Szilfafélék
 | ||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Egy szilfa (Ulmus sp.)
| ||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Nemzetségek | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Szilfafélék témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Szilfafélék témájú kategóriát. |
A szilfafélék (Ulmaceae) a rózsavirágúak (Rosales) rendjének egyik családja az eurosids I kládban (APG III-rendszer). Monofiletikus csoportot, azaz kládot képeznek az eperfafélékkel (Moraceae), kenderfélékkel (Cannabaceae) és a csalánfélékkel (Urticaceae). A négy család éppen ezért közös, monofiletikus taxonba vonható csalánvirágúak (Urticae) néven, és ezek a rózsavirágúak kladogramján eléggé külön állnak. A Borhidi-rendszerben a csalánvirágúak főrendje (Urticanae) közös alosztályban szerepelt a bükkfavirágúakkal (Faganae) és egyéb barkás fákkal, a Hamamelididae alosztályban (varázsdió-virágúak vagy barkás fák).
A családba hat nemzetség 35 faja tartozik. A korábban ide sorolt ostorfafélék alcsaládja (Celtoideae) kladisztikus vizsgálatok eredményeképpen átkerült a kenderfélék családjába.
Elterjedésük, élőhelyük[szerkesztés]
A család tagjai az északi mérsékelt területeken sokfelé elterjedtek, másfelé, Ausztrálázsia kivételével szórványosan fordulnak elő.[1][2]
Jellemzésük[szerkesztés]
A csalánvirágúak kládjának legősibb családja, amely több ősi bélyeget őrzött meg, mint a többi három család. Így például a virágok még gyakran kétivarúak, bennük porzókat és termőket is találunk. A család tagjai kivétel nélkül fás szárúak (ősibb bélyeg), fák vagy cserjék.
Leveleik általában kétsorosan állnak, válluk aszimmetrikus (az egyik váll kissé csapott, a másik lejjebb nyúlik), tagolatlanok, a szélük fűrészes vagy fogas. Epidermiszükben szőlőfürtszerű mészkiválásokat, úgynevezett cisztolitokat halmoznak fel.
Egy- vagy kétivarú virágaikat 4–8 szabadon álló vagy részben összenőtt lepellevél borítja. Apró virágaik egyesével vagy csomókban állnak, esetleg bogernyőbe tömörülnek. A gínőceum alsó állású, a termő két termőlevélből nőtt össze. A termés lependék, a magvakban a szekunder endospermium olykor hiányzik. Termésük szárnyas makk vagy csonthéjas. Tejnedvük nincs.
Gyakoribb fajok[szerkesztés]
Hegyi szil (Ulmus glabra), mezei szil (Ulmus minor), vénic-szil (Ulmus laevis), angol szil (Ulmus procera), szibériai szil (Ulmus pumila), holland szil (Ulmus x hollandica), kínai szil (Ulmus parvifolia), japán szil (Ulmus japonica), japán gyertyánszil (Zelkova serrata), kaukázusi gyertyánszil (Zelkova carpinifolia)
Felhasználásuk[szerkesztés]
A mezei szil értékes ipari fa. Igénytelenségük miatt több fajt, illetve hibridet rendszeresen ültetnek sorfának.
Kártevői[szerkesztés]
A szilfavész nevű gombabetegséget a Ceratocystis ulmi nevű tömlősgombafaj okozza, és főleg az európai állományokat károsítja.
Források[szerkesztés]
- Tuba Zoltán–Szerdahelyi Tibor–Engloner Katalin–Nagy János: Botanika II. – Rendszertan
- Urania Növényvilág II. – Magasabbrendű növények I.
- Bagi István: A zárvatermő növények rendszerének kompendiuma, JATE Press 1994
- Borhidi Attila: A zárvatermők fejlődéstörténeti rendszertana
- Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényrendszertan
- Kempelen Farkas digitális tankönyvtár 23. A csalánvirágúak rendje Archiválva 2008. március 27-i dátummal a Wayback Machine-ben
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Watson, L.; Dallwitz, M. J.: The Families of Flowering Plants: Ulmaceae Mirb., 1992. január 1. [2019. április 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006)
- ↑ Stevens, P: Angiosperm Phylogeny Website. Missouri Botanical Garden, 2001. január 1. (Hozzáférés: 2006)
