Trencséni csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A trencséni csata (1708. augusztus 3.) a Rákóczi-szabadságharc egyik legjelentősebb, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc sereg katasztrofális vereségével végződő csatája.

Trencséni csata
Konfliktus Rákóczi-szabadságharc
Időpont 1708. augusztus 3.
Helyszín Trencséntől délre, Turna, Hamri, Szoblahó községek határában
Eredmény labanc győzelem, kuruc vereség
Szemben álló felek
Kuruc haderő Habsburg császári hadsereg
Szerb vajdasági sereg
Parancsnokok
II. Rákóczi Ferenc
Bercsényi Miklós
Pekry Lőrinc (jobb szárny)
Sigbert Heister
Pálffy János
Szemben álló erők
kb. 14 000 gyalogos és lovas Kb. 5000 gyalogos és 200 lovas, valamint 3000 fős szerb haderő
Veszteségek
kb. 3000 fő kb. 160 fő

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1708. évi hadjárat megindítása előtt Rákóczi egy sziléziai expedíció tervét dolgozta ki. Ezzel lényegében az örökös tartományokba kívánta áthelyezni a főerők által uralt hadszíntért, s valószínűleg egy porosz–magyar együttműködés lehetőségében is reménykedett. (Az az elterjedt vélekedés azonban, hogy Frigyes Vilmos porosz trónörökös komolyan fontolgatta volna, hogy elfogadja Rákóczi meghívását a magyar trónra, s a hadjárat az ő útjának biztosítását szolgálta, nem igazolható.) A fejedelem a korábbi évek keserű tapasztalatai alapján (minden addigi csatáját elveszítette a császári főerőkkel szemben) kerülni kívánta az összeütközést a frissen kinevezett császári főparancsnokkal, Sigbert Heister tábornaggyal, s így indult meg seregével június 14-én egri főhadiszállásáról nyugat felé.

Alvezérei nem értették, hogy a fejedelem miért nem lép fel támadólag viszonylag jól felszerelt, pihent hadseregével. A Vágon túl operáló Ocskay László brigadéros és a Csallóköz visszafoglalásán munkálkodó Bottyán János generális egyaránt azt szerették volna, ha a kuruc fősereg az ő vállalkozásukat támogatja. Rákóczi csak a július 11–12-i érsekújvári haditanácson árulta el sziléziai haditervét, amely nem váltott ki osztatlan elismerést a főtisztek körében. A katonaság tétlenségre szorításának hibáját végül a fejedelem is belátta, és hozzájárult, hogy egy 7000 fős válogatott lovas különítmény Pekry Lőrinc tábornaggyal Ocskay segítségére siessen. Pekry azonban július 28-án a morva határon túl, Strazsnicánál vereséget szenvedett Peter Joseph de Viard császári tábornoktól. Pekrynek ugyan sikerült számottevő veszteség nélkül visszavonulnia, de a vereség morális hatása érezhető volt.

Ezután a kurucok által körülzárt és utánpótlás híján végóráit élő Lipótvár és Trencsén elfoglalásának terve körül robbant ki vita. Rákóczi az előbbit, alvezérei az utóbbit támogatták, s miután a Lipótvárért folytatott korábbi hadműveletek folytán Rákóczi már kétszer (1704-ben Nagyszombatnál és 1705-ben Pudmericnél) is vereséget szenvedett, végül engedett a nyomásnak.

Felvonulás a csatatérre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eközben Heister tábornagy is értesült a kuruc fősereg előretöréséről. Pozsonyból július 27-én gróf Pálffy János lovassági tábornok a császári elővéddel, másnap pedig maga Heister is Viard megsegítésére indult. A MalackaSasvár útvonalon haladva július 29-én Szakolcán egyesültek a Pekryt megszalasztó Viard seregével. Heister egynapi pihenő után 31-én morva területen folytatta útját a Fehér Kárpátokon keresztül, hogy erősítést és utánpótlást vigyen a kurucoktól szorongatott Trencsénbe.

II. Rákóczi Ferenc és aláírása

Rákóczi július 30-án este a francia de La Motte tüzér ezredest küldte Trencsén alá, hogy a mellé adott gyalogsággal foglalja el a Vágon átvezető hidat, és a fősereg megérkeztéig tartóztassa fel a császáriakat. A főerőkkel pedig maga Rákóczi és Bercsényi Miklós indult meg. Előbbi a lovasságot, utóbbi pedig a gyalogságot vezette, és külön úton indultak Trencsén felé. A fejedelem kelletlenül, indokolatlanul lassú menetben haladt előre, s augusztus 1-jén még egy pihenőnapot is tartott.

Heister augusztus 1-jén Ungarisch-Brod nevű morva faluban vette a hírt a kurucok Vág felé vonulásáról, s erre Viard-t küldte tovább Trencsénbe, maga pedig lovasságával 2-án hajnalban Vágújhely irányába sietett Rákóczi után. Estére odaérve azt jelentették kémei, hogy Rákóczi összeveszett Bercsényivel, és utóbbi a gyalogsággal elvonult, a fejedelem mellett pedig csak a lovasság maradt. Erre a téves hírre Heister még inkább elszánta magát a megütközésre.

Rákóczinak 2-án de La Motte futárja jelentette, hogy nem sikerült birtokba venni a trencséni gázlót és hidat, mivel már Viard elővédje a vár alá érkezett, és estére Viardnak is biztosan sikerül az élelmiszer-szállítmányt célba juttatni. A fejedelem feladta Trencsén ostromának tervét, és előresietett, hogy táborhelyet jelöljön ki serege számára. La Motte tanácsával ellentétben nem a Trencséni medence legmélyebb részén, a Szoblahó és Bella között folyó patak völgyében, hanem Turna és Hamri községektől délre, a hegyek lejtőjén, valamint a barátlehotai országút két oldalán helyezte el csapatait.

Ez a hadrend részben a Barátlehotától délre, Bán községben lévő poggyásszal való összeköttetést biztosította, részben pedig ellenséges támadással szemben a terepviszonyokat kihasználó védekező harcálláspont volt. Ez utóbbi megfontolást azonban a létszámviszonyok nem indokolták: Rákóczi serege Trencsén alatt kb. 7000 gyalogosból, mintegy 7000 lovasból és 14 ágyúból állott. Heister seregének összlétszáma is alig haladta meg a 8000 főt (ennek egy része vajdasági szerbekből állt), és ebből több mint 2000 katonát Viard parancsnoksága alatt Trencsénbe küldött. Heister és Pálffy a málhát és az ágyúkat Vágújhelyen hagyva csupán 8000 fős haderővel közeledett, amely 5000 német gyalogost, 200 lovast és 3000 őrvidéki szerbet tett ki. Mindezek alapján a leghelyesebb az lett volna, ha a kurucok a Trencséni medencébe vezető völgyszorost zárják el, ehelyett észak felé néző arcvonallal délnyugati irányból – tehát a hátuk mögül – várhatták az ellenséget, melynek feltartóztatására, vagy inkább csak szemmel tartására Bercsényi Czelder Orbán gyalogezredének néhány századát hagyta hátra a Vöröshegyi-szorosban.

A küzdelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor Heister megpillantotta a Trencséntől délre, jól védhető harcállásponton felsorakozott kuruc sereget, elállt támadó szándékától. Egész seregével hátat fordított a kurucok arcvonalának, és megindult Trencsén irányába. Rákóczi, aki mindeddig kerülni akarta az összecsapást, felismerte a kedvező pillanatot, de ismét habozott, és nem indított általános támadást egész seregével, hanem csupán a jobb szárny parancsnokát, Pekry Lőrinc tábornagyot utasította, hogy tegyen egy próbát a császáriak ellen.

Pekry egy halastó gátján keresztül indította meg csapatait, de amikor egyik beosztottja, Ebeczky István brigadéros figyelmeztette, hogy a szűk, legfeljebb kettesével járható útvonal egy esetleges visszavonulás alkalmával akadályozhatja menekülésüket, elbizonytalanodott. A már átkelt egységeket is visszarendelte, s az ekkor támadt zavar végzetesnek bizonyult a csata eredménye szempontjából. Heister helyettese, Pálffy János lovassági tábornok ugyanis felismerte a kínálkozó alkalmat, és Heister engedelmével rohamot indított.

Az első vonalban a szerbek rontottak rá Rákóczi erőire és ez a támadás már mindjárt az elején visszavetette a kurucokat.[1] A továbbiakban a teljesen kibonatkozó császári roham meghozta az eredményt és fokozatosan felbomlott a kurucok arcvonala. Rákóczi megpróbált személyesen beavatkozni a küzdelembe, de lovával felbukott, és csak testőrei, köztük a később fényes francia katonai pályát befutó Bercsényi László tudták megmenteni. A lovasság megfutamodása után az egyébként derekasan küzdő kuruc gyalogság is felmorzsolódott. Néhány órás harc után a kb. háromszoros túlerőben lévő kurucok megsemmisítő vereséget szenvedtek. 3000 kuruc és mindössze 160 császári katona maradt a csatatéren. A trencséni csata után általánossá váló katonai és erkölcsi válság előrevetítette a szabadságharc végső kimenetelét.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bánkúti Imre: Néhány gondolat a trencséni csata (1708. augusztus 3.) előzményeiről és következményeiről. Folia Historica, A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Évkönyve, XIX. kötet. 1994–1995. Főszerk. Kovács Tibor. Bp., 1998. 63–85. o.
  • Markó Árpád: A trencséni csata. (1708 augusztus 3.) Hadtörténelmi Közlemények, 32. évf. (1931) 31–70. és 151–194. o. Modern újraközlése: Uő: II. Rákóczi Ferenc csatái. (Válogatott tanulmányok.) S. a. r. [a bevezető tanulmányt írta, kiegészítő jegyzetekkel, bibliográfiával és mutatókkal ellátta]: Mészáros Kálmán. Nap Kiadó. Bp., 2003. 162–256. o.
  • Thaly Kálmán: A trencsényi csatáról, 1708. (Újabb adatok.) I–II. közl. Hadtörténelmi Közlemények, 10. évf. (1897) 145–159., 313–331. o.