Ukrajna történelme

Ukrajna mint politikai entitás történelme mintegy 1500 évre nyúlik vissza. Ez a cikk kronológiai sorrendben általános áttekintést tartalmaz történetének szakaszairól, emellett a földrajzi értelemben vett Ukrajna előtörténetét is bemutatja.

A mai Ukrajnáról szóló információk a Ukrajna cikkben találhatók, ahol az állam történetének rövidített változata is fellelhető.

Ukrajna területe az ókorban

A mai Ukrajna területén az ókorban szkíták éltek. A i. e. 7. században érkeztek meg a Krím-félszigetre a görög gyarmatosítók. A görögök által alapított nagyobb városok: a dór Kherszonészosz (a mai Szevasztopol, területén) illetve a ión Pantikapaion (a mai Kercs környékén) voltak. Az első időkben jellemző komolyabb kereskedelmi kapcsolatok az anyaország és a gyarmatok között hamarosan lazulni kezdtek. A Nagy Sándori időkben már mint független Boszporoszi Királyság létezett, később Pontosztól, majd Rómától függő terület. A gótok 236-os, majd a hunok kb. 375-ös betörése pár tengerparti kikötővároson kívül szinte mindent elpusztított. Az ókorban a Krím-félsziget és környéke nagy mennyiségű gabonát, mézet és kendert exportált a fejlett államok felé, cserébe főként iparcikkeket és textíliákat kapott. Ukrajna északi részén feltételezhetően már az 1. században megjelentek a szláv néptörzsek, őket a 3–4. században germán törzsek, köztük a vizigótok követték.

Ukrajna területe a középkorban

Kora középkor

Az 5. századtól kezdve a Krím-félsziget lakossága felvette a keresztény vallást, amint Bizánc megszerezte a területet. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magában foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ezért itt jelentős zsidó telepek jöttek létre.

Ukrajna területére feltehetően a 7. század körül érkeztek a magyarok. Etelköz és Levédia is a különböző tudományos elképzelések szerint Dél-Ukrajna területén található, ám pontos helyükről a történészek vitatkoznak. A magyarokat 893 körül a besenyők követték. A 9. században varég törzsek vonultak végig északról a Dnyeper folyó mentén új kereskedelmi telepeket alapítva. 860-ban így jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. 882 körül létrejött a Kijevi Rusz (vagy másik nevén a Kijevi Nagyfejedelemség), amely a Kárpátoktól egészen a Ladoga-tó partjáig terült el.

Az ukrán föld és az ukrán nép történetének korai szakasza a keleti szlávok, illetve a szláv népek összességének a történetéhez nyúlik vissza.

A legkorábbi említése a Kr. u. 1. évezred közepén keletkezett bizánci és arab forrásokban van a szláv népcsoportoknak. A régészeti kutatások és egyéb források alapján a szlávok „őshazájának” a Kárpátok és Balti-tenger, illetve az Elba és a Dnyeper közötti területeket tekintjük. Innen települtek szét a Kr.u. 6–7. században a nagy népvándorlás hullámaival. Nyugaton a Cseh-medence és a Keleti-Alpok térségéig jutottak, délen a Balkánra, keleten pedig a lovas nomádok által benépesült füves sztyeppékig. A keleti és északkeleti irányba vonuló népesség a folyók mentén, a földművelésre alkalmas helyeken telepedett le kis, mindössze néhány családból álló közösségekben. Vándorlásaik útvonalát a régészeti leletekből és a helynevek anyagából lehet csak rekonstruálni. A ritkán lakott Kelet-európai-síkságon a békés földművelő,szláv népesség megjelenése nem okozott megrázkódtatást, mivel az itt élő balti és finnugor népek szétszórt csoportjai mellett konfliktusok nélkül éltek. Terjeszkedésük során több török és finn elemet magukba olvasztottak. A 10–15. században a Fehér-tengerig jutottak el.

Nagyjából a 7–10. század időszakától ismertek egyes törzsek nevei, de ezek a nevek a 12. századra elvesztették jelentőségüket, mivel ekkortól a lakóhelyük szerint nevezték meg a különböző népcsoportokat. Az ukránok elődei sztyeppei nomádok közül először a kazárokkal kerültek összetűzésbe, mivel azok adófizetésre kötelezték a déli területeken élő földműves szlávokat. A kazárokat a magyar majd a besenyő törzsszövetséggel folyó harcok követték. A Kijevtől délkeletre felbukkanó nomád népekkel is gyakran kényszerültek harcra, de az is előfordult, hogy Kijev urai a kisebb csoportokat katonai szolgálatukba fogadták. A keleti szlávokkal kapcsolatba kerülő legfontosabb etnikum a vikingek voltak, akiket Európa keleti részén varégoknak neveztek. A varégok a jó üzlet reményében járták be a keleti szlávok lakta Kelet-európai-síkságot a Bizánci Birodalomig és a Kaszpi-tengerig. Ezek a felfegyverzett kalmárok a kereskedelmi útvonalaik mentén telepeket alapítottak, a stratégiailag fontos helyeket fegyverrel biztosították. Megjelenésük óriási szellemi hatással volt a térség lakóira.

A Kijevi Rusz

862-ben a mai Novgorod környéki finn és szláv törzsek fellázadtak a vikingek ellen, de hamarosan egymás ellen fordultak. Az orosz krónika szerint a felfordulás miatt a helyi vezetők újra behívták a varégokat, hogy „jöjjenek és uralkodjanak”. Rurik (kb. 830–879), két testvérével a varégok élén letelepedtek Holmgard körül. 882-ben Rurik utódja, Oleg bevette Kijevet és azt új birodalma: a Kijevi Rusz fővárosává tette. Vlagyimir nagyfejedelem 988-ban felvette a kereszténységet. Egyéb keresztény jellegű építkezések mellett, ő alapította a Kijev melletti Pecserszka Lavra barlangkolostort is. Politikájával Róma helyett Bizánc felé fordult. 1054-ben Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem halálával a birodalom fénykorának is vége szakadt, és az egységes állam kis fejedelemségekre (Novgorod, Szúzdal, Lodoméria, Halics, Vlagyimir stb.) esett szét. A legsúlyosabb csapást 1238 és 1240 között a Batu kán által vezetett mongol seregek mérték a keleti szlávokra: a későbbi ukrán területek – köztük Kijev is – az Arany Horda fennhatósága alá kerültek, ami véget vetett a Kijevi Rusz fennállásának is.

A tatár hódítástól a lengyel-litván fennhatóságig

Az 1199-ben egyesített két nyugati fejedelemség, Halics (Galícia vagy magyarosan Gácsország) és Volhínia nem szűnt meg Kijev mongol elfoglalása (1240) után sem. A virágzó Halics-Volhíniai Fejedelemséget Magyarországhoz és Lengyelországhoz fűzték kulturális és kereskedelmi kapcsolatok, viszont a 12. századtól kezdve ezek az államok meg is akarták szerezni maguknak a fejedelemséget. Végül is 1380-as években Galícia lengyel, Volhínia pedig litván uralom alá került. Időközben a Litván Nagyfejedelemség egyre nagyobb területeket hódított meg a gyengülő mongol-tatár Arany Hordától, így megszerezte a majdani Fehéroroszország területét és a későbbi,nagy Ukrajna területét, beleértve Kijev vidékét is.

A 14. században több szomszédos állam is terjeszkedni kezdett Ukrajna felé, északnyugatról a Litván Nagyfejedelemség, nyugatról a Lengyel Királyság, északkeletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség. A század közepére Halics Lengyelországhoz, Ukrajna északi vidéke Litvániához, a Kijevi pátriarchátus pedig Moszkvához került (1326)-ban. Egyébként a mongol befolyás alatt lévő Krím-félszigeten található genovai birtokról, Kaffából indult 1346-ban az egész Európán átgázoló pestisjárvány.

1386-ban létrejött a Jagellók által vezetett lengyel-litván perszonálunió, amely a lengyel dominancia miatt sokszor csak Lengyel Királyság néven szerepel. Ez a 15. századtól mind délről, mind keletről egyre nagyobb fenyegetettségnek volt kitéve. A terjeszkedő Moszkvai Nagyfejedelemség a 15. század végére elfoglalta a mai Északkelet-Ukrajnát, délen pedig ugyanekkor a gyengülő Mongol Birodalom három részre szakadt: Kazanyi-, Asztrahányi- és Krími-Kánságra. A Krími Tatár Kánság később, 1475-ben a Török Birodalom hűbérese lett.

Ukrajna lengyel, orosz és Habsburg uralom alatt

Ukrán kozákok.

A 16. században a törökök elfoglalták Lengyelország déli és délkeleti vidékeit is, ahol aztán később megindult az önálló kozák (ukrán) állam szerveződése. A Bohdan Hmelnickij vezetésével 1648-ban fellázadt kozákok 1654-ben hűségesküt tettek Alekszej orosz cárnak. 1667-ben Oroszország és Lengyelország között felosztották Ukrajnát. 1707-ben kitört a Bulavin-felkelés, a függetlenségért küzdő kozákok lázadása, amelyet 1709-ben, XII. Károly svéd király támogatása ellenére a Poltavánál az orosz cár levert. 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor Galícia a Habsburg birodalomhoz, 1795-ben a harmadik felosztáskor pedig Ukrajna többi része Oroszországhoz került.

A 19. század során Ukrajna a cári Oroszország legiparosodottabb, legfejlettebb vidékévé fejlődött. Az antiszemitizmus Ukrajnában is felütötte a fejét, Ukrajna zsidó lakossága pogromok (fosztogatások, kiközösítések) áldozatává vált. A 20. században mint minden iparosodott vidéken, Ukrajnában is megindulnak kisebb-nagyobb tüntetések, sztrájkok, amelyek közül az 1905-ös odesszai a szovjet történelemszemléletben nagy hangsúlyt kapott. 1917 végén megalakult a független Ukrán Köztársaság, amelyet 1920-ra a Vörös Hadsereg elfoglalt, így 1922-től Ukrajna Ukrán SZSZK néven a Szovjetunió egyik tagállama lesz. A mai Ukrajna nyugati területei az újonnan létrejött Lengyelország részévé váltak, a Magyarországtól elcsatolt Kárpátalja ugyanakkor Csehszlovákiához került.

Ukrajna 1914–1922 között

Ukrajna az I. világháborúban

Az ukrán területek az első világháború előtt két országhoz tartoztak. Balparti Ukrajna, Dél-Ukrajna, Jobbparti Ukrajna a Zbrucs folyóig az Orosz Birodalom része volt. A Zbrucs folyótól nyugatra eső területek az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte.

1914-ben az ukránok így mind két oldalon harcoltak, és mind két fél arra törekedett, hogy megszerezze az ukránok támogatását. 1914. augusztusában az oroszok megkezdték Nyugat-Ukrajna elfoglalását. Rövid időn belül elfoglalják Galíciát és Bukovinát. Az osztrákok súlyos veszteségeket szenvednek. 1915. március elején az oroszok elfoglalják a przemysli erődöt. 1915. tavaszán az orosz támadást az osztrák-német csapatok megállítják.

Az osztrákoktól ideiglenesen elfoglalt területeken a helyi lakosság szimpátiával fogadta az oroszokat, de rövid idő után az oroszok ellen fordultak. Az oroszok betiltották az ukrán nyelv használatát, bezárták az ukrán iskolákat, letartóztatták és elhurcolták a görög katolikus Andrej (Septickij) metropolitát. 1915 őszén az osztrák–magyar csapatok visszafoglalják Nyugat-Ukrajnát. 1916. tavaszán Bruszilov-offenzíva során ismét elfoglalják az oroszok Nyugat-Ukrajnát, de a támadást megállítják és az oroszokat visszavonulásra kényszerítik. A hadi eseményekben lényeges változás 1917. nyaráig nem történik. Az ukrán szicslövészek az osztrák–magyar hadsereg részét képezték. Ők galíciai ukrán hazafiak voltak, akik hajlandóak voltak harcolni az oroszok ellen az osztrákok oldalán. Első harci bevetésük 1914. szeptemberében volt, amikor az Uzsoki-hágót védték. Első komoly harcukra 1915. április 28.–május 2. közötti Makivka-hegyi csatában volt. A légió több nagy csatában részt vett és sokszor súlyos veszteségeket szenvedtek. Sokszor elismerték bátorságukat és hősiességüket, de gyakorlatban az osztrákok és németek nem sokra tartották őket.

Az első világháború nagy hatással van az ukrán nemzeti mozgalomra. A háború következtében az ukránok rájönnek arra, hogy nincs saját államiságuk. Megkezdődik náluk ekkor a nemzeti mozgalom fejlődése. Ukrán szervezetek alakulnak, igyekeznek ekkor létrehozni különböző kulturális szervezeteket. Ezek célul tűzik ki, hogy harcolnak egy független ukrán állam létrehozásáért. Galíciában az osztrákok politikai autonómiát is adnak 1916-ban az ukránoknak, az oroszoknál ez azonban nem volt meg. Ezért az osztrák parlamentben voltak ukrán képviselők, akik az ukránság érdekéért harcoltak, az oroszoknál ez viszont nem volt meg. A háború végén a nyugat-ukrajnai területek voltak az ukrán nemzeti mozgalom központja.

Függetlenségi harcok és polgárháború Ukrajna területén

Az oroszországi februári forradalom után megalakult Ideiglenes Kormány nem szándékozott autonómiát adni az ukránoknak. A forradalom után Ukrajna-szerte tüntetésekre és megmozdulásokra kerül sor, ahol autonómiát követelnek. 1917. március 17-én Kijevben több mint 100 ezer ember tüntetett az autonómiáért. Az ukrán politikai erők egyetértettek abban, hogy létre kell hozni egy összukrajnai tanácsot, melynek célja képviselni az ukránokat. 1917. március 3–4-én e célból tárgyalások folynak, és március 4-én létrehozzák az Ukrán Központi Tanácsot (UKT). Az UKT vezetőjének Mihajlo Hrusevszkijt választották meg. Az UKT fontosabb személyei: Vinnicsenko, Szerhij Jefremov, Szimon Petljura, Ivan Sztesenko, Pavlo Hrisztyuk, Borisz Martosz. Az UKT volt az első olyan szervezet, amely célul tűzte ki, hogy harcol az egységes ukrán nép törvényes jogaiért és a függetlenségért.

Mihajlo Hrusevszkij 1917-ben

Az UKT kezdetben csak autonómiát akart Oroszországon belül. Ezért Vinnicsenko 1917. májusában Pétervárra ment tárgyalni az oroszokkal. Az orosz vezetés azonban nem volt hajlandó autonómiát adni Ukrajnának. Nem egyeztek bele a Fekete-tengeri partvidék, Donyec-medence, Harkov átadásába sem, így a tárgyalások kudarcba fulladtak. Ezután 1917 június 10-én Vinnicsenko a 2. összukrajnai katonai kongresszuson felolvassa az UKT I. Univerzáléját, melynek lényege:

• Ukrajna Oroszország autonóm részét képezi;
• a törvényeket Ukrajna területén nem az orosz alkotmányozó nemzetgyűlés, hanem az ukrán alkotmányozó nemzetgyűlés hozza;
• létre kell hozni az UKT végrehajtó szervét.

Ennek értelmében 1917. június 15-én megalakul az UKT Főtitkárság nevű szerve, melynek vezetője Vinnicsenko lett. A Főtitkárság tagjai: Volodimir Vinnicsenko, Pavlo Hrisztyuk – főírnok, Szimon Petljura – hadügy, Szerhij Jefremov – külügy, Hrisztofor Baranovszkij, Borisz Martosz, Ivan Sztesenko, Mikola Sztaszjuk, Valentin Szadovszkij. A Főtitkárság feladata volt Ukrajna irányítása.

Az Ideiglenes Kormány és a bolsevikok elutasították az ukrán autonómiát és elítélték annak kialakulását. Mivel azonban az Ideiglenes Kormány és a bolsevikok közötti ellentétek Oroszországban belpolitikai válságot idéztek elő, az események oda vezettek hogy az Ukrán Központi Tanács és az Ideiglenes Kormány a tárgyalások során megegyezett bizonyos engedmények megadásában az ukránok felé. Ezért az UKT 1917. július 3-án kiadta a II. Univerzáléját, amely kimondta hogy Ukrajna Oroszország autonóm területe.

Az oroszországi belpolitikai válság végül oda vezetett, hogy 1917. októberében végbement a bolsevik hatalomátvétel, amely viszont nem kedvezett Ukrajnának. Ukrajna területén is megkezdődik a harc a hatalom megszerzéséért a három hatalmi csoportosulás: az UKT, az Ideiglenes Kormány támogatói és bolsevikok között. A harcokból végül az UKT kerül ki győztesen, és megszilárdítva hatalmát 1917. november 6-án kibocsátja a III. Univerzáléját. Ennek lényege:

• meghirdeti az új demokratikus államot az Ukrán Népköztársaságot (UNK) a demokratikus Oroszország keretein belül;
• megszünteti a földesúri földtulajdont;
• bevezeti a 8 órás munkanapot;
• meghirdeti a választásokat az Ukrán Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe, aminek majd ki kell dolgoznia az Ukrán Alkotmányt.

1917 közepén-végén az UKT tárgyalásokat folytatott a bolsevikokkal is. Ugyanebben az időben Kalegyin tábornok a Don-vidékén kormányt alakít és harcolni akar a bolsevikok ellen. Csapatai Ukrajnán vonulnak keresztül, emiatt a bolsevikok ultimátumot küldenek az Ukrán Központi Tanácsnak (1917. december 4-én). Az ultimátum lényege:

• a bolsevikok elismerik Ukrajna függetlenségét és tárgyalásokat kezdenek velük;
• Ukrajna hagyjon fel a bolsevikok elleni ukrán front szervezésével;
• ne engedje át a területein a Kalegyin vezette fehér-gárdista csapatokat;
• engedje át területén a bolsevik vörös-gárdista csapatokat a déli front felé;
• szüntessék be a vörösgárdisták lefegyverzését Ukrajnában;
• ha az ultimátumot 48 órán belül nem fogadják el, akkor Szovjet-Oroszország háborút indít az UKT ellen.

Vinnicsenko az ultimátum minden pontját elutasított és leállított az Oroszországba tartó gabonaszállítmányokat. A szovjet csapatok Antonov-Ovszejenko vezetésével kezdték meg a támadást, az ő helyettesei voltak Jegorov és Muravjov. 1918. január 16-án Kijevben az Arzenál gyárban a bolsevikok lázadást robbantanak ki, hogy megkönnyítsék ezzel a szovjet csapatok dolgát,a lázadást azonban leverik. Ugyanekkor (1918. január 16.) Jegorov seregei Kruta vasútállomásnál 300 diákot ölnek meg, akik útját akarták állni a bolsevik támadásnak. 1918. január 26-án Muravjov csapatai elfoglalják Kijevet, az UNK kormánya pedig Zsitomirba menekül. Mielőtt a bolsevikok elfoglalták volna Kijevet, az UKT kiadta a IV. Univerzáléját 1918. január 9-én. Ennek lényege:

• az Ukrán Népköztársaság független állam;
• a Főtitkárság átalakul népi miniszterek tanácsává, és Holubovics lesz a vezetője.

Az Ukrán Népköztársaság címere

A bolsevik támadás megkezdése után Harkovban 1917. december 11–12-én szovjet kongresszust tartanak, ahol kimondják a Szovjet Ukrán Népköztársaság (SZUNK) létrejöttét. Kijev elfoglalása után a bolsevikok hozzákezdenek a saját hatalmuk megszilárdításához. A vörösterror, az erőltetett kollektivizálás, államosítás azonban az ukránok részéről erős ellenállásba ütközik.

Az oroszországi események hozzájárultak ahhoz, hogy 1918. február 9-én az Ukrán Központi Tanács és a központi hatalmak aláírják a breszt-litovszki békeszerződést. Ennek során Németország és szövetségesei elismerték az Ukrán Népköztársaságot független államként és ígéretet tettek Ukrajna felszabadítására a bolsevik uralom alól. Ennek fejében az Ukrán Népköztársaság vállalta, hogy mezőgazdasági termékeket szállít Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia részére.

1918. február–április folyamán a német és az osztrák–magyar csapatok Ukrajna területéről kiszorították a bolsevikokat, a hatalom így ismét az Ukrán Központi Tanács kezébe került. Viszont az UKT és a németek közötti viszony mind feszültebbé vált, mivel nem tudták biztosítani a Németországba szállítandó megígért élelmiszer-mennyiséget. A németek végül hozzájárultak egy újabb hatalomátvételhez Ukrajnában.

Az Ukrán Állam címere Szkoropadszkij idejében

1918. április 29-én létrejön a hetmanátus Pavlo Szkoropadszkij vezetésével, aki megszünteti az UNK-t és kikiáltja az ukrán államot. Szkoropadszkij a régi hivatalnokokra támaszkodott, mivel az ukrán nemzetiek nem vállaltak államigazgatási szerepet. A hivatalnokok az államhatalom megszilárdítása érdekében megtorló módszereket is alkalmaztak. A szakképzett hivatalnokok munkája révén viszont működésbe lépett a közigazgatás és megkezdték a zűrzavar felszámolását. Átszervezték a hadsereget is, több új kozák hadosztályt hoztak létre. Megszilárdították az igazságszolgáltatást, vidéken közigazgatási reformot hajtottak végre. Szkoropadszkij 1918. október 16-án egy rendelettel megújította a kozákságot a Csernyihivi, a Poltavai kormányzóságokban és Szlobozsanscsinában. A hetman kormányzása idején Ukrajna tovább bővítette nemzetközi kapcsolatait. Diplomáciai viszonyt létesített Németországgal, Ausztria-Magyarországgal, Svájccal, Törökországgal, Lengyelországgal, Franciaországgal, az Egyesült Királysággal, Romániával az Orosz Föderációval. Ukrajnában a hetmani rendszer viszonylagos nyugalmat teremtett, de a kormánynak a nagybirtokos réteghez való közeledése fokozatosan elfordította tőle a parasztságot, a nemzeti értelmiséget és a munkásokat. A hatalomvétel után a földet visszaadták a nagybirtokosoknak, ami nem tetszett a parasztoknak. A gazdasági téren hozott egyes intézkedések viszont sikeresnek bizonyultak, így sikeresen zajlott a bankrendszer kialakítása is. A nemzeti pénz – hrivnya – meglehetősen stabilnak bizonyult. Helyre állt a vasúti forgalom, megjavították a vasútvonalakat és hidakat. Bizonyos mértékű stabilizáció következett be az iparban is, bár a munkások helyzete rosszabbodik mert bevezetik a 12 órás munkanapot. Sok gyárat és vállalatot visszaadnak tulajdonosaiknak. A kultúra terén Szkoropadszkij politikája sikeres volt:

• ukrán tannyelvű iskolák nyílnak
• ukránul adnak ki könyveket, újságokat
• létrehozzák az Ukrán Tudományos Akadémiát.

1918. november 14-én az UNK Vinnicába üldözött vezetői – Vinnicsenko, Svet, Makarenko, Andrijev, Petljura – létrehozzák a Direktóriumot, melynek feladata harcolni Szkoropadszkij ellen. Ennek oka Szkoropadszkij azon kijelentése volt, hogy Ukrajna szövetségre akar lépni Oroszországgal. 1918. december 14-én – a német csapatok kivonulása után – a Direktórium felkelést robbant ki Pavlo Szkoropadszkij ellen, aki ennek hatására elhagyja az országot és megszűnik a hetmanátus.

1918. december 19-én a Direktórium tagjai visszatérnek Kijevbe és újjáalakítják az UNK-t. A Direktórium állásfoglalásának a lényege:

• az UNK miniszterelnöke ismét Csehivszkij lesz;
• az ország közigazgatását a munkás-elv alapján szervezik meg;

1918. novemberében a vörösök ismét háborút kezdenek az UNK ellen, 1919. február 5-én ismét a bolsevikoké lesz Kijev, ennek következtében a Direktóriumon belül hatalomváltásra kerül sor. Csehivszkij helyébe, aki az oroszokkal akart tárgyalni Szimon Petljura lép, ki az antanttal akar tárgyalni.

1918 novemberében a bolsevikok ismét megkezdték Ukrajna elfoglalását. 1918. november 29-én kimondták Ukrajnában a szovjethatalom visszaállítását, és 1919. január 6-án az ország nevét is megváltoztatták Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságra (USZSZK). 1919 elejére a bolsevikok elfoglalták Ukrajna nagy részét a Direktóriumtól. A szovjetrendszer megszervezéséhez az oroszországi példát vették alapul. 1919. január 29-én újjászervezik a kormányt Népbiztosok Tanácsa néven, melynek elnöke Hrisztijan Rakovszkij lett. Létrehozzák az Összukrajnai Rendkívüli Bizottságot, népbíróságokat és egyéb hatalmi szerveket. A bolsevikok Ukrajnában ugyanazt a politikát folytatták mint Oroszországban, ahol is bevezették a hadikommunizmust. A hadikommunizmus lényege:

• megszüntetik a piacgazdaságot,
• államosítják az ipart, kereskedelmet és a földeket,
• a gabonafölösleget kötelező beszolgáltatni,
• a városokban jegyrendszert vezetnek be az élelmiszerekre,
• bevezetik az általános munkakötelezettséget.

A hadikommunizmus bevezetése Ukrajnában diktatúrához vezetett. Ezt a lakosság nem fogadta örömmel és sorozatos lázadásokhoz vezetett. A bolsevikok ezért bevezették a vörös terrort: törvénytelenül letartóztattak és kivégeztek mindenkit, aki nem támogatta őket, vagy épp ellenük harcolt. Felperzselték azokat a falvakat amelyek ellenálltak vagy fellázadtak, és tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Mindezek összességében oda vezettek, hogy Ukrajnában a lakosság teljesen a bolsevikok ellen fordult.

1919. decemberében Szimon Petljura Lengyelországba megy tárgyalni. Itt megegyezik a lengyelekkel, hogy közösen fognak harcolni a bolsevikok ellen. 1920. április 21-én Petljura és Józef Piłsudski lengyel elnök aláírják az erről szóló megállapodást. Ennek értelmében Petljura lemond a nyugat-ukrán területekről. Ez a megállapodás az ukránok nagy többségének nem tetszett.

1920. április 25-én meg is indulnak az ukrán-lengyel csapatok Kijev elfoglalására, ezzel kezdetét vette a lengyel–szovjet háború. Május 7-én a lengyelek el is foglalják Kijevet, de az USZSZK fővárosa ekkor Harkov lett. 1920. június 5-én a bolsevik Vörös Hadsereg ellentámadást kezd és június 15-én visszafoglalják Kijevet. Ekkor a Vörös Hadsereget két részre osztják, az egyik rész Tuhacsevszkij marsall vezetésével Varsó felé indul, a másik pedig Jegorov vezetésével Lemberg irányába támad. A Lengyelország elleni támadás Varsó előtt megáll, ahol a szovjetek vereséget szenvednek. Ennek az volt az oka, hogy a lengyelek nem támogatták a bolsevikokat és nem lázadtak fel a munkások és a parasztok a földesurak ellen. A háborút végül a rigai béke zárta le 1921. március 18-án, ahol a bolsevikok lemondtak Nyugat-Ukrajnáról.

A lengyel–szovjet háború lezárásával az Ukrán Népköztársaság helyzete kilátástalanná vált, mivel két tűz közé került. Az ukrán csapatok fokozatosan Nyugat-Ukrajna területére szorulnak vissza. Nyugatról a lengyel hadsereg támadása során elveszítik a galíciai területeket, míg keleten vereséget szenvednek a bolsevikoktól, így 1921. november végére véget ér a független Ukrajnáért folytatott harc.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nyugat-ukrán területek 1919–1939 között

Nyugat-Ukrajna 1918–1919 között

A NyUNK címere

A nyugat-ukrán területek ekkor az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték. Úgy a lengyelek, mint az ukránok igényt tartottak rá, és mindkét fél igyekezett megszerezni a területeket. 1918. október 18-án a Monarchia parlamentjének ukrán képviselői megalakították az Ukrán Nemzeti Tanácsot. A Tanács célja az volt, hogy egy egységes államban egyesítse az ukránokat. A lengyelek ezzel szemben maguknak követelték egész Galíciát és hozzáláttak e területen saját rendszerük kiépítéséhez. Erre válaszul az Ukrán Nemzeti Tanács november 8-án létrehozza az Ideiglenes Államtitkárságot (Kormányt), melynek elnöke Koszty Levickij lett, - 1918. november 13-án pedig kikiáltják a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot (NyUNK). Még 1918. novemberében kiépítették a NyUNK közigazgatási rendszerét és megválasztották Jevhen Petrusevicset elnöknek. Létrejön az Ukrán Galíciai Hadsereg, az UGH. 1919. áprilisában földreformot hajtanak végre: elveszik a földbirtokosok földjeit és szétosztották azokat. Eközben Bukovinát megszállják a románok, Kelet-Galíciára pedig a lengyelek támadnak. A lengyel támadással szemben az ukránok csak 3 hétig, november 22-éig tudták tartani Lemberget, melynek eleste után Sztanyiszláv lett a főváros. A válságos helyzetbe került NyUNK tárgyalásokat kezdett az Ukrán Népköztársasággal, és 1918. decemberben a NyUNK szerződést köt a Direktóriummal az ukrán egyesülésről. 1919. január 22-én az UNK és a NyUNK egyesül. A NyUNK neve ettől kezdve az UNK nyugati területe lett és teljes autonómiát kapott.

Lengyelország, Románia, Csehszlovákia fennhatósága alatt

A mai nyugat-ukrán területek három ország között oszlottak meg az 1920-as 30-as években : Lengyelország – Kelet-Galícia, Románia – Észak-Bukovina, Csehszlovákia – Kárpátalja. Ezek a területek gazdaságilag nagyon elmaradottak voltak.

Kelet-Galícia lakosságának háromnegyedét kitevő ukránság gyarmati sorban élt a lengyel uralom alatt. Legtöbbjük faluhelyen élt és rengeteg analfabéta volt közöttük, 1924-ben egy törvényben az ukrán nyelv használatát is teljesen betiltották. Ukránok ezrei emigráltak Amerikába, Ausztráliába. Kelet-Galícia legerősebb pártja az 1925-ben alapított Ukrán Nemzeti Demokratikus Egyesület volt (Levickij vezetésével). Népszerű volt a 30-as évek elejéig a Nyugat-ukrán Kommunista Párt is. 1929-ben Bécsben létrejött az Ukrán Nacionalista Szervezet (UNSZ) Konovalec vezetésével: fő céljuk volt harcolni a lengyelek és kommunisták ellen a független Ukrajna létrehozásáért. Fokozatosan az UNSZ lett itt az ukránság legfontosabb szervezete, saját újságot adott ki és rengeteg külföldi támogatója volt. Az 1930-as évek végén a hatalmat Sztepan Bandera szerezte meg, aki fegyveres harccal akarta elérni célját, ezért létrehozzák az Ukrán Felkelő Hadsereget (UFH).

Bukovinában ugyanekkor gőzerővel folyt a románosítás, 1924 után azonban változott a helyzet, és javult az ott élő ukránok sora. Csak az 1930-as években került ismét sor megtorlásokra és románosításra. Az 1924-es tatarbunari felkelés után megalakult az Ukrán Nemzeti Párt, de az 1930-as évek végén a románok feloszlatják.

Kárpátalja 1920–1939 között

Kárpátalja 1919–1939 között Podkarpatská Rus néven Csehszlovákia része volt. Még 1919-ben megígérik a csehek, hogy Kárpátaljának autonómiát adnak, erre azonban csak 1938-ban kerül sor. Az autonóm kormány miniszterelnöke Bródy András volt, akit rövidesen Augusztin Volosin váltott fel. 1938-ban az első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli, magyarok lakta része Ungvárral, Munkáccsal, Beregszásszal visszakerül Magyarországhoz, így székhelyét Volosin Husztra teszi. 1939. március 15-én Volosin Huszton kimondja Kárpát-Ukrajna létrejöttét, a bonyolult nemzetközi helyzet következtében azonban a magyar csapatok még aznap megkezdik Kárpátalja visszafoglalását, és pár óra múlva megszűnt a Kárpát-ukrán állam létezni. 1939–1944 között Kárpátalja ismét Magyarország része volt.

Ukrajna a Szovjetunión belül

Ukrajna 1922–1939 között

Az USZSZK zászlaja

Az 1917-es forradalom után az Orosz Birodalom országai függetlenné váltak, de a bolsevikok hozzákezdtek egy új birodalom kialakításához. A polgárháború évei alatt Ukrajna fokozatosan a bolsevik Oroszország függőségébe kerül. Miután Ukrajnában is a bolsevikok vették át a hatalmat, megkezdődött az ország beolvasztása Szovjet-Oroszország kötelékébe. Az 1920-as évek elejére így Ukrajna csak látszólag volt önálló állam, gyakorlatilag Oroszország részeként kezelték. Az 1920-as évek elején három nézet alakul ki a Szovjetunió létrehozásával kapcsolatban:

• autonómia – Sztálin nézete – a bent lévők autonómiával rendelkeznek az államon belül;
• föderáció – Lenin nézete – mindenki egyenrangú, ezért mindenkit egyenlő jogok illetnek meg az államon belül;
• konföderáció – a nemzetiségek nézete – mindenki éli a saját életét az államon belül.

Végül Lenin föderációs tervét fogadták el, de gyakorlatban a sztálini autonómia terve valósult meg. 1922. december 30-án megalakul a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (SZSZKSZ), a Szovjetunió. Kezdetben a következő államok alkották a Szovjetuniót: az Oroszországi SZSZSZK, az Ukrán SZSZK, a Belorusz SZSZK és a Kaukázusontúli SZSZSZK (Grúz SZSZK, Örmény SZSZK és Azerbajdzsáni SZSZK). A Szovjetunió alkotmányát 1924. január 31-én fogadták el.

1921–1922-ben éhínség söpör végig az országon, melyet a hadikommunizmus és az 1921-es aszály okozott. Az éhínség során Dél-Ukrajnában kb. 3,7 millió ember éhezett, eközben a balparti Ukrajnából – ahol jó termés volt – gabonát vittek külföldre és adtak el. A központi szovjet vezetés hírzárlatot rendelt el és Rakovszkijt is megbüntették, mert említést tett az éhínségről. Az éhínség során több helyen még kannibalizmusra is volt példa. Az éhség során kb. másfél millió ember pusztult el.

1921-ig a bolsevikok a hadikommunizmus politikáját folytatták, ami gazdasági válsághoz és összeomláshoz vezetett. Lenin fokozatosan rájött, hogy a hadikommunizmus politikájával egyre nagyobb ellenállásba ütközik, ezért 1921-ben meghirdették az új gazdaságpolitikát, a Novaja Ekonomicseszkaja Politikát (NEP-et). A NEP lényege:

• a parasztok kötelező terménybeszolgáltatását felváltja a terményadó (javul ezzel a parasztok helyzete)
• ismét bevezetik a szabad belkereskedelmet, vagyis a fölösleget a piacra lehet vinni
• a kis- és a közepes vállalatok ismét működhetnek, sok olyan is visszakapja a vállalatait akitől azelőtt elvették
• engedélyezik a külföldi tőke beáramlását
• a nagyvállalatok és a külkereskedelem az állam kezében maradnak.

Ekkor ismét kialakul az a réteg, akik viszonylag jól élnek, de ezek a pénzükkel külföldre menekülnek mivel érzik hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani.

1923-ban Moszkva hoz egy olyan határozatot, melynek értelmében a helyi államhatalomban helyi kádereket kell alkalmazni, ez volt a gyökeresítés politikája. Ez a politika Ukrajnában 1925-ben kezdődött és az ukránosítás nevet kapta. Az ukránosítás politikájának vezetői Alekszander Sumszkij és Mikola Szkripnik voltak. Ennek a politikának a lényege:

• ukrán tannyelvű iskolákat nyitnak
• ukránul adnak ki könyveket
• az ügyintézés nyelve az ukrán lesz
• a hadseregben is az ukrán lesz a vezénylési nyelv
• 1921-ben létrejön az ukrán autokefál ortodox egyház, amely függetleníti magát Moszkvától.

A bolsevik vezetés az ukránosítás idején 1922. októberében 70 olyan tudóst száműz Oroszország északi részére, akik nem értetek egyet a bolsevik hatalom intézkedéseivel. Az 1920-as 1930-as évek fordulóján az ukránosítás következtében:

• az ukrán iskolák 80%-a, a technikumok 75%-a és a főiskolák 30%-a ukrán tannyelvű volt,
• 426 újság közül 373 ukrán nyelven jelent meg,
• megindult a tudományos művek ukrán nyelvű kiadása.

Az 1930-as évek elején viszont Sztálin hozzákezdett az ukránosítás felszámolásához, így:

• Ukrajnából a Moszkvai Központi Szervekhez csak oroszul lehetett fordulni,
• azokat a párttagokat, akik a kommunizmus ügyét össze akarták kapcsolni az ukrán függetlenség ügyével, nacionalistának bélyegezték meg,
• üldözni kezdik azokat a művészeket, tudósokat, akik az ukrán nép ügyéért harcolnak. (Így pl. öngyilkosságba kergetik Mikola Hviljovij költőt, Mihajlo Volubojev közgazdászt, aki azon a véleményen volt, hogy Moszkva gazdaságilag kizsákmányolja Ukrajnát.)

Az 1930-as évek végére a sztálini vezetés Ukrajnában felszámolja az ukránosítás politikáját és erős oroszosítási politikába kezd, ezzel egyidőben a kommunista vezetés pedig tisztogatásokba kezd. A sztálini terror célja Ukrajnában kettős volt:

• az ukrán nemzet önállósodási törekvéseinek elfojtása,
• a helyi esetleges kommunistaellenes erők elpusztítása.

A tömeges megtorlásoknak az a sztálini gondolat képezte az alapját, hogy a szocializmus építésével fokozódik az osztályharc. A terror nyitányát Kirov leningrádi párttitkár meggyilkolása képezte, ezt követően Sztálin hozzálátott a tömeges letartóztatásokhoz, kivégzésekhez, gulágra küldésekhez. A megtorlások 1937–1938-ban érték el a tetőpontjukat: ekkor elpusztul sok katonatiszt (Jakir, Onbovij), és 1937-ben Rakovszkij is a tisztogatások áldozata lesz. Az UKP Központi Bizottságának 102 tagja közül 100 elpusztult.

Az 1920-as 1930-as években átalakuláson ment át társadalom is: eltűntek a magánvállalkozók, magánkereskedők, megnőtt a munkások száma, ami az ország 1/3-át tette ki. A munkásosztály növekedésével csökkent a parasztság száma. 1937. január 30-án történt az USZSZK új alkotmányának az elfogadása.

A bolsevik vezetés rájön, hogy a Szovjetunió és benne Ukrajna ahhoz, hogy fejlett állam legyen, erős iparra van szükség, ezért hozzálátnak az iparosításhoz. 1928–1933 között volt érvényben az első ötéves terv, amelynek az iparosítás volt a feladata. A legnagyobb figyelmet a nehézipar fejlesztésére fordították, a könnyűipart és a mezőgazdaságot elhanyagolták.

A Dnyiprogesz vízerőmű építése (1934-ben készült fénykép)

Az ország vezetése először 18%-os ipari növekedést állapított meg, de ezt rövidesen 20%-ra emelték, amit azután 37,7%-ra módosítottak. A valóságban a növekedés még a 18%-ot sem érte el. Új gyárak, vállalatok épültek a Szovjetunióban, a 35 újonnan létesült ipari vállalat közül 12 Ukrajna területén épült fel. Ebben az időben szocialista munkaverseny-mozgalmak indulnak. 1932-ben az Izotov mozgalom kezdődik el (fiatalok betanítása egy adott szakmára), majd 1935-ben a Sztahanovról elnevezett sztahanovista-mozgalom (többlettermelési verseny) alakul ki.

A mezőgazdaságban megkezdődik a kollektivizáció: a kolhozok, szovhozok szervezése. Ennek eredményeként a parasztok elvesztik a nagy nehezen megszerzett földjüket. A mezőgazdasági termények árra jóval az ipari termékek ára alá kerül, miáltal a parasztság nem kapja meg a munkájának megfelelő ellenértéket.

Az első kolhozok és szovhozok Ukrajna területén 1917–1920 között alakultak. Az 1920-as évek végén a sztálini vetetés elrendeli az erőltetett kollektivizálást, ezzel akarták megoldani a gabonahiány-problémát és így akartak leszámolni a rendszer ellenségeinek tartott gazdag parasztsággal. Ukrajnában a teljes kollektivizációt támogatta Koszior, az UKP főtitkára. 1928-ban létrehozzák az első Gép- és traktorállomásokat (GTÁ). A GTÁ-k feladata volt a kolhozokat ellátni gépekkel és megkönnyíteni a mezőgazdasági munkát. Az erőszakos kolhozosítás során azonban a parasztság egyre jobban ellenállt, ezért egy időre engedményeket kellett tenni a számukra. Az 1930-as évek elején azonban ismét erőteljesen és erőszakkal folytatódott a kolhozosítás. Legrosszabb helyzetben a kulákoknak kikiáltott módosabb parasztok voltak, akik tulajdonképpen termeltek. A kulákokkal szemben erőszakkal léptek föl, elvették földjüket, gépeiket, jószágaikat, akik pedig nem voltak hajlandók belépni a kolhozokba, a vagyonelkobzás mellett Szibériába száműzték a családjukkal együtt. A kolhozok fölött az állam korlátlan ellenőrzést gyakorolt. A parasztságra másodrangú emberekként tekintettek akiknek az a feladata, hogy olcsó gabonát termeljenek a városok és a munkásság számára. Ezt példázza az 1932-ben, a városokban bevezetett személyigazolvány rendszer. mert a parasztok nem kaptak „paszport”-ot, ez földhöz kötötte a parasztságot akik így a középkori jobbágyrendszer keretei között éltek.

A sztálini vezetés egyik legnagyobb bűne az ukrán nép ellen a mesterségesen okozott 1932–1933-as éhség (lásd Holodomor) volt. Előzménye a kolhozosítás volt, aminek következtében az ukrán parasztok nagyon elszegényedtek és képtelenek voltak annyi búzát beszolgáltatni az államnak, amennyit az követelt. Moszkvából Sztálin Molotovot Ukrajnába küldi, hogy még szigorúbb politikával még több búzát kényszerítsen ki a parasztoktól. Ennek következtében kezdődik a hatalmas éhség Ukrajnában. A falvakban a gabonát a katonaság és belügyi csapatok bevetésével gyűjtik össze. Az éhség következtében 7-8 millió ember pusztul el, sok helyen még kannibalizmusra is volt példa.

Az 1920-as évek kulturális pezsgését, amit az ukránosítás okozott az 1930-as években a terror, a tömeges megtorlások váltják fel. Sok költőt, írót, művészt kivégeznek. Ezért a korszak a „kivégzett újjászületés” nevet kapta. 1933-ban az Ukrán Kommunista Párt vezetője Posztisev lesz, aki az ukrán kultúra és az ukrán nép esküdt ellensége volt. Tevékenysége idején tartóztatják le Hrusevszkijt. 1933-ban több más neves ukrán irodalmárt tartóztatnak le, végeznek ki: M. Jalovij, O. Doszvitnij, Osztap Visnya, G. Koszinka, M. Zerov, M. Hvilovij pedig öngyilkos lett. A terrort túlélő költőknek és íróknak műveikben a pártot, Sztálint, és a kommunizmust kellett dicsőíteniük. Az ukrán alkotóművészek szintén üldözéseknek voltak kitéve, amit nagy többségük nem élt túl. Jelentős alkotások születtek ekkor O. Dovzsenkó filmrendezőtől, M. Bojcsuk festőtől, és jelentős eseménynek számított 1935-ben T. Sevcsenko szobrának a felavatása.

A bolsevikok ateista politikája az 1920-as években az egyház és a vallás ellen irányult. Támogatták az ukrán autokefál ortodox egyház létrejöttét, hogy gyengítsék az orosz ortodox egyházat. A két egyház szinte egymással harcolt az ukrajnai hívekért. Az egyházon belül kialakult az újítók irányzata, akik hajlandók voltak együttműködni a hatalommal. 1928-ban törvényt hoznak az egyházról, melyben erősen korlátozzák jogaikat. Pusztítják a templomokat, börtönbe zárják a papokat. 1935-re az egyházi vagyon 9%-a marad csak meg, és az 1933–1937-es éveket a „vallás elpusztítása ötéves tervének” nevezték el.

Később kegyetlen üldözéseknek lett kitéve az ukrán autokefál ortodox egyház is. 1930-ban az egyház kénytelen volt bejelenteni feloszlását. A papokat, a főpapokat, köztük V. Lipickij, M. Boreckij, I. Pavlovszkij metropolitát letartóztatták. Az 1930-as évek végére egy olyan egyházközösség sem maradt, ahol ukrán nyelven folyt az istentisztelet. A kultikus épületek nagy többségét lerombolták, átalakították raktárrá, múzeummá, mozivá, bolondok házává, börtönné. A hívő emberek az államon belül nem voltak egyenrangúak, hanem másodrangú polgároknak számítottak.

Ukrajna a II. világháború idején

Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum, a szovjet-német megnemtámadási szerződés titkos része értelmében Nyugat-Ukrajna területének a Szovjetunióhoz kellett kerülnie Lengyelországtól. Így 1939. szeptember 17-én Timosenko által vezetett szovjet Vörös Hadsereg csapatok behatoltak Kelet-Galíciába és Nyugat-Belorussziába, hátba támadva a németek ellen harcoló lengyeleket. Szeptember 22-én a szovjet csapatok elfoglalják Lemberget, szeptember 27-én a németek elfoglalják Varsót. Szeptember 28-án a németek és a szovjetek kijelölik az új határokat. 1939. október 26–28-án Lembergben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa kimondja, hogy Nyugat-Ukrajnát (a rivnei, tarnopoli, sztanyiszlávi, drohobicsi, lembergi és volinyi területet) a Szovjetunióhoz csatolják. Ezt november 13–15-én az Ukrán Legfelsőbb Tanács is jóváhagyja.

1939-ben a szovjetek minden nyugat-ukrán pártot, szervezetet betiltanak, sokakat börtönbe, koncentrációs táborba zárnak. Kollektivizálják a földeket, hozzákezdenek a kolhozok megszervezéséhez, a parasztoktól elvesznek mindent. A ,,szovjetesítésnek" 1941-ben a német hadsereg támadása vetett véget.

1940. júniusában a szovjet vezetés követeli, hogy Románia adja át Besszarábiát és Észak-Bukovina területét a Szovjetuniónak. A románok, mivel senkitől nem várhattak segítséget teljesítik az ultimátumot.

1941. június 22. – „Barbarossa-terv” alapján – a náci Németország megtámadja a Szovjetuniót. A németek három irányból támadnak: északról von Leeb tábornagy Leningrád ellen, középen von Bock tábornok Moszkva ellen, délről von Rudstedt tábornok támadott. A németekkel együtt Románia, Olaszország, Finnország és Magyarország is háborúba lép a Szovjetunió ellen. A támadás során a szovjeteknél káosz uralkodott, a szovjet központi katonai vezetés kudarca és az elégtelen katonai felszerelés miatt a Vörös Hadsereget kezdetben sorozatos vereségek érték. 1941. júliusára a német csapatok elérték a Dnyepert.

1941. június 30. – Állami Védelmi Bizottság (DKO) létrejötte. Megkezdődött az ipar kitelepítése Ukrajna területéről. Több mint 550 vállalatot, kolhozok, gép- és traktorállomás, egyéb intézmények vagyonát menekítették ki Szibériába, Kazahsztánba és más orosz területekre. A háború főbb eseményei Ukrajnában:

1941. július 11.–szeptember 19. – Kijev ostroma 1941. augusztus 5.–október 16. – Odessza ostroma 1941. augusztus 1–7. – umányi katlancsata 1941. október 30.–1942. július 4. – Szevasztopol ostroma, 1941 végéig szinte az egész Ukrajna német megszállás alá kerül. 1941. október 2–december 6. – a moszkvai csata – az első német vereség, a szovjet ellentámadás azonban kudarcba fullad minden fronton. 1942 júniusában a németek – miután visszavertek minden szovjet ellentámadást – ismét támadni kezdtek. 1942. augusztus 22-én elfoglalják Szverdlovszkot és ezzel egész Ukrajna ismét német megszállás alá kerül.

A németek az elfoglalt ukrán területeket 3 részre osztják fel:

• Ukrán Birodalmi Kormányzóság – Ukrajna központi területei tartoznak ide;
• Galícia Körzet – a Lengyel főkormányzóság részét alkotja Nyugat-Ukrajnával;
• frontövezet – Kelet-Ukrajna területe, katonai közigazgatással, Bukovina, Dél-Besszarábia Romániához kerül.

Az elfoglalt területeken megkezdődik a nácizmus kiépítése: német közigazgatást vezetnek be, a hivatalos nyelv a német lesz. Kezdetben a németek igyekeztek a maguk oldalára állítani a helyi lakosságot a szovjet rendszer kritizálásával, de rövid idő után hozzákezdenek a német rendszer kiépítéséhez. Azokat az ukránokat alkalmazzák, akik tudtak németül, vagy támogatták őket. Sok helyre nem mehettek be az ukránok (ahova ki volt téve a CSAK NÉMETEKNEK tábla). Megkezdték Ukrajna gyarmatosítását. Aki nem támogatta a német rendszert azt kivégezték, koncentrációs táborba zárták; megkezdődik a zsidók üldözése is, 150 koncentrációs tábor volt Ukrajna területén. Idővel a földet bár német tulajdonná nyilvánították, a kolhozrendszert nem szüntették meg hanem alkalmazták azt. 12-14 órás munkanapokat vezettek be, minimális munkabért adtak. Az országba német telepeseket telepítenek be. Az ukránság egy része felszabadítóként fogadta a németeket, de miután rájöttek, hogy ugyanolyan politikát folytatnak mint a szovjetek, elfordultak tőlük.

Az antifasiszta mozgalomnak két irányzata alakult ki:

• ukrán nacionalisták irányzata – 1942. október 14-én létrejön az Ukrán Felkelő Hadsereg (UFH), melyet az UNSZ hozott létre. Polisszja, Jobbparti Ukrajna és Voliny területén harcoltak a német megszállók ellen (és a kommunista partizánok ellen is);
• kommunista irányzat – a kommunisták földalatti pártbizottságokat hoztak létre.

A partizán mozgalom 1943-ban éri el csúcspontját. Leghíresebb partizánvezérek: Kafpak, Fjodorov, Naumov, Szaburov.

A sztálingrádi csata után fordulat áll be a háború menetében, ettől kezdve a német hadsereget fokozatosan kiszorítják az elfoglalt területekről. 1943. július 5–12 – a kurszki csata, - a németek súlyos vereséget szenvedtek és megnyílik az út Ukrajna felszabadításához. Augusztus 5-én elfoglalják Belgorodot a szovjet csapatok, ezzel lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé. Manstein javaslatára Hitler engedélyezte a német csapatok visszavonulását az ú.n. Keleti Falhoz. Ennek az erődvonalnak a kiépítésére azonban már nem volt idő. A szovjet hadsereg augusztus 23-án – ekkor már végleg – visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több ponton át is kelt rajta. 1944 elején a Szovjetunió a második világháború befejező szakaszába lépett: az ország teljes felszabadítása lett a feladat. 1944. januárban az I. Ukrán Front csapatai felszabadítják Zsitomirt, Luckot, Rivnét. 1944. márciusban a II. Ukrán Front csapatai felszabadítják Vinnicát, Csernyivcit, március 2-án elérik a román határt. A III. és IV. Ukrán Front csapatai Dél-Ukrajnát foglalják vissza a németektől (Herszon, Milolajiv, Odessza). 1944. júliusban az I. Ukrán Front csapatai felszabadítják Lemberget és Sztanyiszlávot. 1944. október 14-ére Ukrajna teljes területét felszabadítja a Vörös Hadsereg.

A szovjet Vörös Hadsereg 1944. október 2-án érte el Kárpátalja első települését, Verbiást (volóci járás). Nagyobb harcok csak a Kárpátok gerincén létrehozott Árpád-vonal mentén volt. A szovjet csapatok csak akkor tudták elfoglalni a védelmi rendszert, amikor a magyar csapatok visszavonulási parancsot kaptak. Október 26-án foglalják el Ungvárt a szovjetek. A város „felszabadulásával” kapcsolatosan Sztálin aláírásával ünnepi napiparancsot adnak ki, mely katonailag fontos hídfőállás elfoglalásáról tesz említést. Csapot a magyar – német hadsereg 1944. november 23-áig védelmezte a szovjet Vörös Hadsereggel szemben közel egy hónapos véres harccal.

Ukrajna 1945–1991 között

1945. február 4–11. között Ukrajnában került megrendezésre a szövetséges nagyhatalmak vezetői között a második világháború utáni területrendezés egyik találkozója, a Jaltai Konferencia. A háború lezártával Lengyelország délkeleti, ukránok lakta része és Kárpátalja is az Ukrán SZSZK-hoz került, illetve 1954-ben az Oroszországi SZFSZK-tól hozzá csatolták a Krím-félszigetet.

1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a Pripjaty folyó mellett fekvő Csernobilban bekövetkezett a történelem legnagyobb atomkatasztrófája. Ennek következményeképp a Kijevtől északra található vidékek, Fehéroroszország déli területei, valamint az oroszországi Brjanszk környéke sugárszennyezetté vált, az erőmű körül kialakított 30 km-es zóna lakóit evakuálták. Csernobil és környéke a mai napig sugárszennyezett maradt.

A független Ukrajna

Ukrajna 1991. augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet egy december 1-jén megtartott választáson az ukránok többsége támogatott. Az országban azóta többpártrendszer működik. Még ugyanebben az évben kisebb konfliktus alakult ki Ukrajna és Oroszország között a Krím-félsziget hovatartozásáról. 1994-ben Bill Clinton amerikai és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök egyezményt kötött Ukrajna nukleáris fegyvereinek leszereléséről.

2004-ben Leonyid Kucsma elnök bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztásokon. Két jelölt mérkőzött meg, Viktor Janukovics, aki mind Kucsma, mind Oroszország támogatását maga mögött tudhatta, illetve Viktor Juscsenko, aki a nyugatra nyitás politikáját tartotta szem előtt. A lezajlott választásokon a hivatalos eredmények szerint parányi többséggel Viktor Janukovics győzött, ám az ellenzék hívei tüntetésekbe kezdtek Kijev utcáin, új választásokat követelve, a keleti régiókban történt választási csalások és megfélemlítésekre hivatkozva (narancssárga forradalom). Az alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményeket. A győztes narancssárga forradalmat követően a nyugati orientáltságú Viktor Juscsenko vált Ukrajna elnökévé.

Források

• Font Márta - Varga Beáta: Ukrajna története. Szeged, Bölcsész Konzorcium, JATEPress, 2006. ISBN 9639704105
• Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 2001. Pannonica Kiadó. ISBN 9789639252370
• Mihail Heller - Alexandr Nyekrics - Orosz történelem I-II. Budapest, 2003. Osiris Kiadó Kft. ISBN 9789633895467
• Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, Balassi Kiadó, 2006. ISBN 9635066872

További információk

• ukrajna.lap.hu
• Font Márta, Varga Beáta: Ukrajna története
• Ukrajna múltja
• Kronológia Ukrajna történetéhez
• A Régmúlt idők krónikája