Tonkini incidens
A Tonkini incidens eredetileg két ütközetet jelentett, melyek során amerikai források szerint észak-vietnami hajók provokálatlanul támadást intéztek az Egyesült Államok rombolói ellen 1964 augusztusában a Vietnami-öbölben (angolul Tonkin Gulf). A valós események máig vitatottak, az akkori hivatalos amerikai állásponttal szemben álló vélemények szerint a támadás pusztán politikai színjáték volt, amely ürügyként szolgált arra, hogy az USA nyilvánosan is fokozhassa titokban már amúgy is meglévő szerepvállalását Dél-Vietnamban. Ezt támasztja alá a közelmúltban titkosítás alól feloldott NSA jelentés is.[1]
Közvetlenül az incidens után Johnson elnök felhívást intézett a kongresszushoz, melyben kérte a Tonkini-öböl határozat jóváhagyását, amely gyakorlatilag felhatalmazást adott az elnöknek a vietnami háború kiterjesztésére.
2005. november 30-án az NSA néhány titkos dokumentumát nyilvánosságra hozták, amelyek azt bizonyítják, hogy a 2. észak-vietnami támadás nem történt meg, az elnököt félreinformálták.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az események hivatalos amerikai változata
1964. július 31-én az amerikai Maddox (DD–731) romboló felderítő küldetésbe kezdett a Tonkini-öbölben. A küldetés hivatalos célja információszerzés volt az észak-vietnami parti védelemről. Eközben további amerikai hajók támogatást nyújtottak dél-vietnami kommandók Észak-Vietnam ellen intézett támadásaihoz.
Augusztus 2-án három észak-vietnami torpedónaszád, dél-vietnami hajónak vélve a Maddoxot, torpedó- és géppuskatámadást intézett ellene. A támadásra adott azonnali válaszként a Maddox a közeli Ticonderoga repülőgéphordozóról érkező légi támogatással megsemmisítette az egyik, illetve megrongálta a másik két ellenséges hajót. A Maddox mindössze egyetlen géppuskalövedéktől kapott felszíni sérülést. Az ütközet végeztével visszatért dél-vietnami vizekre, ahol csatlakozott hozzá a USS Turner Joy (DD–951) romboló.
Augusztus 4-én a Maddox és a Turner Joy újabb őrjáratra indult az észak-vietnami partok felé. Utóbbi hajnalban szonárjeleket észlelt, amelyeket észak-vietnami támadásnak vélt. A két hajó erőteljes manőverezés közben körülbelül két órán át tüzelt radarcélpontokra, miközben torpedók elektronikus és vizuális észleléséről adtak jelentéseket. Nagyon valószínűtlen azonban, hogy bármilyen észak-vietnami erő lett volna a közelben e harc alatt. John J. Herrick kapitány beismerte, hogy az egész csupán egy „túlbuzgó szonárkezelő” képzeletének játéka volt, és ő valójában csupán „saját hajócsavarját hallotta”. Vo Nguyen Giap tábornok, aki az incidens idején az észak-vietnami csapatok főparancsnoka volt, 1995-ben határozottan tagadta, hogy Észak-Vietnam bármiféleképpen részt vett volna az augusztus 4-i incidensben, miközben az augusztus 2-i támadást elismerte.
[szerkesztés] Tonkini-öböl határozat
Bár a Maddox részt vett dél-vietnami csapatok támogatásában, Johnson elnök hadügyminisztere, Robert McNamara mégis tagadta az amerikai kongresszus előtt, hogy az amerikai haditengerészet támogatta volna a dél-vietnami hadműveleteket. A támadásokat „provokáció nélküli”-nek nevezte. Annak ellenére, hogy nem volt bizonyíték a második támadásra, a kongresszushoz szólva a Maddox elleni második támadás „megdönthetetlen bizonyítékának” létezéséről beszélt.
McNamara kongresszusi tanúvallomásának eredményeként az amerikai kongresszus augusztus 7-én 88:2 arányban elfogadta a Tonkini-öböl határozatot, amely megalapozta a vietnami háborúban való fokozott katonai részvételt. Csak Wayne Morse, oregoni és Ernest Gruening, alaszkai szenátor szavazott a határozat ellen. Morse szenátor a következőképpen fejtette ki véleményét:
„A történelem rögzíti majd, hogy Gruening és én az amerikai emberek érdekében szavaztunk, mikor ez ellen a határozat ellen adtuk le a voksunkat. És szeretném emlékeztetni az embereket arra, hogy tulajdonképpen mi is ez a határozat. Ez egy határozat, amely olyan erőt ad az Egyesült Államok elnökének kezébe, amellyel hadüzenet nélküli háborút indíthat.”[2][3]
Bár hivatalosan sohasem volt hadüzenet, a határozat felhatalmazta Johnson elnököt, hogy „tegyen meg minden szükséges lépést, katonai erő alkalmazását is beleértve, bármely SEATO tagállam számára szükséges segítségnyújtáshoz, szabadságának megvédése érdekében”.[4] Mind Johnson, mind pedig Nixon elnök ezt a határozatot használta fel az Indokínában fokozódó amerikai szerepvállalás indoklására.
A határozatot a Nixon-kormány kambodzsai katonai beavatkozásának hatására 1970-ben visszavonták. Az Egyesült Államok már 1969-ben megkezdte csapatainak kivonását az ún. „vietnamizálás” politikájának megfelelően, de csapatai egészen 1973-ig jelen voltak a térségben.
[szerkesztés] Lábjegyzet
- ↑
- ↑ Wayne Morse Sounds – earthstation1.com (hangfelvétel)
- ↑ Vietnam: A Television History – LBJ Goes to War (1964-1965) SENATOR WAYNE MORSE: (…) In fact, history is going to record that Senator Greuning and I voted in the interest of the American people this morning when we voted against this resolution. And I'd have the American people remember what this resolution really is. It's a resolution which seeks to give the President of the United States the power to make war without a declaration of war.
- ↑ BBC: War and Protest – the US in Vietnam (1945 – 1964) – „…to take all necessary measures to repel any armed attack against the forces of the United States and to prevent further aggression [and] … to take all necessary steps, including the use of armed force, to assist any member or protocol state of the Southeast Asia Collective Treaty requesting assistance in defense of its freedom.”
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Hamis híreken alapult a vietnami háború (magyarul)
- A határozat szövege (angolul)
- Johnson elnök beszéde az amerikai néphez, 1964. augusztus 5. (angolul)
- Pentagon iratok (Pentagon Papers) (angolul)
- Walter Cronkite: Fantomtámadás a Tonkin-öbölben (angolul)
