Szerkesztő:Khalai/Nagybaczoni

Nagybaczoni Nagy Vilmos (Parajd, 1884. május 30. – Piliscsaba, 1976. június 21.) vezérezredes, honvédelmi miniszter, katonai szakíró.

Élete

• A Ludovika Akadémia elvégzése után 1905-ben hadnagy lett.
• 1909–12-ben a bécsi Hadiiskolát (Kriegsschule) végezte.
• 1914-ben vezérkari százados.
• Az I. világháború idején különböző vezérkari beosztásokat töltött be csapatoknál és a Honvédelmi Minisztériumban.
• 1919-ben vezérkari őrnagy, 1927–31-ben az I. vegyesdandár vezérkari főnöke, 1931–33-ban a honvédség főparancsnokának szárnysegéde.
• 1934-ben vezérőrnaggyá léptették elő.
• 1935–36-ban a Honvédelmi Minisztérium Katonai Közigazgatási Csoport főnöke, 1937-tól altábornagy.
• 1938–39-ben az I. hadtest parancsnoka, 1939–40-ben gyalogsági szemlélő, 1940-tol 1941-ig, nyugdíjazásáig az 1. magyar hadsereg parancsnoka volt.
• 1942. szept. 24-tol 1943. jún. 12-ig a Kállay-kormány honvédelmi minisztere.
• Szálasi hatalomra jutása után letartóztatták. 1945. április végén szabadult. Kiszabadulása után hazatért, és haláláig Piliscsabán (Klotildligeten) élt.
• 1965-ben a Jad Vasem Intézet – a magyarok közül az elsők között – a „Világ Igazának” ismerte el.

Pályája elején

Székely köznemesi családban született, ősei nemeslevelüket 1676-ban, Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapták. A nagybaczoni előnév a családi fészekre utal. Édesapja, a korán elhunyt Nagy Zsigmond vagyontalan bányamérnök, így özvegységre jutott édesanyjának nem volt pénze gyermekei taníttatására. Más lehetőség nem lévén, Béla testvérével együtt a katonai pályát választotta.

A szászvárosi Kun Kollégium főgimnáziumában, 1902-ben jeles eredménnyel érettségizett, ezért a Ludovika Akadémiát „teljesen díjmentesen” végezte 1902 és 1905 között, végig évfolyamelsőként. Avatásától kezdve nem a császári és királyi ezrednél, hanem a Magyar királyi Honvédségnél szolgált annak ellenére, hogy ez utóbbi kevesebb lehetőséget nyújtott a katonai pályán. Gyorsan kitűnt pályatársai közül: négy évvel tisztté avatása után 1909–1912 között elvégezhette a bécsi Hadiiskolát. Harmincéves korában századosként került át a vezérkari testületbe. Fiatal tisztként harcolt az I. világháborúban, részt vett a Szerbia elleni hadműveletekben, a Kárpátokban zajló téli csatákban, részese volt a gorlicei áttörésnek és a Volhíniában lezajlott küzdelmeknek. 1919-ben, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének vezérkari őrnagya, mivel katonai tudását igénybe vették az ország területének védelmében.

Vezénylő főtiszt

Az összeomlás után újjászervezett magyar királyi honvédségben pályafutása töretlenül folytatódott. 1927–1931 között az I. vegyes dandár vezérkari főnöke, 1931–1933-ban főparancsnoki szárnysegéd. 1934. május 1-én vezérőrnaggyá léptették elő, majd a HM Katonai Közigazgatási Csoport főnöke. Altábornagyi rendfokozatát 1937. május 1-jén kapta, s a következő évtől az I. hadtest parancsnoka. Az első bécsi döntést követően a Kassára bevonuló hadtestet is ő vezette. Ezután rövid ideig a hadsereg főparancsnokának gyalogsági szemlélője, majd egy év múlva, 1939. március 1-én kinevezték az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokává, két hónap múlva vezérezredessé léptették elő. A második bécsi döntés nyomán a hadsereg élén vonult be Marosvásárhelyre 1940. szeptember 10-én.

A kolozsvári IX. hadtest parancsnokaként szervezte a határok biztosítását, az ideiglenes katonai közigazgatást és a lakosság élelmiszer-ellátását. Meglepő módon az 57 éves tábornokot 1941. március 31-i hatállyal nyugállományba helyezték. Úgy látszott, ezzel nagybaczoni Nagy Vilmos katonai karrierje a végéhez érkezett.

A miniszter

Horthy Miklós kormányzó 1942. szeptember 21-én felkérte a honvédelmi miniszteri tárca vezetésére. Meggyőződéséhez híven mindent megtett, hogy a honvédséget távol tartsa a politikától. Törekedett az itthon maradt csapatok modernizálására és megőrzésére, hogy az 1918 végéhez hasonlatos összeomlás még egyszer ne következhessen be. Még minisztersége előtt küldték a keleti frontra azt a 2. magyar hadsereget, amely azután Voronyezsnél tragikus módon megsemmisült. A harcban álló csapatokat ugyan nem volt módja hazahozni, de nem feledkezett meg a katonákról és munkaszolgálatosokról. Több intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, a velük való bánásmódnak javítására. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának, és a politikusok egy részében nagy ellenszenvet váltottak ki. Politikai megítélése egyre romlott, hiszen akadályozta a hadseregen belüli antiszemitizmus és a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód érvényesülését. Élesen tiltakozott az ellen, hogy a németek kérésére 10 000 magyar zsidó munkaszolgálatost küldjenek a szerbiai Bor rézbányáiba küldjenek. 1943 februárjában határozottan ellenezte, hogy eleget téve a németek követelésének, magyar csapatokat küldjenek a Balkánra. Személye egyenesen veszélyessé vált ellenfelei számára. Zsidóbérencnek titulálták, „tengelyellenességgel” vádolták, interpelláltak ellene, a szélsőjobbosok folyamatosan támadták.

Látva, hogy sem a kormányzó, sem pedig Kállay miniszterelnök nem képes, vagy nem akarja őt megvédeni, 1943. június 8-án benyújtotta lemondását. Utódjává csataji Csatay Lajos vezérezredest nevezték ki. A napilapok méltatták a távozó miniszter személyét, a szociáldemokrata Népszava június 16-i számában szokatlan elismeréssel írt róla. Bajcsy-Zsilinszky Endre június 10-i, a kormányzóhoz intézett emlékirata szintén figyelemre méltó módon értékeli a volt minisztert. Marosvásárhely díszpolgárává választotta, de a németek 1944. március 19-i bevonulása az oklevél átadását már nem tette lehetővé.

Nehéz évek

Nagy Vilmos a háttérből továbbra is támogatta a különbékéért munkálkodókat. A szélsőjobb azonban nem elégedett meg eltávolításával; a nyilas hatalomátvételt követően 1944. november 16-án csendőrök jelentek meg klotildligeti lakásán és letartóztatták. Két napot a svábhegyi Lomnic szállodában lévő nyilas fogházban töltött, majd korábban letartóztatott bátyjával, Bélával és más foglyokkal együtt a sopronkőhidai állami fegyintézetbe szállították. Onnan az oroszok közeledtének hírére Barcsay Árpád csendőr alezredes vezényletével, keserves körülmények között először a bajorországi Passauba, onnan Pfarrkirchenbe került. Innen gyalogmenetben Gschaidre terelték. A Honvédelmi Minisztérium azonban közbelépett, és az időközben Simbachba került foglyokat teherautókon Tannba, a minisztérium állomáshelyére vitték. Ismét szabad emberek lettek. Tannból 1945. április 28-án, vasárnap bátyjával együtt Zimmernbe mentek, ahol egy bajor gazda tanyáján kaptak szállást. Itt érték őket az amerikai csapatok 1945. május 1-én.

Hazájába 1946-ban tudott hazatérni. A koalíciós időkben rövid ideig a tábornoki nyugdíj bizottság tagja volt. A fordulat éve (1948) után sok más társához hasonlóan őt is méltatlan támadások érték, lakását elvették, nyugdíját megvonták. Kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdőgazdaságban ültette-gondozta a csemetéket, majd szegkovácsként helyezkedett el. Az ötvenes évek elején aligha várt esemény következett be Nagy Vilmos életében. Történt ugyan is, hogy az ötvenéves érettségi találkozót dr. Petru Groza, az akkori román államelnök szervezte, akivel annak idején együtt érettségizett. Természetesen Nagy Vilmos is kapott meghívót. Válaszlevelében közölte, hogy sem pénze, sem útlevele nincs, így a találkozón nem vehet részt. A román államelnök szavának azonban súlya volt az akkori magyar politikai élet szereplői előtt, így Rákosi Mátyás kényszeredett segítségével ugyan, de mégis eljutott az ünnepségre. Groza elnök közbenjárására visszakapta nyugdíját is.

Talán némi vigaszt nyújtott a keserûségben, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet ebben az évben a „Világ Igazának” ismerte el. A megöregedett tábornok szellemi frissességben élt haláláig, sokat kertészkedett, írt, olvasott. 1964-ben dolgozta át még 1947-ben megjelentetett „Végzetes esztendők” című művét. A hosszú életű katona röviddel kilencvenkettedik születésnapja után, 1976. június 21-én távozott az élők sorából Piliscsabán.

Munkái

Nagybaczoni Nagy Vilmos nem csak gyakorló katona, de katonai-elméleti szakíró is volt. Számos, saját harctéri és vezérkari tapasztalatai alapján írt műve nélkülözhetetlen eszköz korának megismeréséhez.

• Szerbia meghódítása, Budapest, 1929.
• A Románia elleni hadjárat, Budapest, 1923.
• A támadás, Budapest, 1926.
• Végzetes esztendők, 1938–1945. (emlékirat, Budapest, 1947).

Emlékezete

A méltatlan körülmények között élt és elfeledett tábornok méltatására csak az 1990-es évek végén bekövetkezett politikai változások adtak lehetőséget.

• A ezredforduló évében, 2000. szeptember 9-én tartották a „Piliscsabaiak Első Világtalálkozója” ünnepséget, ahol nagybaczoni Nagy Vilmos „Piliscsaba Díszpolgára” (posztumusz) kitüntetést kapott. A régi piliscsabaiaknak - akik még személyesen ismerték és tisztelték őt - régi vágya teljesült azzal, hogy Pilicsaba Önkormányzata a díszpolgárok sorába emelte. A kitüntetést a tábornok unokái, Fáy Andrásné és Nagy Károlyné vették át.
• 2003. június 18-án a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság – azonosulva a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete javaslatával – emléktáblát állított a volt honvédelmi miniszter emlékének megörökítésére. A már említett szervezetek és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum együttműködése eredményeként az emléktábla ünnepélyes felavatására és megkoszorúzására a múzeum díszudvarán került sor.
• 2004-ben születésének 120. évfordulója alkalmából szülőhelyén, a háromszéki Nagybaconban emléktáblát avattak tiszteletére.
• 2006. szeptember 9-én a piliscsabai temetőben katonai tiszteletadás mellett nyughelyét a Nemzeti Sírkerthez tartozó temetkezési hellyé nyilvánították.

Kiadványok

• Károlyfalvi József: A református tábornok: Nagybaczoni-Nagy Vilmos katonai-politikai pályája