Transzatlanti alagút

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Transzatlanti alagút
Elhelyezkedése Atlanti-óceán
Funkció maglev alagút

Építés kezdete tervezett

A Transzatlanti alagút egy jövőbeli elképzelés, melynek során Európa és Észak-Amerika között az Atlanti-óceán alatt egy alagút épülne, melyben személyszállító járművek közlekednének. Az elképzelések szerint a sebesség 500–8000 km/h között lenne.[1]

A tervek egy ilyen alagút megépítéséhez nem jutottak tovább az elméleti szakaszon, és semelyik kormány vagy vállalat nem törekszik aktívan egy ilyen projekt elkezdéséhez. A legtöbb elképzelés az alagutat az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között, vagy még pontosabban, New York City és London között képzeli el. A fő akadálya az építésének, hogy egy ilyen alagút költségét 175 000 000 000 dollár és 12 000 000 000 000 dollár között becsülik, és a jelenlegi anyagtudomány korlátai.

A már működő csatorna-alagút és a Szeikan-alagút építésénél is komoly pénzügyi és technikai gondok voltak.

A transzatlanti alagút 88-szor hosszabb lenne, mint a Gotthárd-bázisalagút és a 36-szor hosszabb, mint a Delaware Vízvezeték. 2003-ban a Discovery Channel csatorna Mérnöki csodák sorozatában a Transzatlanti Alagút című rész részletesen bemutatta a javasolt alagutat.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ötlet először Michel Verne, aki Jules Verne fia volt, 1888-ban írt Un Express de l'avenir (An Express of the Future) című történetben bukkant fel. A történet az angol Strand Magazine-ban jelent meg 1895-ben, melyet Jules Verne írásának tulajdonítottak,[2] ez ma is gyakran előforduló hiba.[3]

1913-ban a Der Tunnel című regényben ismét megjelent, melynek szerzője a német Bernhard Kellermann volt. A regény négy filmnek is az alapötletét adta, egynek 1914-ben. Külön német, francia és angol nyelvű változat látott napvilágot 1933-ban és 1935-ben. A német és francia nyelvű változatot is Curtis Bernhardt írta, az angolt részt pedig Curt Siodmak sci-fi író vetette papírra.

A film angol nyelvű moziplakátja egy árverésen 2000-3000 dollárt ért.[4]

Arthur C. Clarke is megemlíti az interkontinentális alagutat az 1956-os A város és a csillagok című regényében. Az 1975-ös A Transatlantic Tunnel, Hurrah! című regényében is szerepel egy vákuum / mágnesvasút rendszer az óceán fenekén.[5]

2004 áprilisában a Popular Science kijelentette, hogy az alagút megépítése nem bonyolult mérnöki kihívás, összehasonlítva a transzatlanti kábelekkel. Költségét 88-175 000 000 000 dollárra becsülte.[6]

Variációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezett Transz-Atlanti alagút
Sárga: - New York - Grönland, Nagy-Britannia & Norvégia
Piros: - közvelen London
Zöld: - közvetlen Lisszabon.

A tervnek több változata létezik: egy cső a tengerfenék felett, egy alagút az óceánfenék alatt, vagy ezeknek valamilyen kombinációja.

Az 1960-as javaslat egy 5000 km hosszú csövet képzelt el, melyben vákuum lenne. A csőben mágnesvasút közlekedne, melynek utazási sebessége akár 8000 km/h is lehetne. Ezzel a sebességgel az utazási idő New York és London között kevesebb, mint egy óra lenne.

Egy másik modern változatban, a költségek csökkentése érdekében, egy víz alatt 49 méterrel lebegő alagút lenne, hogy elkerüljék a hajókat és a rossz időjárást. A cső kábelekkel a tenger fenekéhez lenne rögzítve. Ez 54 000 előre gyártott szakaszból állna, melyet 100 000 kábel rögzítene.

Baleset esetén a hibás szakaszt önműködő kapuk zárnák le. A vonat gyorsabb lenne, mint a beáramló víz, így nagy veszély nem fenyegetne, kivéve, ha a baleset a vonat előtt történt. A tervekben rakétahajtás, torlósugár vagy túlnyomásos közlekedés szerepel. Ez a terv szerepelt a Mérnöki csodák részben is, itt a gyorsítás, és a végén a lassítás 18-18 percet vett volna igénybe. Így 0,2 G gyorsulás lépne fel. Hogy a gyorsulás kellemetlen hatását csökkentsék, a tervekben menetirányba fordítható ülések szerepeltek. Ez azonban csökkentené a férőhelyek számát, tovább növelve a jegyárakat.

Az egyik javasolt alternatív útvonal északra Újfundlandon - Grönlandon - Izlandon - Feröeren keresztül Skóciába vezetne. Ezt az utat olcsóbb lenne megépíteni, mert nagy része a szárazföldön vezetne, de nehezebb lenne a kedvezőtlen időjárás miatt. A fenntartása is nehezebb lenne a nagy hideg és hó miatt. A Transzalaszkai Csővezeték építésekkor szerzett tapasztalatok azonban könnyíthetik a munkát.

Vasutat még soha nem építettek jégtakaró felett, bár utak már épültek több helyen (Spitzbergák és Antarktisz) is. A nagysebességű vasútnak azonban sokkal stabilabb alap szükséges. Jobb megoldás lenne az alagút jégtakaró alatti megépítése.

További probléma, hogy az alagutat milyen célra használnák: Ha utasszállításra, lehet túl lassú lenne a repüléshez képest, és a jegyárak nem lennének versenyképesek. Áruszállítás esetére a szintén tervezett Alaszka–Oroszország-alagút olcsóbb és egyszerűbb lenne.

Egy másik lehetséges útvonal az Atlanti-óceánon Fokvárosból Brazíliába.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Transatlantic Tunnel”. Joseph Giotta (Narrator), Powderhouse Productions. Extreme Engineering. Discovery Channel. 2003. április 16.
  2. Michel Verne: An Express of the Future. The Strand Magazine, 1895. November. (Hozzáférés: 2008. augusztus 2.)
  3. Michael Rodman: Tunnel Vision. Harvard Law Bulletin, Harvard Egyetem, 2002 nyár. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
  4. Lot 28748, Auction 636: The Transatlantic Tunnel (Gaumont, 1935). One Sheet (27" X 41"). Heritage Auction Galleries, 2006. július 11. (Hozzáférés: 2008. november 10.)
  5. Stuart Carter: Harry Harrison: A Transatlantic Tunnel, Hurrah!. Infinity+, 2000. november 11. (Hozzáférés: 2007. szeptember 12.)
  6. Carl Hoffman: Trans-Atlantic MagLev—Vacuum Tube Train. Popular Science, 2004. április. (Hozzáférés: 2007. október 1.)