Vándor partfutó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Vándor partfutó
Pectoral-Sandpiper017.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Magyarországon védett
Eszmei érték: 25 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Altörzs: Gerincesek (Chordata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Lilealakúak (Charadriiformes)
Család: Szalonkafélék (Scolopacidae)
Nem: Ereunetes
Faj: E. melanotos
Tudományos név
Ereunetes melanotos
(Vieillot, 1819)
Szinonimák

Erolia melanotos

Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Vándor partfutó témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vándor partfutó témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vándor partfutó témájú kategóriát.

A vándor partfutó (Ereunetes melanotos) a lilealakúak rendjébe, ezen belül a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.

Besorolása vitatott, egyes rendszertani munkák a Calidris nembe sorolják Calidris alba néven.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Amerika és Szibéria tundráin fészkel. Az amerikai populáció Dél-Amerikába, az ázsiai Afrikába vonul. Kóborlásai során eljut Európába is.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mekszikópusztán gyűrűzött fiatal vándorpartfutó

Mérete hasonló, mint a hazánkon jelentős számban átvonuló havasi partfutóé, de a gyakorlott megfigyelők számára aránylag könnyen megkülönbözteti őket. Csőre majdnem egyenes, hossza kb. a fej hosszával egyező (a havasi partfutóé sokkal hosszabb és határozottan lefelé hajlik), töve sárgás színű, akárcsak a lába. Jellegzetes a begy sűrűn, sötéten vonalkázott mintázata, amely éles határvonallal válik el a has hófehér színétől. Hátát a több partfutó fajra is jellemző, 'V' alakú mintázat díszíti, farkcsíkja osztott.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A költőterületre érkezve a hím hozzákezd a násztevékenységhez. Amikor a hó elolvad és a tundrát borító mohaszőnyeg 5-7 cm mélységig felenged, elfoglalja revírjét. Az intenzív revírtartás és udvarlás június közepére esik.

A fészek helyét a tojó választja ki. Ez rendszerint a tőzegmohalápon a mohával és a fűvel borított rész határzónájában van. Magát a fűszálakból, nyír- és fűzlevelekből épített fészket rendszerint egy nagyobb fűcsomó ráhajló, tavalyi levelei rejtik el. Négy, a földön fészkelő fajokra jellemzően rejtőszínű és -mintázatú tojását délebbi költőterületein június elején, az északi részeken inkább június második felében rakja le. 21-23 napig kotlik, a fiókák ugyanennyi idő alatt fejlődnek röpképessé.

Vonulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az észak-szibériai populációk telelő területe Dél-Afrikában, kisebbrészt Ausztráliában van, ahová délkeletről érkeznek, így valószínűtlen, hogy a nálunk felbukkanó egyedek innen származnának. Ez a leggyakoribb olyan, Észak-Amerikában fészkelő faj, amely Európában megjelenik.

Az észak-amerikai partimadárfajok őszi vonulási stratégiáit elemezve nyilvánvalóvá vált, hogy az Európában – főleg a Brit-szigeteken – leggyakrabban előforduló észak-amerikai partimadarak azok közül azok a fajok közül kerülnek ki, amelyek Észak-Amerika távoli északi, északnyugati tájain fészkelnek, és vonulásuk első szakaszában Észak-Amerikában határozottan keleti-délkeletnek haladnak. E madarak közül egyesek az atlanti partokra kiérve továbbsodródnak (repülnek) a tenger fölé, ahol az észak-atlanti ciklonok felkapják és északkeletnek, a Brit-szigetek délnyugati részeire sodorják őket. E madarak további amerikai vonulási útjáról kézenfekvő lenne azt feltételezni, hogy Észak-Amerika keleti partjain dél-délnyugatnak fordulnak a kontinens keleti partjai mentén, majd a Nagy- és a Kis-Antillákon át jutnak el dél-amerikai telelő területeikre. Sok madárfaj valóban ezt is teszi, de feltűnt, hogy az Európában felbukkanó észak-amerikai partimadárfajok Észak-Amerika keleti partjain is meglehetősen ritkák. A kutatók kiderítették, hogy ezek a fajok az őszi vonuláson Észak-Amerika keleti partjairól három-négy napig folyamatosan repülve érik el Dél-Amerika északi partjait, mégpedig úgy, hogy közbe mélyen besodródnak az Atlanti-óceán fölé. Az Atlanti-óceánnak az északi félteke 30. és 60. szélességi köre közötti északi részén – az ún. „nagy földi légkörzés” egyik elemeként – tartós északnyugati szelek fújnak, és itt alakulnak ki – az őszi időszakban szinte folyamatosan – azok a mérsékelt égövi ciklonok, amelyek kelet felé mozogva elérik Nyugat-Európát.

A vonulás főleg a hidegfrontok átvonulása után erőteljes, amikor a madarak a már említett erős északnyugati hátszéllel haladhatnak (amivel sok energiát takarítanak meg). Kezdetben délnek, illetve délkeletnek haladnak. Az Észak-Amerika keleti partjai mentén különböző szigetekről, hajókról és tengeri fúrótornyokról végzett radarmegfigyelésekkel kiderítették, hogy az északnyugati hátszéllel délkeletnek repülő madarak az Atlanti-óceán fölött a 25-30. északi szélesség tájékán nyugat-délnyugatnak fordulnak, hogy a 30. szélességi kör és az Egyenlítő között fújó északkeleti-keleti passzátszéllel érjék el a dél-amerikai partokat. Ha az induláskor vagy az óceán fölött a madarak túlságosan közel kerülnek egy mérsékelt övi ciklon alacsony nyomású központjához, és — mivel abban a szél a ciklon belseje felé fúj — nem tudják azt elhagyni, a keletre mozgó ciklon átsodorhatja őket Európa partjaira. Az óceán fölé kisodródott, elfáradt madarak közül sok a tengerbe hullik és elpusztul (az énekesmadarak nyilván nagyobb arányban, mint a parti- és más vízimadarak), csak néhány ér el Európába.

Míg Észak-Amerika keleti partjairól a fent említett stratégiát követő partimadarak délkeletnek, az énekesmadarak inkább déli-délnyugatnak repülnek. Az az óceán fölé kisodródó és ott elfáradó vagy viharba kerülő énekesmadarak ugyanis elpusztulnak, a partimadarak viszont túlélhetik a vízre szállást.

Magyarországi előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pectoral Sandpiper3.jpg

Európában és hazánkban is ez a leggyakoribb transzatlanti kóborló partimadárfaj. Nagy-Britanniában 1958 és 1992 között 1760 adata volt (csak 1984-ben százötven előfordulása vált ismertté). Európában többnyire fiatal madarak jelennek ősszel (szeptemberben és október elején), de minden hónapban előfordult már.

Magyarországon eddig közel ötvenszer látták, nagyrészt (az esetek 88%-ában) magányos példányait. Négy alkalommal (9%) két-két példány volt együtt, egyszer (2%) pedig három. Érdekesség, hogy 1999. október 10-én két vándor partfutót egyszerre sikerült befogni és meggyűrűzni (de ezeket is látták már a befogás előtt), majd 2007 szeptemberében ugyanitt ismét három példányt gyűrűztek. Negyvenhárom előfordulása közül tizennyolc (42%) a Tiszántúlról, tizenhárom a Duna–Tisza közéről (30%), tizenkettő (28%) pedig a Dunántúlról származik. A Tiszántúlon jellemző előfordulási helyei a halastavak, különösen a Hortobágy térsége, a Duna–Tisza közén ugyancsak a halastavak és a kiskunsági tavak (de a hatvani cukorgyár ülepítőin is megfigyelték), a Dunántúlon pedig a Fertő keleti részén lévő élőhely-rekonstrukciós területen került többször elő (megfigyelték még a Ferencmajori-halastavakon, a Kis-Balatonon, a Balaton partján, a Rétszilasi-halastavakon és Dinnyésen is). Megfigyelései az utóbbi években gyakoribbá váltak.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]