Tizenkét szék (film, 1970)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tizenkét szék
(The Twelve Chairs)
Rendező Mel Brooks
Producer Michael Hertzberg
Executive producer Sidney Glazier
Alapmű Ilf és Petrov: Tizenkét szék
Forgatókönyvíró Mel Brooks
Főszerepben Frank Langella
Dom DeLuise
Ron Moody
Mel Brooks
Zene John Morris
Operatőr Djordje Nikolic
Vágó Alan Heim
Jelmeztervező Ruth Myers
Gyártásvezető Ante Milic
Gyártás
Gyártó Crossbow Productions
The Twelve Chairs Company
Twelve Chairs Company
Ország  USA
Nyelv angol
Időtartam 94 perc
Képarány 1,85:1
Forgalmazás
Forgalmazó USA Brooksfilms
Bemutató USA 1970. október 28.
Külső hivatkozások
IMDb-adatlap
PORT.hu-adatlap

A Tizenkét szék (eredeti címe angolul: The Twelve Chairs) 1970-ben bemutatott vígjáték. Rendező és forgatókönyvíró Mel Brooks, mellékszerepet is játszik a filmben. A történet Ilf és Petrov azonos című, 1928-ban megjelent regénye nyomán készült.

Cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szovjetunió (Oroszország) a 20. század húszas éveiben.

1927-ben az elszegényedett egykori arisztokrata, Ippolit Vorobjanyinov (Ron Moody) anyósa haldoklik, ezért papot hívnak hozzá, aki meggyóntatja és feladja neki az utolsó kenetet.

Ippolit megtudja, hogy a családi ékszerek a szalongarnitúra egyik székébe lettek elrejtve a bolsevikok hatalomátvétele után, az 1917-es orosz forradalom idején. Az egyetlen gond, hogy tizenkét ilyen szék van, és a nagy káosz közepette a székek különböző gazdákhoz kerültek. Az ékszerekről Fjodor atya (Dom DeLuise), az orosz ortodox gyóntató pap is tudomást szerez, aki levágja a szakállát, mert feltűnés nélkül szeretné megszerezni a tekintélyes vagyont a temploma számára. A kincskeresőkhöz csapódik egy minden hájjal megkent szélhámos, Osztap Bender (Frank Langella) is. Bender előbb az egykori nemes szolgájával, Tyihonnal (Mel Brooks) találkozik és amikor megtudja, hogy gazdája egy családi kincs nyomába ered, meggyőzi, hogy segít neki megkeresni. Okos, elbűvölő stílusával sorban megtalálják a székeket, de az ékszerek egyikben sincsenek. Fél Oroszországot bejárják, míg az egyes székek nyomára bukkannak és ellenfelük, Fjodor atya mindenhol a nyomukban jár.

Mivel a forradalom után a vagyontárgyak egy részét az állam lefoglalta, Bender úgy mutatkozik Fjodor atyának, mint „A székek osztályának képviselője” és azt a hamis információt adja neki, hogy a szóban forgó székeket egy bizonyos Bruns mérnök vásárolta meg, aki jelenleg Szibériában, Irkutszkban állomásozik. Fjodor atya elutazik a hosszú útra, és sikertelenül próbálja meg felvásárolni a székeket Bruns mérnöktől és feleségétől. A mérnököt áthelyezik a Fekete-tenger mellé, Jaltába, ahová Fjodor atya követi. Végül sikerül megszereznie a székeket, azzal a feltétellel, hogy őt soha többet nem fogják látni. Persze az ékszerek nincsenek egyik székben sem, mivel ez a nyom Bender kitalációja volt. Fjodor atya még egyszer utoléri őket, de egy szék fölött kitört verekedés után egy magaslaton reked.

A páros a tél közepén egy vasutasok számára frissen épült kultúrházhoz ér, ahol éppen a megnyitót tartják. Bent megdöbbenve fedezik fel az utolsó széket a sakkozók szobájában. A nagy számú ember miatt azonban semmit sem tehetnek, ezért Bender megbuherálja az ablakot, hogy ne lehessen becsukni, majd a sötétség leple alatt visszatérnek és bemásznak. Amikor szétszedik a széket, az éjjeliőr rájuk nyitja az ajtót és elmondja nekik, hogy a székben valóban voltak ékszerek, abból az összegből építették a kultúrházat és vették a berendezést. Ippolit majdnem beleőrül a hírbe, dühöngeni kezd, rátámad az őrre és a kiérkező rendőrre és a szék megmaradt hátlapját magával viszi. Amikor Bender el akar búcsúzni tőle, mert már csak 3 kopejkája maradt, Ippolit elhajítja a szék támláját, elesik az utcán, majd rángatózni kezd. Hirtelen nagy csődület támad. Bender a maradék pénzét nagylelkűen „az epilepsziás” elé szórja, példáját sokan követik. Ippolit, felismerve a helyzetet, boldogan rángatózik tovább.

Szereposztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fogadtatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmkritikusok véleményét összegző Rotten Tomatoes 92%-ra értékelte a filmet 13 vélemény alapján.[1]

Díjak, jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1971-ben Frank Langella elnyerte a National Board of Review díját „a legjobb mellékszereplő” kategóriában. Mel Brooksot jelölte a Writers Guild of America a „legjobb adaptált vígjáték” kategóriában.

Érdekesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Más filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szovjet (orosz) játékfilm a könyvből legalább öt készült:

  • Двенадцать стульев (1933), r. Мартин Фрич и Михал Вашинский - rendező: Martin Frics és Mihal Vasinszkij
  • 12 стульев (1966), tévéfilm, r. Александр Белинский - rendező: Alekszandr Belinszkij
  • 12 стульев (1971), r. Леонид Гайдай - rendező: Leonyid Gajdaj
  • 12 стульев (1976), r. Марк Захаров – tévéfilm - rendező: Mark Zaharov
  • Двенадцать стульев (2005), r. Максим Паперник – filmmusical Dunajevszkij zenéjével, rendező: Makszim Papernyik

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Rotten Tomatoes (2011-08-30)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a The Twelve Chairs (1970 film) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.