003. ISBN 3770538196
  • Anne-Marie Charbonneaux (Hrsg.): Les vanités dans l’art contemporain, Paris: Flammarion 2005. ISBN 2-0801-1460-3
  • Karine Lanini: Dire la vanité à l’âge classique: paradoxes d’un discours, Paris: Champion, 2006. ISBN 2-7453-1319-3